A változás eleinte nem egy leány álom.
Megszokni, életünk részévé tenni azt, hogy semmi sem állandó már...ez egy olyan út, ami embert próbáló és kemény.
Eddig azt szoktuk meg, hogy a stabil dolgokban bízhatunk.
Ezek a dolgok ősidők óta belénk vannak kódolva, nem egyszerű felül írni. Mégis minden ember elsődleges feladata az, hogy ezt a dolgot belássa.
Ki ne szeretne mindig biztos lenni abban, amiben él.
De ezek a "biztonságok" mindig egy külső dologra voltak alapozva...minél jobban érezve, hogy az a dolog vagy személy a MIÉNK.
Ha holisztikusan nézzük a dolgokat, akkor ez egy olyan sejtre hasonlít, ami nem bízik abban, hogy minden pillanatban elvárhatja a szervezettől, hogy a megfelelő időben ott legyen az a vérsejt az oxigénnel, ami további löketet ad, ahhoz hogy éljen.
Az ilyen sejtekből lesz idővel az a bizonyos sejt, amitől mindenki retteg.
Birtokolni akar és nem bízik az isteni elrendezésben, felhalmozza azt, amit tud (mélyhűtő effektus)...biztos rájöttetek már milyen sejtről beszélek, vagy írok...igen, a rákos sejtről, aki később már azzal sem elégszik meg, amije van és később áttétet képez valahol, hogy onnan birtokolhasson. Sajnos ez a szellem van jelen még többségében a világban is.
Nincs bizalom, ezért felhatalmazzuk magunkat a tarolásra, az elnyomásra.
Azok az emberek, akik felfedezik a változásban rejlő erőt, hatalmat, azok egyénenként tesznek azért, hogy változzon a világ, a helyén valóbb irányba.
Ez megint nem tűnik olyan hálás feladatnak, pedig bizton állíthatom, hogy csodálatos dolgok ezek.
Én még ennyi szépséget és gyönyörűséget nem éltem meg, mint akkor, amikor a változással együtt haladhatok, elfogadással.
Ez eleinte nehezen megy az elfogadás hiánya miatt, de idővel az életünk természetes velejárójaként fog jelen lenni és az elfogadást egyre több dologra tudjuk alkalmazni.
Amikor elfogadásban vagyunk eltűnnek a fájdalmaink.
Elfogadni nem ugyanaz, hogy egyet is értünk a nem helyén való cselekedetekkel.
Annyit jelent, hogy tudatásban vagyunk , hogy a dolgok jelen vannak az életünkben, de nem helyezünk rá többé rá érzelmi töltést.
Lehet úgy is valamiről beszélni, közölni a dolgokat, hogy a hév nem húz le, nem ragad el az indulat.
Az elfogadás itt kezdődik.
Sajnos, vagy nem...de inkább nem...a változás azzal is jár, hogy akár nagyon hirtelen "elveszthetünk" valakit, akivel eddig jól megvoltunk.
Ez eleinte engem nagyon megterhelt, sokáig lehúztam magam és tudni akartam az okát.
Minél jobban akartam, annál jobban fájt.
Ezek is a leckék részei, úgy megszűnni valaminek, hogy fogalmunk sincs, hogy miért történt.
Az igazi elfogadás itt kezdődik.
Nem akarni tovább tudni, hogy miért is alakult így a dolog.
Én megértettem és bevallom nagy kínok árán, de sokkal jobb így.
Aki együtt halad vele a változásban, az tudja, hogy mennyire rendben van minden, annak ellenére, hogy talán nem tűnik úgy.
Köszönöm a jelenléteteket.
Ölellek benneteket.
2010. január 31., vasárnap
meghalunk egy kicsit
Minden nap meghalunk egy kicsit, mivel a napról-napra azon idő felé tartunk, amit halálnak neveznek.
Minden nappal egy kicsit közelebb vagyunk ehhez a naphoz, ha elfogadjuk, ha nem.
Persze nem ezen kell gondolkodnunk minden percünkben, de nem árt ezt tudatosítani magunkban.
Amit tehetünk mi emberek, ami a kezünkbe adatott, hogy NE GYORSÍTSUK FEL ezen folyamatot.
Az egészséges korosodás folyamatát jelenleg még nem tudjuk felül írni.
Ugyan vannak egyesek, akik szerint ezeket a kódokat már mindenki ripsz-ropsz eltörölheti...ezek nagy ámítások még, az ember nem áll azon a szellemi megértésen, hogy felül tudja ezt bírálni. Azt teheti csak, hogy nem ront még jobban a helyzetén és tudatosabban éli meg napjait.
Sokszor írtam már, hogy egészségesen korosodni nem ugyanaz, mint betegen öregedni.
Ennek a megértése az alap, hogy tovább léphessünk önmagunk felé.
Sajnos a mai korra a betegen megöregedni a jellemző, sőt olyan szinten, hogy ezt így veszik teljesen természetesnek, az élet rendjének.
Sokan mondják pl, hogy 50 évesen már az izületi problémák velejárói az életnek.
Ez számomra megdöbbentő, de egyeseknek természetes.
Sok félék vagyunk.
Nehéz az elfogadást nekem is gyakorolnom a családtagjaimmal szemben, mert ők is ezt képviselik, nem akarnak túllépni egyes beidegződéseiken.
Mi, akiknek más a szemléletük, annyit tehetünk, hogy példát mutatunk. Sokszor nem hálás feladat ez, mert hülyének nézhetnek, hogy nem követjük a társadalmilag elfogadott viselkedés mintát.
Azt viszont nem tudják sajnos, hogy ezeket a mintákat is egy ember, emberek találták ki és birka módra követik sokan...úgy, hogy meg sem vizsgálják, el sem hiszik, hogy felül lehetne bírálni.
Ilyen ez a világ, mégis azon van kiakadva, hogy semmi sincs a helyén, azon panaszkodik, hogy semmi nem változik jó irányba és a betegségeik fogságában okolják azt, akit tudnak...önmagukat kihagyva ebből, úgy gondolva, hogy nem ők az okai annak, hogy abban vannak, amit megélnek.
Itt jön az én kedvenc bölcsességem...MINDEN,AMI VAGY,JUTALOM ÉS EGYBEN BÜNTETÉS AZÉRT, AMI VAGY.
Ez a mondat mindent elmond, csodálatosan összefoglalva a lényeget.
Tehát minden napunkban tehetünk azért, hogy egészségesen korosodjunk és ne betegen öregedjünk.
Ezért persze eleinte meg kell szenvedni egy kicsit, nem olyan egyszerűen adják.
Ez a kényelmetlenség az, ami nem engedi meg sokaknak ezt a lépést.
Sokkal egyszerűbb korán reggel elszívni egy szál cigarettát úgy, hogy ki sem keltünk az ágyból, meginni a frissen főzött kávénkat(ami ugyan tényleg jó illatú, de egyáltalán nem hasznos...sőt),meginni a felesünket folyadék gyanánt, a legkésőbbig kihúzni a felkelés időpontját, hogy kapdosva, rohanva induljunk a munkahelyünkre, vagy akár hová.
Szinte semmi vizet meginni egész nap, mindenkiben meglátni a rosszat, az elsőbbségünket fenntartani minden szituációban(a munkahelyünkön, az utakon vezetés közben...stb.), nem tornázni(minden kifogást megemlítve)és még sorolhatnám bőséggel.
Minden ilyen cselekedetünkkel meghalunk egy kicsit, minden nap...jobban, mint, ahogy kellene.
Ezek a nem helyén való cselekedetek,gondolatok,érzések egyre csak közelebb visznek a betegségeinkhez...a betegen öregedéshez.
Személy szerint egészségesen korosodni kívánkozom, ehhez vannak szándékaim.
A szabad akarat mindenkinek megengedte, hogy szabadon döntsön...és ez egy hatalmas ajándék.
Ps...hogy egy kicsit önkritikát is gyakoroljak és nehogy a szememre legyen vetve, vannak dolgaim bőven, amiben javításra szorulok, többek között az utóbbi időben aránytalanul sok időt töltök a számítógép előtt...ébresztő izi!
Minden nappal egy kicsit közelebb vagyunk ehhez a naphoz, ha elfogadjuk, ha nem.
Persze nem ezen kell gondolkodnunk minden percünkben, de nem árt ezt tudatosítani magunkban.
Amit tehetünk mi emberek, ami a kezünkbe adatott, hogy NE GYORSÍTSUK FEL ezen folyamatot.
Az egészséges korosodás folyamatát jelenleg még nem tudjuk felül írni.
Ugyan vannak egyesek, akik szerint ezeket a kódokat már mindenki ripsz-ropsz eltörölheti...ezek nagy ámítások még, az ember nem áll azon a szellemi megértésen, hogy felül tudja ezt bírálni. Azt teheti csak, hogy nem ront még jobban a helyzetén és tudatosabban éli meg napjait.
Sokszor írtam már, hogy egészségesen korosodni nem ugyanaz, mint betegen öregedni.
Ennek a megértése az alap, hogy tovább léphessünk önmagunk felé.
Sajnos a mai korra a betegen megöregedni a jellemző, sőt olyan szinten, hogy ezt így veszik teljesen természetesnek, az élet rendjének.
Sokan mondják pl, hogy 50 évesen már az izületi problémák velejárói az életnek.
Ez számomra megdöbbentő, de egyeseknek természetes.
Sok félék vagyunk.
Nehéz az elfogadást nekem is gyakorolnom a családtagjaimmal szemben, mert ők is ezt képviselik, nem akarnak túllépni egyes beidegződéseiken.
Mi, akiknek más a szemléletük, annyit tehetünk, hogy példát mutatunk. Sokszor nem hálás feladat ez, mert hülyének nézhetnek, hogy nem követjük a társadalmilag elfogadott viselkedés mintát.
Azt viszont nem tudják sajnos, hogy ezeket a mintákat is egy ember, emberek találták ki és birka módra követik sokan...úgy, hogy meg sem vizsgálják, el sem hiszik, hogy felül lehetne bírálni.
Ilyen ez a világ, mégis azon van kiakadva, hogy semmi sincs a helyén, azon panaszkodik, hogy semmi nem változik jó irányba és a betegségeik fogságában okolják azt, akit tudnak...önmagukat kihagyva ebből, úgy gondolva, hogy nem ők az okai annak, hogy abban vannak, amit megélnek.
Itt jön az én kedvenc bölcsességem...MINDEN,AMI VAGY,JUTALOM ÉS EGYBEN BÜNTETÉS AZÉRT, AMI VAGY.
Ez a mondat mindent elmond, csodálatosan összefoglalva a lényeget.
Tehát minden napunkban tehetünk azért, hogy egészségesen korosodjunk és ne betegen öregedjünk.
Ezért persze eleinte meg kell szenvedni egy kicsit, nem olyan egyszerűen adják.
Ez a kényelmetlenség az, ami nem engedi meg sokaknak ezt a lépést.
Sokkal egyszerűbb korán reggel elszívni egy szál cigarettát úgy, hogy ki sem keltünk az ágyból, meginni a frissen főzött kávénkat(ami ugyan tényleg jó illatú, de egyáltalán nem hasznos...sőt),meginni a felesünket folyadék gyanánt, a legkésőbbig kihúzni a felkelés időpontját, hogy kapdosva, rohanva induljunk a munkahelyünkre, vagy akár hová.
Szinte semmi vizet meginni egész nap, mindenkiben meglátni a rosszat, az elsőbbségünket fenntartani minden szituációban(a munkahelyünkön, az utakon vezetés közben...stb.), nem tornázni(minden kifogást megemlítve)és még sorolhatnám bőséggel.
Minden ilyen cselekedetünkkel meghalunk egy kicsit, minden nap...jobban, mint, ahogy kellene.
Ezek a nem helyén való cselekedetek,gondolatok,érzések egyre csak közelebb visznek a betegségeinkhez...a betegen öregedéshez.
Személy szerint egészségesen korosodni kívánkozom, ehhez vannak szándékaim.
A szabad akarat mindenkinek megengedte, hogy szabadon döntsön...és ez egy hatalmas ajándék.
Ps...hogy egy kicsit önkritikát is gyakoroljak és nehogy a szememre legyen vetve, vannak dolgaim bőven, amiben javításra szorulok, többek között az utóbbi időben aránytalanul sok időt töltök a számítógép előtt...ébresztő izi!
2010. január 30., szombat
...és már ítélünk is...
Egy társkereső oldalra írtam ezeket a sorokat, az ottani naplómba...úgy gondoltam, ide sem árt feltenni.
Elfogadni mindent, ami van.
Nincs ennél nagyobb feladatunk.
Gyermekkorunktól kezdve minden arra készít fel minket, hogy ne ítélettel legyünk, hanem elfogadással.
Ez a feladat egyetemes, mindenkinek megadatott.
Nem kivétel az, aki jólétben él és az sem, aki nélkülöz.
Tele vagyunk előítéletekkel.
Olyan mélyen gyökereznek bennünk, hogy észre sem vesszük és már ítélünk is.
Nem egyszer kaptam magam az utóbbi időben azon, hogy elítélek valamit, vagy valakit.
Aki már rajta kapta magát, az egy kicsit közelebb van önmagához, mert aki még nem, annak egyáltalán fel sem tűnik, hogy mit tesz.
Sőt...ha mondjuk neki, akkor felháborodik és nem ismeri be, mert nem lát magára.
Ez megállapítás, nem ítélet, a félreértések elkerülése végett.
Közlés...tudatosan.
A legnehezebb elfogadni az olyan embereket, akik még be sem látják, hogy ítélkeznek.
Szóval...a múltkor rajta kaptam magam, hogy megvető gúnnyal nézek egy idős nőt, mert olyan ruhában volt, ami számomra nagyon idegesítő.
A pénztárnál álltunk, ő háttal nekem.
Emlékszem, hogy mindig nagyon idegesített az, hogy falun az emberek olyan szörnyű ruhákban jártak és ez nekem mindig is a begyepesedett gondolkodással volt egyenrangú.
A bigott templomba járással, a disznóvágással, a dohos illatokkal, a változni nem akarással.
Ahogy ott állunk észre vettem, hogy mennyi gyűlölet szorult belém hirtelen.
Fura volt, hogy pofázok általában a szeretetről és én meg gyűlölettel vagyok egy ember iránt, aki soha egy szóval meg nem bántott.
Ahogy ezen gondolkodom a nő rám nézett miközben fizetett és még a hangját is hallottam.
Döbbenetes volt az, ami akkor lejátszódott bennem. A földig süllyedtem szégyenemben,mert egy csodálatos, jóságos szempár tekintett rám, hangja tele őszinteséggel, alázattal, szeretettel.
Most is érzem, hogy melyen döbbenet ült rám és mennyire megértettem akkor valamit.
Rettenetes, hogy mennyire fogva tartanak az előítéleteink.
Hoztunk egy mintát, amit, ha nem tudatosítunk végig kísér az életünkön, miközben észre sem vesszük, hogy irányítva vagyunk.
Mindenkinek szüksége van ezekre a tanulság pillanatokra.
Megérezni azt, hogy csak saját magunkkal szemben hozhatunk ítéletet.
Nem véletlen a mondás..."ne ítélj, hogy ne ítéltess..."
Elfogadás az egész élet. Elfogadni, hogy annyi félék vagyunk mi emberek.
Mindenki ott tart, ahol pontosan tartania kell, az önmegismerése útján.
Van, aki nem akar a változással menni, neki a jelenlegi állapot "kielégítő"...legalább is váltig állítja.
Minden relatív.
Van olyan szakasza az önmegismerésnek, amikor a külsőségek adják CSAK a a támpontot, ami ezen a társkereső helyen nagyon dívik.
Ez érzelem mentes megállapítás, nem ítélet...közlés.
Ezzel nem ítélek el senkit és nem óhajtom befolyásolni az élete menetét, ha viszont felismeri magát a sorok között, az már helyén való és építő.
Üresség, ami itt van, mert nem kíváncsiak a belsőre...nem olvasnak naplót, elég a külső, elég a testi öröm, ami egy ideig ugyan kielégítő lehet, de hosszú távon kiégetté tehet. Ez tapasztalat.
Megjártam a hadak útját, hogy írni tudjak róla, hogy felébresszek egy két haldoklót, aki úgy érzi, hogy él.
Amikor írnak nekem és bele sem néznek a naplómba, onnantól érzem, hogy nagyon felületes a dolog.
A szépség múlandó.
A belső az megmarad...tudom, ez már egy elcsépelt szöveg...de milyen igaz.
A gyönyörű nők, Adonisz férfiak akik a testi gyönyört hajszolják, idővel, ha nem érzik meg azt, hogy van egy olyan részük is, ami építendő, akkor rongyossá fonnyad a bőrük, hamar megöregszenek és az életerejük nagyon lecsökken.
Nem ítélkezem...közlök.
Mindenkinek jogában áll hedonista módon élni, hinni, hogy a teste nem változik meg, nem öregszik és elég az, hogy a külsőségeinket ápoljuk, dugunk agyba főbe...trófeáink mámorában verjük a mellünket.
Súlyos dolgok ezek, mert a fülünk befogása és a szemünk eltakarása nem óv meg attól, hogy learassuk az elvetett dolgainkat.
Gőg és alázatlanság jellemzi többségében ezeket az oldalakat.
Aki ezt tagadja, mert magára ismert, az belém is fog kötni, mert nem fogja tűrni az egoja.
De a elfogadásunkat ezek a helyzetek teszik próbára.
Az egész élet erről szól.
Az utóbbi időben volt mit gyakorolnom, de most így utólag nem bántam meg...sőt megköszönöm minden résztvevőnek, szereplőnek, hogy jelen volt az életemben és tanított valamire...
izi
Elfogadni mindent, ami van.
Nincs ennél nagyobb feladatunk.
Gyermekkorunktól kezdve minden arra készít fel minket, hogy ne ítélettel legyünk, hanem elfogadással.
Ez a feladat egyetemes, mindenkinek megadatott.
Nem kivétel az, aki jólétben él és az sem, aki nélkülöz.
Tele vagyunk előítéletekkel.
Olyan mélyen gyökereznek bennünk, hogy észre sem vesszük és már ítélünk is.
Nem egyszer kaptam magam az utóbbi időben azon, hogy elítélek valamit, vagy valakit.
Aki már rajta kapta magát, az egy kicsit közelebb van önmagához, mert aki még nem, annak egyáltalán fel sem tűnik, hogy mit tesz.
Sőt...ha mondjuk neki, akkor felháborodik és nem ismeri be, mert nem lát magára.
Ez megállapítás, nem ítélet, a félreértések elkerülése végett.
Közlés...tudatosan.
A legnehezebb elfogadni az olyan embereket, akik még be sem látják, hogy ítélkeznek.
Szóval...a múltkor rajta kaptam magam, hogy megvető gúnnyal nézek egy idős nőt, mert olyan ruhában volt, ami számomra nagyon idegesítő.
A pénztárnál álltunk, ő háttal nekem.
Emlékszem, hogy mindig nagyon idegesített az, hogy falun az emberek olyan szörnyű ruhákban jártak és ez nekem mindig is a begyepesedett gondolkodással volt egyenrangú.
A bigott templomba járással, a disznóvágással, a dohos illatokkal, a változni nem akarással.
Ahogy ott állunk észre vettem, hogy mennyi gyűlölet szorult belém hirtelen.
Fura volt, hogy pofázok általában a szeretetről és én meg gyűlölettel vagyok egy ember iránt, aki soha egy szóval meg nem bántott.
Ahogy ezen gondolkodom a nő rám nézett miközben fizetett és még a hangját is hallottam.
Döbbenetes volt az, ami akkor lejátszódott bennem. A földig süllyedtem szégyenemben,mert egy csodálatos, jóságos szempár tekintett rám, hangja tele őszinteséggel, alázattal, szeretettel.
Most is érzem, hogy melyen döbbenet ült rám és mennyire megértettem akkor valamit.
Rettenetes, hogy mennyire fogva tartanak az előítéleteink.
Hoztunk egy mintát, amit, ha nem tudatosítunk végig kísér az életünkön, miközben észre sem vesszük, hogy irányítva vagyunk.
Mindenkinek szüksége van ezekre a tanulság pillanatokra.
Megérezni azt, hogy csak saját magunkkal szemben hozhatunk ítéletet.
Nem véletlen a mondás..."ne ítélj, hogy ne ítéltess..."
Elfogadás az egész élet. Elfogadni, hogy annyi félék vagyunk mi emberek.
Mindenki ott tart, ahol pontosan tartania kell, az önmegismerése útján.
Van, aki nem akar a változással menni, neki a jelenlegi állapot "kielégítő"...legalább is váltig állítja.
Minden relatív.
Van olyan szakasza az önmegismerésnek, amikor a külsőségek adják CSAK a a támpontot, ami ezen a társkereső helyen nagyon dívik.
Ez érzelem mentes megállapítás, nem ítélet...közlés.
Ezzel nem ítélek el senkit és nem óhajtom befolyásolni az élete menetét, ha viszont felismeri magát a sorok között, az már helyén való és építő.
Üresség, ami itt van, mert nem kíváncsiak a belsőre...nem olvasnak naplót, elég a külső, elég a testi öröm, ami egy ideig ugyan kielégítő lehet, de hosszú távon kiégetté tehet. Ez tapasztalat.
Megjártam a hadak útját, hogy írni tudjak róla, hogy felébresszek egy két haldoklót, aki úgy érzi, hogy él.
Amikor írnak nekem és bele sem néznek a naplómba, onnantól érzem, hogy nagyon felületes a dolog.
A szépség múlandó.
A belső az megmarad...tudom, ez már egy elcsépelt szöveg...de milyen igaz.
A gyönyörű nők, Adonisz férfiak akik a testi gyönyört hajszolják, idővel, ha nem érzik meg azt, hogy van egy olyan részük is, ami építendő, akkor rongyossá fonnyad a bőrük, hamar megöregszenek és az életerejük nagyon lecsökken.
Nem ítélkezem...közlök.
Mindenkinek jogában áll hedonista módon élni, hinni, hogy a teste nem változik meg, nem öregszik és elég az, hogy a külsőségeinket ápoljuk, dugunk agyba főbe...trófeáink mámorában verjük a mellünket.
Súlyos dolgok ezek, mert a fülünk befogása és a szemünk eltakarása nem óv meg attól, hogy learassuk az elvetett dolgainkat.
Gőg és alázatlanság jellemzi többségében ezeket az oldalakat.
Aki ezt tagadja, mert magára ismert, az belém is fog kötni, mert nem fogja tűrni az egoja.
De a elfogadásunkat ezek a helyzetek teszik próbára.
Az egész élet erről szól.
Az utóbbi időben volt mit gyakorolnom, de most így utólag nem bántam meg...sőt megköszönöm minden résztvevőnek, szereplőnek, hogy jelen volt az életemben és tanított valamire...
izi
2010. január 29., péntek
2010. január 28., csütörtök
ihlet
Szülessen most valami...
Hagyom, hogy felfakadjon belőlem ami jelenleg vagyok.
Mindig így kellene cselekednünk, az egész életnek erről kellene szólnia.
A bizalomról, arról, hogy bízunk a pillanat erejében. Ez nem más, mint az ihlet, ami mindenkiben ott van, ha felnőtt hozzá.
Ez az ihlet irányította sok művész kezét, amikor az ecsettel festett, ez hozott olyan csodákat az emberiségnek, ami néha hihetetlennek tűnhet, hogy emberi kéz alkotta.
Amikor az ihlet velünk van, akkor egyek vagyunk mindennel. Nincs különbség érzésünk, mert, ha az megjelenik, akkor az ihlet is eltűnik. Az ihlet van jelen akkor is, amikor két ember egymásra talál és őszintén szeretkeznek.
Amikor feloldódnak egymásban és elfelejtik a napi gondjaikat, bajaikat. Itt megszűnik a kétség. Egy energia van, de nagyon sok félének nevezik...ihlet is csak egy féle van, egy a forrása.
Akit egyszer elkap az ihlet, az tudja, hogy ilyenkor nincs akadály.
Folyamatos áramlás van, egyféle közvetítés.
...
Most például valami bekavart a gondolataimban és elveszettem a fonalat egy pillanatra. Ariadné fonalát újra megfogva elindulok tovább és hagyom, hogy kiteljesedhessek. Félelem nélkül írni, annyi, mint önmagunkat adni, megfelelések nélkül.
Itt mondhatnánk azt is, hogy akkor minek törődök a helyesírással...úgy gondolom, hogy ez is egy rend, rendszer, amit elfogadunk az által, hogy egységben vagyunk önmagunkkal.
Valami rendnek kell lennie...egy egységes törvénynek, ami megengedi az egyén szabadságát egy megfelelő intervallumon belül.
Egy egészséges keretek között. Valószínű, hogy ezek a szabályok, nem véletlenül vannak. Ha nem tartjuk be, akkor ártunk magunknak és másoknak.
...
Most elgondolkodtam, hogy érdemes-e ezt az írást ide kirakni...ez is a kishitűségemből gyökerezik. Vacillálok, hogy ugyan, mit fognak gondolni rólam az emberek...az ihlet most elszállt.
Érződik, mert a mersz is eltűnt.
De nem bánom, úgy indítottam ezt az írást, hogy hagy szülessen valami...igen, most születik valami, ami nem sablonos, ami nem vár el senkitől semmit, nem akar tetszeni, csak úgy itt van, mert leírtam.
Érdekes ez számomra is...mi akar ebből kikerekedni. Várom az ihletet, de ha várom, akkor úgysem jön...vagy már itt van, mert gyorsabban írok és jönnek a szavak egymás után?...lehet...
A lényeg az, hogy ma egy film nézése után úgy éreztem, hogy annyira sok a fölösleges emberi viselkedés, annyira nem vesszük észre, hogy bábok vagyunk. Meddig lesz ez így még?...hülye kérdés tudom, de akkor is megkérdeztem.
Csak azért hülye ez a kérdés, mert a választ mindenkiben magában kell megtalálnia, nem külső forrásból nyerni.
Egyénenként fel kell ébrednünk, hogy a sok fölösleges dolog milyen energia pazarlás.
Szeretem, ha a szeretet átölel.
Szeretem, mert ilyenkor minden annyira megváltozik.
Élvezem az életet és eltűnnek a nehézségek. Most is azt érzem, hogy minden rendben van.
Hirtelen eszembe jutott, hogy talán az ihlet hatása alatt írom ezeket a sorokat, de ilyenkor hirtelen eltűnik...de mégsem tűnt el, itt van. Ezt a sorokból úgy is lehet érezni. Ha nem viszi tovább az olvasót, akkor tuti, hogy nincs itt.
Szóval a szeretet amikor átölel, akkor megnyugszom.
Ilyenkor átölelem a világot.
Szeretek mindenkit, még az ellenségeimet is...miért?...mert ilyenkor eltűnnek a sérelmek.
Ebben az állapotban ...na...most eltűnt minden ihletem...leálltam...nem is értem, hogy is van ez. De valószínű valami belekerült az asztráltestembe, ami leblokkolt, valami olyan gondolat, ami bénít. De már túl is vagyok rajta, megyek tovább.
De sokszor van ez így a nap folyamán.
Ezek a nem helyén való gondolatok hirtelen a semmiből előkerülve lebénítanak. Ha nem vagyunk tudatosak, akkor az egész napunkat elronthatják. Sokszor, ha valaki ártó gondolatokkal van felénk, akkor is ez játszódhat le. De ezek a dolgok sokak számára nem hihetők.
Talán elnézik nekem ezeket a sorokat, vagy már régen abba hagyták, mert olvashatatlanság számukra ez az egész valami. Mi is ez az írás...a jelen pillanatom tükre...igazán csak egy gondolat folyam, ami lejátszódott bennem.
Életem egy kis darabkája.
Nem akart tetszeni senkinek, csak úgy született...
Hagyom, hogy felfakadjon belőlem ami jelenleg vagyok.
Mindig így kellene cselekednünk, az egész életnek erről kellene szólnia.
A bizalomról, arról, hogy bízunk a pillanat erejében. Ez nem más, mint az ihlet, ami mindenkiben ott van, ha felnőtt hozzá.
Ez az ihlet irányította sok művész kezét, amikor az ecsettel festett, ez hozott olyan csodákat az emberiségnek, ami néha hihetetlennek tűnhet, hogy emberi kéz alkotta.
Amikor az ihlet velünk van, akkor egyek vagyunk mindennel. Nincs különbség érzésünk, mert, ha az megjelenik, akkor az ihlet is eltűnik. Az ihlet van jelen akkor is, amikor két ember egymásra talál és őszintén szeretkeznek.
Amikor feloldódnak egymásban és elfelejtik a napi gondjaikat, bajaikat. Itt megszűnik a kétség. Egy energia van, de nagyon sok félének nevezik...ihlet is csak egy féle van, egy a forrása.
Akit egyszer elkap az ihlet, az tudja, hogy ilyenkor nincs akadály.
Folyamatos áramlás van, egyféle közvetítés.
...
Most például valami bekavart a gondolataimban és elveszettem a fonalat egy pillanatra. Ariadné fonalát újra megfogva elindulok tovább és hagyom, hogy kiteljesedhessek. Félelem nélkül írni, annyi, mint önmagunkat adni, megfelelések nélkül.
Itt mondhatnánk azt is, hogy akkor minek törődök a helyesírással...úgy gondolom, hogy ez is egy rend, rendszer, amit elfogadunk az által, hogy egységben vagyunk önmagunkkal.
Valami rendnek kell lennie...egy egységes törvénynek, ami megengedi az egyén szabadságát egy megfelelő intervallumon belül.
Egy egészséges keretek között. Valószínű, hogy ezek a szabályok, nem véletlenül vannak. Ha nem tartjuk be, akkor ártunk magunknak és másoknak.
...
Most elgondolkodtam, hogy érdemes-e ezt az írást ide kirakni...ez is a kishitűségemből gyökerezik. Vacillálok, hogy ugyan, mit fognak gondolni rólam az emberek...az ihlet most elszállt.
Érződik, mert a mersz is eltűnt.
De nem bánom, úgy indítottam ezt az írást, hogy hagy szülessen valami...igen, most születik valami, ami nem sablonos, ami nem vár el senkitől semmit, nem akar tetszeni, csak úgy itt van, mert leírtam.
Érdekes ez számomra is...mi akar ebből kikerekedni. Várom az ihletet, de ha várom, akkor úgysem jön...vagy már itt van, mert gyorsabban írok és jönnek a szavak egymás után?...lehet...
A lényeg az, hogy ma egy film nézése után úgy éreztem, hogy annyira sok a fölösleges emberi viselkedés, annyira nem vesszük észre, hogy bábok vagyunk. Meddig lesz ez így még?...hülye kérdés tudom, de akkor is megkérdeztem.
Csak azért hülye ez a kérdés, mert a választ mindenkiben magában kell megtalálnia, nem külső forrásból nyerni.
Egyénenként fel kell ébrednünk, hogy a sok fölösleges dolog milyen energia pazarlás.
Szeretem, ha a szeretet átölel.
Szeretem, mert ilyenkor minden annyira megváltozik.
Élvezem az életet és eltűnnek a nehézségek. Most is azt érzem, hogy minden rendben van.
Hirtelen eszembe jutott, hogy talán az ihlet hatása alatt írom ezeket a sorokat, de ilyenkor hirtelen eltűnik...de mégsem tűnt el, itt van. Ezt a sorokból úgy is lehet érezni. Ha nem viszi tovább az olvasót, akkor tuti, hogy nincs itt.
Szóval a szeretet amikor átölel, akkor megnyugszom.
Ilyenkor átölelem a világot.
Szeretek mindenkit, még az ellenségeimet is...miért?...mert ilyenkor eltűnnek a sérelmek.
Ebben az állapotban ...na...most eltűnt minden ihletem...leálltam...nem is értem, hogy is van ez. De valószínű valami belekerült az asztráltestembe, ami leblokkolt, valami olyan gondolat, ami bénít. De már túl is vagyok rajta, megyek tovább.
De sokszor van ez így a nap folyamán.
Ezek a nem helyén való gondolatok hirtelen a semmiből előkerülve lebénítanak. Ha nem vagyunk tudatosak, akkor az egész napunkat elronthatják. Sokszor, ha valaki ártó gondolatokkal van felénk, akkor is ez játszódhat le. De ezek a dolgok sokak számára nem hihetők.
Talán elnézik nekem ezeket a sorokat, vagy már régen abba hagyták, mert olvashatatlanság számukra ez az egész valami. Mi is ez az írás...a jelen pillanatom tükre...igazán csak egy gondolat folyam, ami lejátszódott bennem.
Életem egy kis darabkája.
Nem akart tetszeni senkinek, csak úgy született...
behódolás önmagunknak gyakorlatiasabban...
Behódolni magunknak?
Mi ez a baromság?...igazán mit is akarok ezzel mondani, mit jelent az, hogy hódoljunk be magunknak?
Az egész életünk szinte (az önmegismerésnek egy bizonyos pontjáig)arról szól, hogy hajlongunk mások előtt, keresve kegyeit, figyelmét.
Persze van ennek az ellentéte is, amikor a másik szélsőségbe esik valaki és tiszta erejével gyűlöli a környezetét és lázad minden, mindenki ellen.
Egyik véglet sem hoz érett, szaftos gyümölcsöket.
Jó ideig benne dagonyázhatunk valamelyikben...több életen keresztül úgy gondolva, hogy a másik valaki kegyei és figyelme ad majd nekünk olyan erőt, ami stabilan megmarad bennünk. Nem véletlen az, amikor valaki szakít valakivel és annyira nagy a hiányból fakadó fájdalom, hogy szinte elviselhetetlen. Benne volt minden reménysége.
Halott ígéreteket csalt ki a másik félből, amit most minden porcikájával követel, hisztizik, mint egy gyerek...hová tűnt az, ami az "övé"?
Sokan élik így életüket, köztük én is éltem így, amíg a felismerés fénye meg nem világította a sötét részeimet.
Soha semmi sem a miénk...ezt érdemes lenne mindig, minden nap tudatosítani mindenkinek.
Annyira elvakultak vagyunk mi emberek, hogy tudathasadásunkban rajtunk kívüli dolgokban bízunk és abba vetjük minden reményünket.
Tényleg elvakultság ez, annyira, hogy hiába a sok elénk rakott figyelmeztető felírat, semmi sem használ.
Mindenkinek magában kell a felismeréseknek feltörni, nem elég csak a leírt dolog, a tapasztalás ereje szükséges.
Megjárni a poklok poklát, hogy a szemünk előtt lévő homály tisztulni kezdjen.
Az ember már csak ilyen.
De nincs ezzel baj, mert tényleg vannak, akik tanulnak már ebből és a szándékuk innentől kezdve elindítja őket a helyén való úton.
Akad, aki ezekből sem tanul...ők azok, akik akár rokkantan, bénán fekszenek életük egy olyan szakaszán, amikor még más vígan megteszi az egészségügyi köreit.
Én is tanultam most, nem kívánkozom újra a poklok poklát megélni.
Ehhez nem volt egyszerű eljutnom.
Behódoltam magamnak.
Nem tehettem mást.
A csapból is az folyik, hogy szeressük magunkat...ez önmagában klassz dolog, de ha nincs mögötte tapasztalás, felismerés, akkor ez üres frázis csak.
Sokan ezt azért is támadják, mert úgy gondolják, hogy ez önzőség, hogyan is szerethetem magam mások előtt.
Ez a két véglet van, az, hogy nincs mögötte tartalom és csak mondjuk, hogy szeretjük magunkat, a másik meg az, hogy úgy gondoljuk, hogy ez önzőség...ilyet nem csinálhatunk, mert a szüleink nem így tanították.
Az igazi behódolás önmagunknak nagy odafigyelést, tudatosságot igényel.
A saját sorsunk kovácsivá így válhatunk igazán. Tudatos kovácsaivá, mert egyéb esetben is kovácsolunk tudattalanul, ahogy a beidegződéseink diktálják.
Tehát, mi a lényeg?
A TUDATOSSÁG, a FIGYELEM.
Ehhez tennünk is kell sokat...nem kényelmes eleinte...sőt, nagyon kényelmetlen az, ha nem azt a megszokott dolgainkat tehetjük, ami eddig álomba ringatott akár, miközben aszalódtunk össze.
Behódolni magunknak egy olyan felismerés, ami mindig segíteni fog a továbbiakban.
Az igazi önszeretet innen indul. Figyelembe venni a testi adottságainkat, azt, hogy a testünk egy szent templom, amit áthat a lelkünk, szellemünk.
Minél rosszabb a kapcsolatunk ezekkel a magasabb testeinkkel, annál erőtlenebbek és gyengébbek leszünk.
A legnagyobb butaság az, hogy nem iszunk elég vizet.Ez is annyiszor elhangzott már, tényleg a csapból folyik ez a duma, de kérem szépen, valaki mögé nézett már igazán annak, hogy mit is jelent igazán ez a mondat?
Szerintem ez is csak olyan sokak számára, mint az, hogy szeresd önmagad.
AKI NEM ISZIK ELEGET VIZET, AZ NEM SZERETI ÖNMAGÁT.
Ez az első lépés, amit nagyon tudatosítani kell, mielőtt bármi lépést meg is teszünk.
E nélkül nem fog menni!
Ez tuti...
Miután ezt felfogtuk, csak azután indulhatunk neki az élet vízének felkutatására magunkban.
Amikor megtesszük ezeket a kezdő lépéseket, akkor megnyílik bennünk egy csatorna a felé, ami egyre több felismerést fog nekünk szolgáltatni.
Innentől egyre inkább önmagunk leszünk és alázattal meghajolunk magunk előtt.
Ez a behódolásunk kezdete, ami eljuttat oda, hogy minden dolog, amit teszünk belénk ivódjon(ezért is kell inni, hogy belénk ivódjon a víz által) és megváltoztassa a sejtjeink régi, önmagunkat már nem támogató programjainkat.
Kitartónak kell maradnunk...nagyon, mert ilyenkor nagyon sok külső tényező belekavarhat ebbe a folyamatba.
Amikor egyre jobban érezzük magunkat, akkor már nem kell tukmálni magunkba a vizet.
természetessé válik, hogy iszunk.
Egyre többet vágyunk a természetbe, ahol az étertestünk feltöltődik, ami a vitalitásunk alapja.
Nem ragozom tovább, aki idáig eljut, annak már nincs szüksége tovább semmi önsegítő könyvre, más tanácsára, mert az erő vele lesz, ami nem is volt soha másnál igazán, csak önmagunknál.
A szívünkben...ott, ahol a mag van...önMAGunk.
Köszönöm, hogy elolvastátok...
izi
Mi ez a baromság?...igazán mit is akarok ezzel mondani, mit jelent az, hogy hódoljunk be magunknak?
Az egész életünk szinte (az önmegismerésnek egy bizonyos pontjáig)arról szól, hogy hajlongunk mások előtt, keresve kegyeit, figyelmét.
Persze van ennek az ellentéte is, amikor a másik szélsőségbe esik valaki és tiszta erejével gyűlöli a környezetét és lázad minden, mindenki ellen.
Egyik véglet sem hoz érett, szaftos gyümölcsöket.
Jó ideig benne dagonyázhatunk valamelyikben...több életen keresztül úgy gondolva, hogy a másik valaki kegyei és figyelme ad majd nekünk olyan erőt, ami stabilan megmarad bennünk. Nem véletlen az, amikor valaki szakít valakivel és annyira nagy a hiányból fakadó fájdalom, hogy szinte elviselhetetlen. Benne volt minden reménysége.
Halott ígéreteket csalt ki a másik félből, amit most minden porcikájával követel, hisztizik, mint egy gyerek...hová tűnt az, ami az "övé"?
Sokan élik így életüket, köztük én is éltem így, amíg a felismerés fénye meg nem világította a sötét részeimet.
Soha semmi sem a miénk...ezt érdemes lenne mindig, minden nap tudatosítani mindenkinek.
Annyira elvakultak vagyunk mi emberek, hogy tudathasadásunkban rajtunk kívüli dolgokban bízunk és abba vetjük minden reményünket.
Tényleg elvakultság ez, annyira, hogy hiába a sok elénk rakott figyelmeztető felírat, semmi sem használ.
Mindenkinek magában kell a felismeréseknek feltörni, nem elég csak a leírt dolog, a tapasztalás ereje szükséges.
Megjárni a poklok poklát, hogy a szemünk előtt lévő homály tisztulni kezdjen.
Az ember már csak ilyen.
De nincs ezzel baj, mert tényleg vannak, akik tanulnak már ebből és a szándékuk innentől kezdve elindítja őket a helyén való úton.
Akad, aki ezekből sem tanul...ők azok, akik akár rokkantan, bénán fekszenek életük egy olyan szakaszán, amikor még más vígan megteszi az egészségügyi köreit.
Én is tanultam most, nem kívánkozom újra a poklok poklát megélni.
Ehhez nem volt egyszerű eljutnom.
Behódoltam magamnak.
Nem tehettem mást.
A csapból is az folyik, hogy szeressük magunkat...ez önmagában klassz dolog, de ha nincs mögötte tapasztalás, felismerés, akkor ez üres frázis csak.
Sokan ezt azért is támadják, mert úgy gondolják, hogy ez önzőség, hogyan is szerethetem magam mások előtt.
Ez a két véglet van, az, hogy nincs mögötte tartalom és csak mondjuk, hogy szeretjük magunkat, a másik meg az, hogy úgy gondoljuk, hogy ez önzőség...ilyet nem csinálhatunk, mert a szüleink nem így tanították.
Az igazi behódolás önmagunknak nagy odafigyelést, tudatosságot igényel.
A saját sorsunk kovácsivá így válhatunk igazán. Tudatos kovácsaivá, mert egyéb esetben is kovácsolunk tudattalanul, ahogy a beidegződéseink diktálják.
Tehát, mi a lényeg?
A TUDATOSSÁG, a FIGYELEM.
Ehhez tennünk is kell sokat...nem kényelmes eleinte...sőt, nagyon kényelmetlen az, ha nem azt a megszokott dolgainkat tehetjük, ami eddig álomba ringatott akár, miközben aszalódtunk össze.
Behódolni magunknak egy olyan felismerés, ami mindig segíteni fog a továbbiakban.
Az igazi önszeretet innen indul. Figyelembe venni a testi adottságainkat, azt, hogy a testünk egy szent templom, amit áthat a lelkünk, szellemünk.
Minél rosszabb a kapcsolatunk ezekkel a magasabb testeinkkel, annál erőtlenebbek és gyengébbek leszünk.
A legnagyobb butaság az, hogy nem iszunk elég vizet.Ez is annyiszor elhangzott már, tényleg a csapból folyik ez a duma, de kérem szépen, valaki mögé nézett már igazán annak, hogy mit is jelent igazán ez a mondat?
Szerintem ez is csak olyan sokak számára, mint az, hogy szeresd önmagad.
AKI NEM ISZIK ELEGET VIZET, AZ NEM SZERETI ÖNMAGÁT.
Ez az első lépés, amit nagyon tudatosítani kell, mielőtt bármi lépést meg is teszünk.
E nélkül nem fog menni!
Ez tuti...
Miután ezt felfogtuk, csak azután indulhatunk neki az élet vízének felkutatására magunkban.
Amikor megtesszük ezeket a kezdő lépéseket, akkor megnyílik bennünk egy csatorna a felé, ami egyre több felismerést fog nekünk szolgáltatni.
Innentől egyre inkább önmagunk leszünk és alázattal meghajolunk magunk előtt.
Ez a behódolásunk kezdete, ami eljuttat oda, hogy minden dolog, amit teszünk belénk ivódjon(ezért is kell inni, hogy belénk ivódjon a víz által) és megváltoztassa a sejtjeink régi, önmagunkat már nem támogató programjainkat.
Kitartónak kell maradnunk...nagyon, mert ilyenkor nagyon sok külső tényező belekavarhat ebbe a folyamatba.
Amikor egyre jobban érezzük magunkat, akkor már nem kell tukmálni magunkba a vizet.
természetessé válik, hogy iszunk.
Egyre többet vágyunk a természetbe, ahol az étertestünk feltöltődik, ami a vitalitásunk alapja.
Nem ragozom tovább, aki idáig eljut, annak már nincs szüksége tovább semmi önsegítő könyvre, más tanácsára, mert az erő vele lesz, ami nem is volt soha másnál igazán, csak önmagunknál.
A szívünkben...ott, ahol a mag van...önMAGunk.
Köszönöm, hogy elolvastátok...
izi
2010. január 27., szerda
hódolat
Ha majd kellőképpen hódolunk magunknak, akkor várhatjuk a jutalmat is...
...amíg nem tesszük, addig elmarad a jutalom.
...amíg nem tesszük, addig elmarad a jutalom.
impulzus függőség
Adj egy impulzust gyorsan...meghalok, ha nem!
Nem érdekel mennyibe kerül...már szúrom is magam... függő vagyok. Bármilyen kis adag életet ment...
Nem érdekel, hogy honnan jön, csak ne maradjak ebben a hulla csendben, megőrjít a csend, az, hogy magammal kell maradnom.
Utálom a csendet, belehalok, ha nem érezhetek valamit odakintről.
Na, azért ez nem én vagyok, de már észre vettem azt, hogy nem olyan egyszerű lekapcsolni a számítógépet.
Én, aki imádom a természetet ilyen nehezen szakadok el ettől a virtuális világtól.
Nem csoda, hogy fáradt voltam az utóbbi időben. Ez a függőség, még, ha csak kis mértékben is, de már a csapdájába csalt.
Van egy egészséges mérték, ami megengedi, hogy kiegyensúlyozott maradhassak...a szándékaim ezen írással e felé visznek majd.
Szörnyű érzés, ha mélyen belegondolok, hogy függünk az információktól, egyes személyektől...kell az igazolás arra, hogy vagyunk valakik.
Ha már nem írnak nekünk a csapda fogságában csak azt érezhetjük, hogy nem vagyunk említésre méltók, kimaradunk valamiből.
Szerintem, ha a szívére teszi mindenki a kezét, akkor őszintén bevallhatja magának, hogy ez vele is van így...persze a mértékek változóak.
De nem kell tagadni, annál rosszabb.
Tegnap kint voltam a Mátrában, a megszokott csodálatos helyemen(persze nem az enyém, mindenkié), ahol megérezhettem újra csend erejét.
Ott ébredtek fel bennem először ezek a gondolatok, amit most "papírra" vetek okulásként.
Hol is máshol, ha nem a csend bölcsőjében.
Ott minden felszínre kerül, a csend a katalizátora minden gyógyulásnak.
Mindig megtapasztalom azt, hogy megéri kimenni és nem hagyni, hogy az impulzusok szeretettel telinek tűnő illúziói fogva tartsanak.
Nagy csapda ez.
Kényelmes, pedig ártóbb, mint minden más betegség, mint minden rákfene.
Mindig bizonyítani, hogy vagyunk valakik.
Mindig érezni, hogy más is így gondolja...hatalmas csapda...az energia folyamatosan apad és egyszer csak azt vesszük észre, hogy össze aszalódtunk.
Kiszáradt kút szindróma.
Ilyenkor már csak a csend segíthet, az egyedüllét a természetben, a természet lágy ölén, ahogy anyánk méhében megnyugodtunk. Innen fakad az élet vize.
Nézz mélyen magadba és fedezd fel e sorok mögötti békét és ez által önmagad...és igyál.
Nem érdekel mennyibe kerül...már szúrom is magam... függő vagyok. Bármilyen kis adag életet ment...
Nem érdekel, hogy honnan jön, csak ne maradjak ebben a hulla csendben, megőrjít a csend, az, hogy magammal kell maradnom.
Utálom a csendet, belehalok, ha nem érezhetek valamit odakintről.
Na, azért ez nem én vagyok, de már észre vettem azt, hogy nem olyan egyszerű lekapcsolni a számítógépet.
Én, aki imádom a természetet ilyen nehezen szakadok el ettől a virtuális világtól.
Nem csoda, hogy fáradt voltam az utóbbi időben. Ez a függőség, még, ha csak kis mértékben is, de már a csapdájába csalt.
Van egy egészséges mérték, ami megengedi, hogy kiegyensúlyozott maradhassak...a szándékaim ezen írással e felé visznek majd.
Szörnyű érzés, ha mélyen belegondolok, hogy függünk az információktól, egyes személyektől...kell az igazolás arra, hogy vagyunk valakik.
Ha már nem írnak nekünk a csapda fogságában csak azt érezhetjük, hogy nem vagyunk említésre méltók, kimaradunk valamiből.
Szerintem, ha a szívére teszi mindenki a kezét, akkor őszintén bevallhatja magának, hogy ez vele is van így...persze a mértékek változóak.
De nem kell tagadni, annál rosszabb.
Tegnap kint voltam a Mátrában, a megszokott csodálatos helyemen(persze nem az enyém, mindenkié), ahol megérezhettem újra csend erejét.
Ott ébredtek fel bennem először ezek a gondolatok, amit most "papírra" vetek okulásként.
Hol is máshol, ha nem a csend bölcsőjében.
Ott minden felszínre kerül, a csend a katalizátora minden gyógyulásnak.
Mindig megtapasztalom azt, hogy megéri kimenni és nem hagyni, hogy az impulzusok szeretettel telinek tűnő illúziói fogva tartsanak.
Nagy csapda ez.
Kényelmes, pedig ártóbb, mint minden más betegség, mint minden rákfene.
Mindig bizonyítani, hogy vagyunk valakik.
Mindig érezni, hogy más is így gondolja...hatalmas csapda...az energia folyamatosan apad és egyszer csak azt vesszük észre, hogy össze aszalódtunk.
Kiszáradt kút szindróma.
Ilyenkor már csak a csend segíthet, az egyedüllét a természetben, a természet lágy ölén, ahogy anyánk méhében megnyugodtunk. Innen fakad az élet vize.
Nézz mélyen magadba és fedezd fel e sorok mögötti békét és ez által önmagad...és igyál.
csak úgy...
http://www.youtube.com/watch?v=Pkm7bUROZPQ&feature=related
...mert élvezem ezt a zenét...
...mert élvezem ezt a zenét...
2010. január 26., kedd
ha bánt az önarckép...
http://www.youtube.com/watch?v=4zkSe57bd7s&feature=related
Ne a tükröt törd szét...ha bánt az önarckép.
Menyire igaz...
Már annyiszor megtapasztaltam és ugyanannyiszor el is csodálkozom rajta, hogy ha teszek magamért, ha hajlandóságom van a legnehezebb pillanatomban is remélni, hinni a változás gyógyító erejében...akkor megváltozik a kép, amit a tükörben látok magamról.
Pár napja, amikor kúszva-mászva kikecmeregtem a fürdőbe és belenéztem a tükörbe, egy sápadt, élettől megfosztott szörny tekintett rám.
A döbbenetes látvány még mélyebbre sodort, de valami belső erő ennek ellenére megérintette a lelkemet.
Apró lelki simogatásoktól kezdtem érezni, hogy van remény, hogy a tükörkép elfogadhatóvá váljon.
Apró lépések önmagunk felé, a régi beidegződéseink útvesztőjében.
Kitartónak kell maradni...ez a lényeg.
Amikor már majdnem minden összedőlt, akkor éreztem meg a segítő kezet, ami már nagy erővel húzott ki a mocskomból.
Ez az erő saját magam élettel, bizalommal teli része volt.
Ma egy egészen más kép fogadott...egy megnyugtató látvány.
Szinte hihetetlen, de egy mosolygós , elfogadó ember tekintett rám.
Ne a tükröt törd szét...ha bánt az önarckép.
Menyire igaz...
Már annyiszor megtapasztaltam és ugyanannyiszor el is csodálkozom rajta, hogy ha teszek magamért, ha hajlandóságom van a legnehezebb pillanatomban is remélni, hinni a változás gyógyító erejében...akkor megváltozik a kép, amit a tükörben látok magamról.
Pár napja, amikor kúszva-mászva kikecmeregtem a fürdőbe és belenéztem a tükörbe, egy sápadt, élettől megfosztott szörny tekintett rám.
A döbbenetes látvány még mélyebbre sodort, de valami belső erő ennek ellenére megérintette a lelkemet.
Apró lelki simogatásoktól kezdtem érezni, hogy van remény, hogy a tükörkép elfogadhatóvá váljon.
Apró lépések önmagunk felé, a régi beidegződéseink útvesztőjében.
Kitartónak kell maradni...ez a lényeg.
Amikor már majdnem minden összedőlt, akkor éreztem meg a segítő kezet, ami már nagy erővel húzott ki a mocskomból.
Ez az erő saját magam élettel, bizalommal teli része volt.
Ma egy egészen más kép fogadott...egy megnyugtató látvány.
Szinte hihetetlen, de egy mosolygós , elfogadó ember tekintett rám.
ébredés
Felébredtem...annyi minden dolog van a fejemben, amit leírnék. Azt sajnálom, hogy az ébredés pillanatában nem tudom kitámasztani azt a kaput, amin keresztül éjszaka áramlik az a sok szépség és megfontolandó, említésre méltó dolog.
Ez a kapu könyörtelenül lezáródik és magunkra maradunk a rideg fizikális "valóságunkban".
Sokan nem is sejtik, hogy amikor elalszunk, akkor itt hagyjuk a fizikális és étert testünket magára vegetálni.
Szó szerint növénnyé válunk. lehet, hogy ez a dolog egy kicsit bugyután hangzik, de tényleg ez van. A növénynek csak fizikális teste van és éterteste, ahogy nekünk is, amikor alszunk.
Elalvásunkkor az asztrál testünk(ami nem más, mint a lélektestünk más megnevezésben)és az Énünk(ami nem más, mint a szellemünk, ami az öntudatunkat adja)elhagyja testünket.
Elindul erőt gyűjteni, hogy másnap reggel hozzon valamit nekünk a csillag világból.
Amikor azt érzékelünk valakin, hogy alszik és rándul egyet, akkor pontosan az történik, amit említettem...itt marad, mint egy növény és vegetál...öntudat nélkül.
Tegnap este megnéztem a két kis gyermekem, aki már elaludt.
pontosan akkor értem oda, amikor Balázs rándult egyet.
Olyan békésen pihent , éreztem, hogy a lelke elment erőt gyűjteni.
Megsimogattam őket...olyan édesek voltak.
Ahogy a Nap süt a növényre és az éltető fényével táplálja, ugyanúgy reggel a mi asztráltestünk és én testünk meghozza a fényt és éltető erőt az egész napunkhoz.
Nagyon fontos az alvás. Aki ezt nem veszi tudomásul, ahogy én sem voltam tudatos az utóbbi időben ezzel kapcsolatban, az nagyon megbánhatja.
Vissza élünk a testünkkel....kizsákmányoljuk, miközben panaszkodunk, hogy nincs bennünk élet.
Hogy is lenne, ha nem adjuk meg a lehetőséget, hogy feltöltődjünk. Ilyenkor a víz ivását is elfelejtjük. egymásra halmozódnak a dolgok és azt vesszük észre már jártányi erőnk sincs, a szemünk vérvörösen szúr.
A tarkónk úgy nyom, hogy szinte elviselhetetlen.
Megérdemeljük.
Tegnap tudatosult bennem újra mindez, amit leírtam. hagytam magam leamortizálni, de ismét megindult bennem valami ébredés féle.
A tegnapi nap folyamán tudatosan elkezdtem inni, egyre több energiám lett.
Most is iszok egyet, mert víz nélkül nincs élet. Csak egy kiszáradt kút vagyunk.
Az üzenetem annyi, hogy igyatok sokat (vizet:-)), mert ez megváltást hoz...utána beindul minden, mert ez az alapja.
Minden idegességem és frusztráltságom alapja...hiszen, ha nincs víz, akkor nincs kommunikáció a sejtjeink között...nincs rendezettség, csak káosz.
...tudom, a csapból is ez folyik, de nem árt újra és újra tudatosítani.
izi
Ez a kapu könyörtelenül lezáródik és magunkra maradunk a rideg fizikális "valóságunkban".
Sokan nem is sejtik, hogy amikor elalszunk, akkor itt hagyjuk a fizikális és étert testünket magára vegetálni.
Szó szerint növénnyé válunk. lehet, hogy ez a dolog egy kicsit bugyután hangzik, de tényleg ez van. A növénynek csak fizikális teste van és éterteste, ahogy nekünk is, amikor alszunk.
Elalvásunkkor az asztrál testünk(ami nem más, mint a lélektestünk más megnevezésben)és az Énünk(ami nem más, mint a szellemünk, ami az öntudatunkat adja)elhagyja testünket.
Elindul erőt gyűjteni, hogy másnap reggel hozzon valamit nekünk a csillag világból.
Amikor azt érzékelünk valakin, hogy alszik és rándul egyet, akkor pontosan az történik, amit említettem...itt marad, mint egy növény és vegetál...öntudat nélkül.
Tegnap este megnéztem a két kis gyermekem, aki már elaludt.
pontosan akkor értem oda, amikor Balázs rándult egyet.
Olyan békésen pihent , éreztem, hogy a lelke elment erőt gyűjteni.
Megsimogattam őket...olyan édesek voltak.
Ahogy a Nap süt a növényre és az éltető fényével táplálja, ugyanúgy reggel a mi asztráltestünk és én testünk meghozza a fényt és éltető erőt az egész napunkhoz.
Nagyon fontos az alvás. Aki ezt nem veszi tudomásul, ahogy én sem voltam tudatos az utóbbi időben ezzel kapcsolatban, az nagyon megbánhatja.
Vissza élünk a testünkkel....kizsákmányoljuk, miközben panaszkodunk, hogy nincs bennünk élet.
Hogy is lenne, ha nem adjuk meg a lehetőséget, hogy feltöltődjünk. Ilyenkor a víz ivását is elfelejtjük. egymásra halmozódnak a dolgok és azt vesszük észre már jártányi erőnk sincs, a szemünk vérvörösen szúr.
A tarkónk úgy nyom, hogy szinte elviselhetetlen.
Megérdemeljük.
Tegnap tudatosult bennem újra mindez, amit leírtam. hagytam magam leamortizálni, de ismét megindult bennem valami ébredés féle.
A tegnapi nap folyamán tudatosan elkezdtem inni, egyre több energiám lett.
Most is iszok egyet, mert víz nélkül nincs élet. Csak egy kiszáradt kút vagyunk.
Az üzenetem annyi, hogy igyatok sokat (vizet:-)), mert ez megváltást hoz...utána beindul minden, mert ez az alapja.
Minden idegességem és frusztráltságom alapja...hiszen, ha nincs víz, akkor nincs kommunikáció a sejtjeink között...nincs rendezettség, csak káosz.
...tudom, a csapból is ez folyik, de nem árt újra és újra tudatosítani.
izi
2010. január 25., hétfő
megfogni a megfoghatatlant
Érzések...
Gondolatok. Érzelmek...
Jönnek, mennek...
Egyik pillanatról a másikra vissza esünk a mélypontunkba, utána valami isteni kegy folytán megfoghatjuk egy pillanatra Isten lábát.
Ilyenkor fellélegzünk.
Ilyenkor belátóbbá válunk,a lelkünk megnyílik a magasabb szférák felé.
Szeretnénk, hogy ez a nyugalom megmaradjon.
De jön valami, valaki, aki kizökkent ebből a harmóniából.
Észre sem vesszük és már elengedtük Isten lábát.
Pedig mennyire erősen tartottuk.
Mennyire figyeltünk, hogy bármi is jöjjön, nehogy elengedjük. De megint zuhanunk.
Zuhanunk és érezzük, hogy nemsokára csattanunk.
Puff...összezúztuk magunkat.
Szerencsére a nyelvünkkel még elérjük a sebeinket...nyalogatjuk.
Sokszor nyalogattuk már, de ösztönösen érezzük, hogy ez gyógyír.
Mozdulatlanul fekszünk, nehéz a mozgás.
Annyi erőnk még van, hogy felhívjuk a Barátunkat és elmondjuk, hogy mi történt velünk. Milyen jó ilyenkor egy igaz barát.
Szavai körbe ölelnek.
Segít felállni és megtanít újra járni.
Érezzük, hogy minden rendben van, miközben potyognak a könnyeink.
Érezzük, hogy Isten lába nagyon közel van ismét.
Kezeinket a magasban tartva várjuk, hogy megfogjuk a megfoghatatlant.
Gondolatok. Érzelmek...
Jönnek, mennek...
Egyik pillanatról a másikra vissza esünk a mélypontunkba, utána valami isteni kegy folytán megfoghatjuk egy pillanatra Isten lábát.
Ilyenkor fellélegzünk.
Ilyenkor belátóbbá válunk,a lelkünk megnyílik a magasabb szférák felé.
Szeretnénk, hogy ez a nyugalom megmaradjon.
De jön valami, valaki, aki kizökkent ebből a harmóniából.
Észre sem vesszük és már elengedtük Isten lábát.
Pedig mennyire erősen tartottuk.
Mennyire figyeltünk, hogy bármi is jöjjön, nehogy elengedjük. De megint zuhanunk.
Zuhanunk és érezzük, hogy nemsokára csattanunk.
Puff...összezúztuk magunkat.
Szerencsére a nyelvünkkel még elérjük a sebeinket...nyalogatjuk.
Sokszor nyalogattuk már, de ösztönösen érezzük, hogy ez gyógyír.
Mozdulatlanul fekszünk, nehéz a mozgás.
Annyi erőnk még van, hogy felhívjuk a Barátunkat és elmondjuk, hogy mi történt velünk. Milyen jó ilyenkor egy igaz barát.
Szavai körbe ölelnek.
Segít felállni és megtanít újra járni.
Érezzük, hogy minden rendben van, miközben potyognak a könnyeink.
Érezzük, hogy Isten lába nagyon közel van ismét.
Kezeinket a magasban tartva várjuk, hogy megfogjuk a megfoghatatlant.
kitartást magamnak
Megszülettünk.
Ki-ki egy olyan testben, ami a legjobban szolgálja a lelki fejlődését, még, ha ezt földi szemmel sokszor nem tartjuk elfogadhatónak.
Érthetetlen sokak számára, hogy egyesek miért szebbek, miért egészségesebbek, mint, aki esetleg nyomorékon született meg.
Ezek a kérdések mindig is jelen voltak, mindenkinek megfordult a fejében, hogy talán ez tényleg igazságtalanság így.
Mindenki az egyéni szűrőjén keresztül tudott ehhez a dologhoz viszonyulni.
Volt, akiben sokkal több az elfogadás, mint másban.
Van, akinek a fájdalom küszöbe is sokkal magasabb, mint a nagy átlagnak.
Lettünk valamilyenek.
Növekedtünk...tapasztaltunk...
Emlékszem arra a pillanatra, amikor a Barátommal szövetséget kötöttünk, hogy mi ha felnőttek leszünk is játszani fogunk a matchboxokkal.
Akkor a legnagyobb bizonyossággal hittem, hogy ez tényleg nem lesz máshogy.
Eltelt jó pár év. Felnőttem.
Ma már nincs bennem ambíció ezekhez a dolgokhoz...a Barátomnak sem, akinek jelenleg három gyermeke van.
Jót nevettünk ezen, amikor találkoztunk, hogy minden változik.
Annyi félét gondoltam már az életemben.
Annyi mindent vallottam.
Az önmagunk felé vezető út sok változást hoz, ha intenzíven bevállaljuk ezt az utat.
Stabilnak hitt dolgaink pillanatok alatt szűnhetnek meg.
Tényleg kemény leckéket kaphatunk, nem árt, ha felkészülünk erre.
megismerni önmagunkat csak a változásban lehet igazán. Egy stabil élethelyzetben szinte semmi új megismerésre nincs lehetőség.
Persze ezt szeretné mindenki, hogy stabilan tudja azt, hogy mire számíthat.
Attól mindenki reszket, hogy bizonytalanságban éljen, hogy a munkája megszűnhet, kapcsolatai lezáródhatnak, egzisztenciálisan padlóra kerülhet, szüleit , családtagjait elvesztheti, kétségeiből betegsége alakulhat ki.
Kegyetlen dolgok ezek. Mindenünk, amink van egyszer eltűnhet.
Nem rémisztgetek itt, csak olyan reális dolgokról beszélek, aminek a lehetősége adott.
A pozitív hozzáállás sajnos egy determinált szerződésen nem segíthet.
Pedig sokan állítják ennek ellenkezőjét.
szakrális szerződéseink szerint, ha valaminek be kell teljesednie, akkor beteljesedik.
Ezek a dolgok azért vannak itt az életünkben, hogy megoldjuk.
Egyénenként változó, hogy milyen feladat van kiszabva ránk ezen életünkben.
Ebbe beleegyeztünk, akár mennyire is hihetetlen.
Bármennyire is fáj, ezeken az eseményeken végig kell mennünk, ahogy a régi időkben a beavatások során.
Hogy fejlődhetne a lélek, ha mindig minden ugyanúgy lenne?
Ha belátók vagyunk, akkor rájövünk, hogy sehogy.
Szeretünk birtokolni.
A birtokaink ölelésében lubickolni.
Erre is van lehetőség, de igazán nem érdemes semmi földi dologra alapozni magunkat. Egyszer már nem lesz a miénk.
Ez nem igazság...mondhatják sokan.
Így is fel lehet fogni....de nem érdemes.
Abban a stádiumában vagyok az életemnek, amikor tényleg egyre kevesebb dologban kapaszkodhatok már.
Ez eleinte elviselhetetlenül bántott.
Nem értettem, nem akartam érteni, mi történik velem.
A fiatalság gyümölcseként rettenetesen sokat tűr a szervezetünk. Nincs olyan szituáció, amiből hamar ne jönne ki.
Ahogy elérjük kb. 30. évünket, onnantól egyre kevesebb sejtünk jön létre, mint amennyi elpusztul.
Ez magával hozza a korosodást, a testünk leépülését, még , ha eleinte nem is nagyon látható módon.
De a lényeg az, hogy megindul ez a folyamat.
A szellemi dolgokat innentől egyre jobban előtérbe kellene hozni mindenkinek.
De sajnos ezzel nincsenek tisztában, csak kevesen.
Élünk...tapasztalunk...a lelkünk tanul tovább ezen testünkben.
Minél jobban elhanyagoljuk a lelki dolgainkat, minél kevesebbet elmélkedünk szellemi dolgokról, annál hamarabb amortizáljuk le a testünket.
Ez egy egyetemes törvény, amit megint sokan nem akarnak tudomásul venni.
Ennek is van helye az életben, ők még így szeretnének élni, abban bízva, hogy mindennél erősebbek és ő rajtuk nem fog ez a törvény.
nagyon sok félék vagyunk. A legnehezebb ezeket beismerni, elfogadni.
Mindenki a saját egója hatalma alatt veri a mellét.
sajnos, vagy nem, a pofon mindenkit elér egyszer.
Erről már írtam egyszer, de megint előveszem
A videót is felteszem...érdemes megnézni.
A pofon súlya nagyon változó, de a lényeg az, hogy megérdemeljük, mert nem vettük figyelembe azokat a törvényeket, amiket nem hagyhatunk figyelmen kívül.
http://www.youtube.com/watch?v=xBqa-dNToqk
Volt az életemben egy olyan szakasz, amikor 20 évesen egy discoban úgy megvertek, hogy a mentő vitt el nyolc napon túl gyógyuló sérüléssel a traumatológiára.
A helyzet az volt, hogy nem adtam rá okot arra, hogy bántsanak.
Beszélgettem egy lánnyal, akit régen ismertem és egyszer csak annyit hallottam, hogy vigyázzak, szinte hátra sem tudtam nézni, már ért az ütés.
A székről úgy zuhantam le, mint egy bábú.
A földön még jó párszor a fejembe rúgtak acélbetétes bakanccsal.
hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány, csak annyit éreztem, hogy valami nagyon kegyetlen dolog történt velem...de nem cifrázom tovább.
A videón is nevetnek előtte, mielőtt betalál az ütés.
Nekem sem utalt semmi arra, hogy félnem kellene.
Utólag kiderült, hogy félre értés történt, ami sajnos engem már nem vigasztalt.
Még utólagosabban sok mindent megértettem.
Azért kaptam ezt az élethelyzetet, mert már annyira leértékeltem magam, annyira nem figyeltem azokra a jelekre, amik felhívták a figyelmemet arra, hogy változzak.
Régen máshogy kellett volna állnom magamhoz.
De úgy gondoltam nem teszem, jó nekem az az állandóság, a franc fog kimozdulni a megszokottból.
Amilyen régen nem tettem hajlandóságomat a kimozdulásomra, olyan mértékkel mozdított ki az élet egy nagy veréssel abból, ami voltam.
Ezt a jelet már nem hagyhattam figyelmen kívül.
Most nevetek magamon, azon, ahogy a családom száguldott hozzám a kórházba és ahogy kinéztem...monokli...egyebek.
Szóval a büntetés elkerülhetetlen.
Változó, hogy milyen úton módon kapjuk, de megkapjuk, az biztos.
Lehet ezekkel a dolgokkal is vitatkozni, amit leírtam, hogy ez belemagyarázás.
Erre csak annyit tudok mondani, mint sokszor, hogy ám legyen, gondolja így, aki akarja. A puding próbája az evés.
Az aratás mindig eljön...Isten nem ver bottal.
Most egy olyan szakaszában vagyok az életemnek, amikor szinte csak ebbe a blogba kapaszkodhatok.
Szeretek írni, kiírni magamból azt, amit össze gyűjtöttem.
ha idáig eljutottál menj és igyál egy pohár vizet, mert az nagyon fontos...én is azt tettem.
Hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni olyankor, amikor lent van az energia szintünk. belestem én is ebbe a hibába, de most tudatosabban figyelek.
Elfáradtam egy kicsit, de a tapasztalataim azt súgják, hogy hamar kilábalok ebből az önsajnálatból. Fura, mert én mindig nagyon hamar helyre billentem.
De ez a próba, amit átélek nem piskóta.
Bevallom olyan senkinek éreztem magam egy pár napja, hogy még így soha nem.
De így is meg kell tapasztalnom önmagam és , ha tényleg én vagyok az egyike azoknak, akik segítenek másokon, akkor ne csak pofázzak, hanem tegyek rendet magamban.
Ehhez kívánok magamnak ezen írásommal sok kitartást és erőt:-)...és persze mindenkinek, akinek szüksége van rá, csak most egy kicsit önző voltam.
Szeretettel.
izi
Ki-ki egy olyan testben, ami a legjobban szolgálja a lelki fejlődését, még, ha ezt földi szemmel sokszor nem tartjuk elfogadhatónak.
Érthetetlen sokak számára, hogy egyesek miért szebbek, miért egészségesebbek, mint, aki esetleg nyomorékon született meg.
Ezek a kérdések mindig is jelen voltak, mindenkinek megfordult a fejében, hogy talán ez tényleg igazságtalanság így.
Mindenki az egyéni szűrőjén keresztül tudott ehhez a dologhoz viszonyulni.
Volt, akiben sokkal több az elfogadás, mint másban.
Van, akinek a fájdalom küszöbe is sokkal magasabb, mint a nagy átlagnak.
Lettünk valamilyenek.
Növekedtünk...tapasztaltunk...
Emlékszem arra a pillanatra, amikor a Barátommal szövetséget kötöttünk, hogy mi ha felnőttek leszünk is játszani fogunk a matchboxokkal.
Akkor a legnagyobb bizonyossággal hittem, hogy ez tényleg nem lesz máshogy.
Eltelt jó pár év. Felnőttem.
Ma már nincs bennem ambíció ezekhez a dolgokhoz...a Barátomnak sem, akinek jelenleg három gyermeke van.
Jót nevettünk ezen, amikor találkoztunk, hogy minden változik.
Annyi félét gondoltam már az életemben.
Annyi mindent vallottam.
Az önmagunk felé vezető út sok változást hoz, ha intenzíven bevállaljuk ezt az utat.
Stabilnak hitt dolgaink pillanatok alatt szűnhetnek meg.
Tényleg kemény leckéket kaphatunk, nem árt, ha felkészülünk erre.
megismerni önmagunkat csak a változásban lehet igazán. Egy stabil élethelyzetben szinte semmi új megismerésre nincs lehetőség.
Persze ezt szeretné mindenki, hogy stabilan tudja azt, hogy mire számíthat.
Attól mindenki reszket, hogy bizonytalanságban éljen, hogy a munkája megszűnhet, kapcsolatai lezáródhatnak, egzisztenciálisan padlóra kerülhet, szüleit , családtagjait elvesztheti, kétségeiből betegsége alakulhat ki.
Kegyetlen dolgok ezek. Mindenünk, amink van egyszer eltűnhet.
Nem rémisztgetek itt, csak olyan reális dolgokról beszélek, aminek a lehetősége adott.
A pozitív hozzáállás sajnos egy determinált szerződésen nem segíthet.
Pedig sokan állítják ennek ellenkezőjét.
szakrális szerződéseink szerint, ha valaminek be kell teljesednie, akkor beteljesedik.
Ezek a dolgok azért vannak itt az életünkben, hogy megoldjuk.
Egyénenként változó, hogy milyen feladat van kiszabva ránk ezen életünkben.
Ebbe beleegyeztünk, akár mennyire is hihetetlen.
Bármennyire is fáj, ezeken az eseményeken végig kell mennünk, ahogy a régi időkben a beavatások során.
Hogy fejlődhetne a lélek, ha mindig minden ugyanúgy lenne?
Ha belátók vagyunk, akkor rájövünk, hogy sehogy.
Szeretünk birtokolni.
A birtokaink ölelésében lubickolni.
Erre is van lehetőség, de igazán nem érdemes semmi földi dologra alapozni magunkat. Egyszer már nem lesz a miénk.
Ez nem igazság...mondhatják sokan.
Így is fel lehet fogni....de nem érdemes.
Abban a stádiumában vagyok az életemnek, amikor tényleg egyre kevesebb dologban kapaszkodhatok már.
Ez eleinte elviselhetetlenül bántott.
Nem értettem, nem akartam érteni, mi történik velem.
A fiatalság gyümölcseként rettenetesen sokat tűr a szervezetünk. Nincs olyan szituáció, amiből hamar ne jönne ki.
Ahogy elérjük kb. 30. évünket, onnantól egyre kevesebb sejtünk jön létre, mint amennyi elpusztul.
Ez magával hozza a korosodást, a testünk leépülését, még , ha eleinte nem is nagyon látható módon.
De a lényeg az, hogy megindul ez a folyamat.
A szellemi dolgokat innentől egyre jobban előtérbe kellene hozni mindenkinek.
De sajnos ezzel nincsenek tisztában, csak kevesen.
Élünk...tapasztalunk...a lelkünk tanul tovább ezen testünkben.
Minél jobban elhanyagoljuk a lelki dolgainkat, minél kevesebbet elmélkedünk szellemi dolgokról, annál hamarabb amortizáljuk le a testünket.
Ez egy egyetemes törvény, amit megint sokan nem akarnak tudomásul venni.
Ennek is van helye az életben, ők még így szeretnének élni, abban bízva, hogy mindennél erősebbek és ő rajtuk nem fog ez a törvény.
nagyon sok félék vagyunk. A legnehezebb ezeket beismerni, elfogadni.
Mindenki a saját egója hatalma alatt veri a mellét.
sajnos, vagy nem, a pofon mindenkit elér egyszer.
Erről már írtam egyszer, de megint előveszem
A videót is felteszem...érdemes megnézni.
A pofon súlya nagyon változó, de a lényeg az, hogy megérdemeljük, mert nem vettük figyelembe azokat a törvényeket, amiket nem hagyhatunk figyelmen kívül.
http://www.youtube.com/watch?v=xBqa-dNToqk
Volt az életemben egy olyan szakasz, amikor 20 évesen egy discoban úgy megvertek, hogy a mentő vitt el nyolc napon túl gyógyuló sérüléssel a traumatológiára.
A helyzet az volt, hogy nem adtam rá okot arra, hogy bántsanak.
Beszélgettem egy lánnyal, akit régen ismertem és egyszer csak annyit hallottam, hogy vigyázzak, szinte hátra sem tudtam nézni, már ért az ütés.
A székről úgy zuhantam le, mint egy bábú.
A földön még jó párszor a fejembe rúgtak acélbetétes bakanccsal.
hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány, csak annyit éreztem, hogy valami nagyon kegyetlen dolog történt velem...de nem cifrázom tovább.
A videón is nevetnek előtte, mielőtt betalál az ütés.
Nekem sem utalt semmi arra, hogy félnem kellene.
Utólag kiderült, hogy félre értés történt, ami sajnos engem már nem vigasztalt.
Még utólagosabban sok mindent megértettem.
Azért kaptam ezt az élethelyzetet, mert már annyira leértékeltem magam, annyira nem figyeltem azokra a jelekre, amik felhívták a figyelmemet arra, hogy változzak.
Régen máshogy kellett volna állnom magamhoz.
De úgy gondoltam nem teszem, jó nekem az az állandóság, a franc fog kimozdulni a megszokottból.
Amilyen régen nem tettem hajlandóságomat a kimozdulásomra, olyan mértékkel mozdított ki az élet egy nagy veréssel abból, ami voltam.
Ezt a jelet már nem hagyhattam figyelmen kívül.
Most nevetek magamon, azon, ahogy a családom száguldott hozzám a kórházba és ahogy kinéztem...monokli...egyebek.
Szóval a büntetés elkerülhetetlen.
Változó, hogy milyen úton módon kapjuk, de megkapjuk, az biztos.
Lehet ezekkel a dolgokkal is vitatkozni, amit leírtam, hogy ez belemagyarázás.
Erre csak annyit tudok mondani, mint sokszor, hogy ám legyen, gondolja így, aki akarja. A puding próbája az evés.
Az aratás mindig eljön...Isten nem ver bottal.
Most egy olyan szakaszában vagyok az életemnek, amikor szinte csak ebbe a blogba kapaszkodhatok.
Szeretek írni, kiírni magamból azt, amit össze gyűjtöttem.
ha idáig eljutottál menj és igyál egy pohár vizet, mert az nagyon fontos...én is azt tettem.
Hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni olyankor, amikor lent van az energia szintünk. belestem én is ebbe a hibába, de most tudatosabban figyelek.
Elfáradtam egy kicsit, de a tapasztalataim azt súgják, hogy hamar kilábalok ebből az önsajnálatból. Fura, mert én mindig nagyon hamar helyre billentem.
De ez a próba, amit átélek nem piskóta.
Bevallom olyan senkinek éreztem magam egy pár napja, hogy még így soha nem.
De így is meg kell tapasztalnom önmagam és , ha tényleg én vagyok az egyike azoknak, akik segítenek másokon, akkor ne csak pofázzak, hanem tegyek rendet magamban.
Ehhez kívánok magamnak ezen írásommal sok kitartást és erőt:-)...és persze mindenkinek, akinek szüksége van rá, csak most egy kicsit önző voltam.
Szeretettel.
izi
2010. január 23., szombat
hogy mikor jön az első pofon?...
Mikor kapjuk meg az első nagy pofonunkat az élettől.
Annál hamarabb, minél jobban elhanyagoljuk magunkat ott legbelül.
Változó, hogy a pofon súlya milyen, de az biztos, hogy kapunk valami tasli félét előbb-utóbb.
Lehet ezeket a pofonokat nem észre venni.
Szabad akaratunkból kifolyólag a véletlennek is tulajdoníthatjuk.
Rosszkor, rossz helyen...hangzik el sokszor.
Mindez nem változtat az alap igazságon. Isten nem ver bottal...
Ez a videó nagyon szépen érzékelteti a pofonok súlyát...
http://www.youtube.com/watch?v=xBqa-dNToqk
...egyik sem véletlenül került az arcokra...
Pedig előtte mosoly ült az arcokon...nem sejtve, hogy közel az aratás...
Annál hamarabb, minél jobban elhanyagoljuk magunkat ott legbelül.
Változó, hogy a pofon súlya milyen, de az biztos, hogy kapunk valami tasli félét előbb-utóbb.
Lehet ezeket a pofonokat nem észre venni.
Szabad akaratunkból kifolyólag a véletlennek is tulajdoníthatjuk.
Rosszkor, rossz helyen...hangzik el sokszor.
Mindez nem változtat az alap igazságon. Isten nem ver bottal...
Ez a videó nagyon szépen érzékelteti a pofonok súlyát...
http://www.youtube.com/watch?v=xBqa-dNToqk
...egyik sem véletlenül került az arcokra...
Pedig előtte mosoly ült az arcokon...nem sejtve, hogy közel az aratás...
flegma ego...cváj
Flegma egok felszín harca...
Gyengeségüket , sápadtságukat, erőt sugárzó álarcuk takarja.
Gyűjtögetnek, birtokolnak, mert ez a bizonyosságuk alapja.
Amikor megvan, mellüket verik vigadva...nem sejtve, hogy ezeknek nincs semmi biztos alapja.
Tényeket akarnak, mert magukban nincs bizodalmuk, fáradhatatlanul vívják szélmalom harcuk.
Mindig mennek, mert nyugodni nem tudnak, hajtja vérük, mert mámort akarnak.
Magukba nézni a pillanat erejében pihenve soha nem tudtak.
Ott meglátnák azt, amitől rettegnek...egyszerűségükben saját magukat.
.....................................................................................................................
Amikor elvesztjük a támpontjainkat, akkor egyedül kell hogy legyünk magunkkal.
Itt csak magunkban bízhatunk már...itt nincsenek külső dolgok, amiket begyűjtöttünk.
Csak a belsőnkre számíthatunk, a tapasztalatainkra...
Gyengeségüket , sápadtságukat, erőt sugárzó álarcuk takarja.
Gyűjtögetnek, birtokolnak, mert ez a bizonyosságuk alapja.
Amikor megvan, mellüket verik vigadva...nem sejtve, hogy ezeknek nincs semmi biztos alapja.
Tényeket akarnak, mert magukban nincs bizodalmuk, fáradhatatlanul vívják szélmalom harcuk.
Mindig mennek, mert nyugodni nem tudnak, hajtja vérük, mert mámort akarnak.
Magukba nézni a pillanat erejében pihenve soha nem tudtak.
Ott meglátnák azt, amitől rettegnek...egyszerűségükben saját magukat.
.....................................................................................................................
Amikor elvesztjük a támpontjainkat, akkor egyedül kell hogy legyünk magunkkal.
Itt csak magunkban bízhatunk már...itt nincsenek külső dolgok, amiket begyűjtöttünk.
Csak a belsőnkre számíthatunk, a tapasztalatainkra...
nincs apelláta (flegma ego)
...talán egy kicsit sűrűn írok mostanában a szenvedéseimről...ez azért van, mert nem írhatok az emelkedett állapotomról, amikor nincs így:-)...ennek ellenére a ma reggelem jól sikerült végre...erről szól ez az iromány.
Reggel...végre béke érzése tölti el a szívem. Több napja úgy ébredtem, hogy valami kegyetlen érzés végig hasította éles kését a lelkemen.
http://www.youtube.com/watch?v=wiy3DlwkKhY&feature=related
Ébredéskor kipihentnek ildomos lenni, de mostanában meg kellett tapasztalnom ennek ellenkezőjét.
Fáradtabban kelni, mint amikor lefeküdtünk.
Ilyenkor hatalmas lelki csatákat vívunk magunkban...átalakulunk.
Már többször írtam arról, hogy eltűnnek ilyenkor a fogódzkodóink, a jól bevált dolgaink, amibe kapaszkodhatunk.
Ez annyira hirtelen is jöhet, hogy hirtelen fel sem tudjuk fogni mi történik velünk. Mire ráeszmélünk, hogy minden megváltozott körülöttünk, addigra a földön kúszva könyörgünk segítségért.
Megszoktuk, hogy mi magunk oldjuk meg a dolgainkat a jól bevált módszereinkkel...néha dicsekedve azzal, hogy milyen hatásosan működik.
Sokszor én is éltem azzal, hogy hivalkodjak jól bevált módszereimmel.
Az élet, ha ennyire toppon vagyunk , megkínál egy próbával.
De vannak olyan nem mindennapos próbák, amikor már nem csak egy kicsi "részünket" veszítjük el, hanem szinte mindent. Egyszerre.
Ez lehet akármi, ami nagyon fontos nekünk, amit magunknak érzünk.
Mindig is azt mondtam másnak, hogy, ha kijelent magáról valamit, tegye hozzá azt a szót, hogy "ideálisan", mert, ha ez nincs ott, akkor a megmérettetés kegyetlenebb lesz, mint, ahogy gondolnánk.
Senki sem szereti a próbákat, úgy gondolom.
Pontosabban lehet, hogy vannak függők, de az olyan próbákkal senki sem lehet, megbarátkozva, ami széttrancsírozza.
Az én próbám most ilyen volt, kegyetlen, trancsírozós, földbe döngölős.
Ilyenkor a levegőért kapdosva imádkozunk egy kis feloldozásért, egy apró enyhülésért. Aki ezt átélte, az tudja, hogy nem túlzok.
Minden olyan lélek, aki ezen a tortúrán még nem esett át, most úgy érezheti, hogy ez vele meg sem történhet.
Az egó flegma ilyenkor.
Úgy érzi mindenek felett áll.
Azért írom ezt, mert átéltem. Megtapasztaltam és fel sem fogtam, hogy az élet megpróbáltatásai mindenkire vonatkoznak.
A lélek fejlődése szellemi törvényeken alapszik.
Tudomásul vesszük ezt, avagy sem...a lényegen nem változtat.
Amikor eljutottunk egy pontig, akkor hasonló megtapasztalásokban lesz része minden embernek.
Az ezen próbatételek közötti időszak nem a determináltságról szól...itt széles intervallumon belül élhetünk, teremthetünk.
De amikor el kell jönnie a beavatási ceremóniának, akkor nincs apelláta tovább.
Vannak emberek, akik egész életükben a változatlanságban merik felvélni a biztonságukat.
Stabil, ugyanaz a munkahely egész életen át.
Minél jobban ebbe az gondolat menetben marad valaki, annál nehezebben fogja viselni a változást.
Tudomásul kell vennünk, hogy tényleg semmi sem állandó, csak a változás.
Ha a lélek fejlődése szempontjából elérkeztünk egy sarkalatos pontra, akkor kegyetlenül megváltozhat minden...elveszíthetjük jól bevált módszereinket, stabilnak hitt munkahelyünket, életünk párját, akire alapoztuk az életünket.
Kegyetlen ?...felfoghatjuk így is, de nem ildomos így látni, mert még több bajt hozunk ez által magunkra.
Az élet rendje ez.
Aki a változásban meri felvélni erejét, az már helyén való úton jár.
Sok fájdalom, fáradtság van az elején, amíg meg nem szokjuk, amíg át nem alakulunk, de úgy érzem minden így is a legnagyobb rendben van.
Reggel...végre béke érzése tölti el a szívem. Több napja úgy ébredtem, hogy valami kegyetlen érzés végig hasította éles kését a lelkemen.
http://www.youtube.com/watch?v=wiy3DlwkKhY&feature=related
Ébredéskor kipihentnek ildomos lenni, de mostanában meg kellett tapasztalnom ennek ellenkezőjét.
Fáradtabban kelni, mint amikor lefeküdtünk.
Ilyenkor hatalmas lelki csatákat vívunk magunkban...átalakulunk.
Már többször írtam arról, hogy eltűnnek ilyenkor a fogódzkodóink, a jól bevált dolgaink, amibe kapaszkodhatunk.
Ez annyira hirtelen is jöhet, hogy hirtelen fel sem tudjuk fogni mi történik velünk. Mire ráeszmélünk, hogy minden megváltozott körülöttünk, addigra a földön kúszva könyörgünk segítségért.
Megszoktuk, hogy mi magunk oldjuk meg a dolgainkat a jól bevált módszereinkkel...néha dicsekedve azzal, hogy milyen hatásosan működik.
Sokszor én is éltem azzal, hogy hivalkodjak jól bevált módszereimmel.
Az élet, ha ennyire toppon vagyunk , megkínál egy próbával.
De vannak olyan nem mindennapos próbák, amikor már nem csak egy kicsi "részünket" veszítjük el, hanem szinte mindent. Egyszerre.
Ez lehet akármi, ami nagyon fontos nekünk, amit magunknak érzünk.
Mindig is azt mondtam másnak, hogy, ha kijelent magáról valamit, tegye hozzá azt a szót, hogy "ideálisan", mert, ha ez nincs ott, akkor a megmérettetés kegyetlenebb lesz, mint, ahogy gondolnánk.
Senki sem szereti a próbákat, úgy gondolom.
Pontosabban lehet, hogy vannak függők, de az olyan próbákkal senki sem lehet, megbarátkozva, ami széttrancsírozza.
Az én próbám most ilyen volt, kegyetlen, trancsírozós, földbe döngölős.
Ilyenkor a levegőért kapdosva imádkozunk egy kis feloldozásért, egy apró enyhülésért. Aki ezt átélte, az tudja, hogy nem túlzok.
Minden olyan lélek, aki ezen a tortúrán még nem esett át, most úgy érezheti, hogy ez vele meg sem történhet.
Az egó flegma ilyenkor.
Úgy érzi mindenek felett áll.
Azért írom ezt, mert átéltem. Megtapasztaltam és fel sem fogtam, hogy az élet megpróbáltatásai mindenkire vonatkoznak.
A lélek fejlődése szellemi törvényeken alapszik.
Tudomásul vesszük ezt, avagy sem...a lényegen nem változtat.
Amikor eljutottunk egy pontig, akkor hasonló megtapasztalásokban lesz része minden embernek.
Az ezen próbatételek közötti időszak nem a determináltságról szól...itt széles intervallumon belül élhetünk, teremthetünk.
De amikor el kell jönnie a beavatási ceremóniának, akkor nincs apelláta tovább.
Vannak emberek, akik egész életükben a változatlanságban merik felvélni a biztonságukat.
Stabil, ugyanaz a munkahely egész életen át.
Minél jobban ebbe az gondolat menetben marad valaki, annál nehezebben fogja viselni a változást.
Tudomásul kell vennünk, hogy tényleg semmi sem állandó, csak a változás.
Ha a lélek fejlődése szempontjából elérkeztünk egy sarkalatos pontra, akkor kegyetlenül megváltozhat minden...elveszíthetjük jól bevált módszereinket, stabilnak hitt munkahelyünket, életünk párját, akire alapoztuk az életünket.
Kegyetlen ?...felfoghatjuk így is, de nem ildomos így látni, mert még több bajt hozunk ez által magunkra.
Az élet rendje ez.
Aki a változásban meri felvélni erejét, az már helyén való úton jár.
Sok fájdalom, fáradtság van az elején, amíg meg nem szokjuk, amíg át nem alakulunk, de úgy érzem minden így is a legnagyobb rendben van.
2010. január 22., péntek
valóság
" A rét minden fája s virága táncot járt ott,
hol az avatatlan szem moccanást sem látott."
Rúmi
...annyira gyönyörű ez az idézet.
Sajnos még mindig nem vesszük észre azt, ami a lényeg.
A felszín mögé csak kevesen figyelnek.
Pedig, ha egy kicsivel mélyebbre tekintenénk, akkor felfedezhetnénk a VALÓSÁGOT.
hol az avatatlan szem moccanást sem látott."
Rúmi
...annyira gyönyörű ez az idézet.
Sajnos még mindig nem vesszük észre azt, ami a lényeg.
A felszín mögé csak kevesen figyelnek.
Pedig, ha egy kicsivel mélyebbre tekintenénk, akkor felfedezhetnénk a VALÓSÁGOT.
2010. január 21., csütörtök
egy régebbi versem újra...
Mert imádom a levendula illatát...mennyei...
Levendula mező
Levendula illata járja át lelkem.
Gyógyítva megérinti szívem.
Sétálok a lila mezőn.
Ahol megérik az erőm.
Egy zöld fa felé tartok jó ideje.
Talán az élet fájának hűsébe?
Nem sietek, velem van a bizalom.
Jól tudom, az egész út JUTALOM.
izi
Levendula mező
Levendula illata járja át lelkem.
Gyógyítva megérinti szívem.
Sétálok a lila mezőn.
Ahol megérik az erőm.
Egy zöld fa felé tartok jó ideje.
Talán az élet fájának hűsébe?
Nem sietek, velem van a bizalom.
Jól tudom, az egész út JUTALOM.
izi
Az idő méhe
Sikertelenségeinkről pár gondolat.
Mostanában egyre többen beszélnek a sikerről. A csapból is az folyik.
Valahogy úgy tűnik manapság, hogy minden olyan ember, aki ezt tanítja sikerekben gazdag.
Sok embert ismerek, aki hasonló cipőben jár és tanítja a pozitív gondolkodást.
A sikertelenséget már említeni sem lehet.
Aki erről beszél arra nem jó szemmel néznek, holott ez is az élet ugyanolyan része, mint minden más.
Meg kell tanulnunk a sikertelenséget másként látni, a méltó módon gondolni rá, beszélni róla.
Minden sikertelenségünk az önvalónk megismerésének a mártírja...az alkotó tevékenységünk halottja.
Szeretettel kell körbe övezni, mert az életünk részeként tanított minket.
Az egy nagy butaság, amikor azt állítják egyesek, hogy nem szabad azokról a dolgokról beszélnünk, amit nem szeretnénk az életünkben.
Ebbe a kategóriába tartozik a sikertelenség is.
Félünk beszélni ezekről, mert az van bennünk, hogy ezzel felerősíthetjük. Holott pontosan az ellenkezőjét váltjuk ki.
Azt, hogy elveszti töltését, elveszti erejét...mert már nincs rá szükség.
Ha félünk beszélni róla, azzal adunk neki lehetőséget, energiát.
Az idő nagy úr.
Az idő méhében sok csíra van születő félben.
Nem minden csíra kel ki...nem minden, ahogy a természetben sem sikerül minden...ezek ugyanolyan sikertelenségek, mégsem dől össze a világ.
A tengerben számtalan csírából vajon hány élőlény sarjad ki?...nem annyi, amennyien eredetileg voltak. Ez természetes, ahogy bennünk is természetes dolog a sikertelenség.
Az idő méhe szüli meg az időtlenséget.
Idővel minden tévedésünket áldani fogjuk.
Elfogadjuk azt is, ha most is egy tévedésünk gyümölcsét aratjuk...érezzük, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Mostanában egyre többen beszélnek a sikerről. A csapból is az folyik.
Valahogy úgy tűnik manapság, hogy minden olyan ember, aki ezt tanítja sikerekben gazdag.
Sok embert ismerek, aki hasonló cipőben jár és tanítja a pozitív gondolkodást.
A sikertelenséget már említeni sem lehet.
Aki erről beszél arra nem jó szemmel néznek, holott ez is az élet ugyanolyan része, mint minden más.
Meg kell tanulnunk a sikertelenséget másként látni, a méltó módon gondolni rá, beszélni róla.
Minden sikertelenségünk az önvalónk megismerésének a mártírja...az alkotó tevékenységünk halottja.
Szeretettel kell körbe övezni, mert az életünk részeként tanított minket.
Az egy nagy butaság, amikor azt állítják egyesek, hogy nem szabad azokról a dolgokról beszélnünk, amit nem szeretnénk az életünkben.
Ebbe a kategóriába tartozik a sikertelenség is.
Félünk beszélni ezekről, mert az van bennünk, hogy ezzel felerősíthetjük. Holott pontosan az ellenkezőjét váltjuk ki.
Azt, hogy elveszti töltését, elveszti erejét...mert már nincs rá szükség.
Ha félünk beszélni róla, azzal adunk neki lehetőséget, energiát.
Az idő nagy úr.
Az idő méhében sok csíra van születő félben.
Nem minden csíra kel ki...nem minden, ahogy a természetben sem sikerül minden...ezek ugyanolyan sikertelenségek, mégsem dől össze a világ.
A tengerben számtalan csírából vajon hány élőlény sarjad ki?...nem annyi, amennyien eredetileg voltak. Ez természetes, ahogy bennünk is természetes dolog a sikertelenség.
Az idő méhe szüli meg az időtlenséget.
Idővel minden tévedésünket áldani fogjuk.
Elfogadjuk azt is, ha most is egy tévedésünk gyümölcsét aratjuk...érezzük, hogy minden a legnagyobb rendben van.
kiszáradt kút
http://www.youtube.com/watch?v=QDBvY13FE64
Amikor változás tornádója gyökerestől kitép minket a régi, jól bevált életvitelünkből...akkor hirtelen üressé válik minden körülöttünk.
A régi eltűnt, az új még nincs jelen.
Két világ közt vagyunk elveszettnek érezve magunkat, holott semmink nem volt, amit elveszíthettünk.
Nehéz ezt felfogni és ezért jajgatunk azért, ami soha nem is volt a miénk.
Félünk.
Ez talán nem is tudatosul bennünk. Eddig soha nem is féltünk, mert valami volt a fenekünk alatt, valami stabil. Fel sem merült bennünk, hogy egyszer már nem ülhetünk stabilan, mert nem lesz mire.
Az a szék a miénk örökre...gondoltuk.
De most elvették alólunk.
Már régóta szaladgálunk ide-oda, de semmit nem találunk a helyén...sőt semmit nem találunk semmit.
Hol vagyunk most?...mi játszódik le bennünk, körülöttünk.
Félünk...
Nehezen valljuk be magunknak, de amikor már a huszadik napon is szájszárazsággal ébredünk, fáradtabban, mint amikor este lefeküdtünk, akkor döbbenünk rá, hogy tényleg kicsúszott a talaj a lábunk alól.
A felismerés már egy kicsit megsimogatja a lelkünket...nem sokáig, csak egy pillanatra.
Legbelül sokkal több simogatásra vágyunk, szeretnénk, hogy körbe vegyen valami burok, mint Anyánk méhe hajdanán.
Ott béke volt és nyugalom.
Ott nem volt félelem, csak akkor, amikor elő kellett bújnunk...nem véletlenül tiltakoztunk ez ellen, nem véletlen az, hogy ordítottunk, sírva vágytunk vissza.
De hát meg kellett születnünk. Ezt vállaltuk.
Most itt vagyunk, valami hasonló kétségek között, mint, amikor megszülettünk.
Nincs támpontunk, nincs meg a biztos burok.
Magunkra vagyunk utalva, mint már nagyon sokszor az életünkben, mégis hideg zuhanyként ér ez a felismerés minket.
Ilyenkor kiszáradunk egy kicsit. Keressük az élet vizét...
Ha csak egy cseppet is ihatnánk belőle megnyugodnánk.
Szóval két világ közt vagyunk...
Vajúdunk...a vajúdás fájdalmakkal teli, fárasztó.
Ha valaki nem ismerné azt, hogy milyen is a szülés, akkor azt gondolhatná a vér láttán, hogy itt nagy baj van.
Pedig csak egy ÚJ ÉLET születik, ahogy most bennünk is.
De mégis fájdalmas...nagyon fájdalmas.
A toló fájdalmak jelzik, hogy nemsokára itt van az új élet.
Ez megnyugtató.
Amikor változás tornádója gyökerestől kitép minket a régi, jól bevált életvitelünkből...akkor hirtelen üressé válik minden körülöttünk.
A régi eltűnt, az új még nincs jelen.
Két világ közt vagyunk elveszettnek érezve magunkat, holott semmink nem volt, amit elveszíthettünk.
Nehéz ezt felfogni és ezért jajgatunk azért, ami soha nem is volt a miénk.
Félünk.
Ez talán nem is tudatosul bennünk. Eddig soha nem is féltünk, mert valami volt a fenekünk alatt, valami stabil. Fel sem merült bennünk, hogy egyszer már nem ülhetünk stabilan, mert nem lesz mire.
Az a szék a miénk örökre...gondoltuk.
De most elvették alólunk.
Már régóta szaladgálunk ide-oda, de semmit nem találunk a helyén...sőt semmit nem találunk semmit.
Hol vagyunk most?...mi játszódik le bennünk, körülöttünk.
Félünk...
Nehezen valljuk be magunknak, de amikor már a huszadik napon is szájszárazsággal ébredünk, fáradtabban, mint amikor este lefeküdtünk, akkor döbbenünk rá, hogy tényleg kicsúszott a talaj a lábunk alól.
A felismerés már egy kicsit megsimogatja a lelkünket...nem sokáig, csak egy pillanatra.
Legbelül sokkal több simogatásra vágyunk, szeretnénk, hogy körbe vegyen valami burok, mint Anyánk méhe hajdanán.
Ott béke volt és nyugalom.
Ott nem volt félelem, csak akkor, amikor elő kellett bújnunk...nem véletlenül tiltakoztunk ez ellen, nem véletlen az, hogy ordítottunk, sírva vágytunk vissza.
De hát meg kellett születnünk. Ezt vállaltuk.
Most itt vagyunk, valami hasonló kétségek között, mint, amikor megszülettünk.
Nincs támpontunk, nincs meg a biztos burok.
Magunkra vagyunk utalva, mint már nagyon sokszor az életünkben, mégis hideg zuhanyként ér ez a felismerés minket.
Ilyenkor kiszáradunk egy kicsit. Keressük az élet vizét...
Ha csak egy cseppet is ihatnánk belőle megnyugodnánk.
Szóval két világ közt vagyunk...
Vajúdunk...a vajúdás fájdalmakkal teli, fárasztó.
Ha valaki nem ismerné azt, hogy milyen is a szülés, akkor azt gondolhatná a vér láttán, hogy itt nagy baj van.
Pedig csak egy ÚJ ÉLET születik, ahogy most bennünk is.
De mégis fájdalmas...nagyon fájdalmas.
A toló fájdalmak jelzik, hogy nemsokára itt van az új élet.
Ez megnyugtató.
2010. január 20., szerda
lelkünk viharai
http://www.youtube.com/watch?..._from=QL
Ha szabad szemmel láthatnánk mi játszódik le a lelkünkben, akkor igazán rácsodálkoznánk.
Az igazi metamorfózisok helyén soha nincs egy fix állapot.
Minden gondolatunkkal változást idézünk elő benne...ha nagyon haragosak vagyunk olyan, mint egy hajó, ami hánykolódik a vihar közepette.
Ha békében vagyunk magunkkal, akkor egy szebb képet képzelhetünk el, de az is állandóan változásban van.
Fontos, hogy megpihenjünk néha, a napi taposómalomból ki kell lépni...megpihenni. Nem csak kenyéren él az ember, hangzott el kb.2000 éve ez az alap igazság.
Fontos, hogy tiszteljük magunkat annyira és tudatában legyünk annak, hogy ha legbelül békétlenség van, az valószínű, hogy hosszabb távon zátonyra viszi a hajónkat.
Hatalmas léket kaphatunk, amit életünk végéig sem foldoznak be a hajó ácsok.
Ha szabad szemmel láthatnánk mi játszódik le a lelkünkben, akkor igazán rácsodálkoznánk.
Az igazi metamorfózisok helyén soha nincs egy fix állapot.
Minden gondolatunkkal változást idézünk elő benne...ha nagyon haragosak vagyunk olyan, mint egy hajó, ami hánykolódik a vihar közepette.
Ha békében vagyunk magunkkal, akkor egy szebb képet képzelhetünk el, de az is állandóan változásban van.
Fontos, hogy megpihenjünk néha, a napi taposómalomból ki kell lépni...megpihenni. Nem csak kenyéren él az ember, hangzott el kb.2000 éve ez az alap igazság.
Fontos, hogy tiszteljük magunkat annyira és tudatában legyünk annak, hogy ha legbelül békétlenség van, az valószínű, hogy hosszabb távon zátonyra viszi a hajónkat.
Hatalmas léket kaphatunk, amit életünk végéig sem foldoznak be a hajó ácsok.
hazug illúziók karma
http://www.youtube.com/watch?v=npuI08E8DY8&NR=1
Még fél év és a karjaimba tarthatlak. (no P.)
Addig épülök, mert az isteni elrendezés ellen már soha nem megyek.
Mindig az a túl akarás volt a vesztem. belementem olyan kapcsolatokba, ami már az elején férges volt.
De a testi vágy felülírta a lelkem vészjeleit.
Megérdemeltem. Leamortizáltam magam, a padlón kúsztam kínomban.
Mit ér egy csodálatos test tudatos lélek nélkül?
Mit ér egy tüzes éjszaka őszinteség nélkül?
Volt idő, amikor még a testiség hajtott csak.
Annak is meg volt az ideje. De valahol túl léptem ezen és hálát adok ezért az égnek. Egy olyan világban élek békében magammal, amibe néha belemar a múlt hazug illúziójának a karma.
Ilyenkor nem jól érzem magam és megvívom a lelki csatáimat...ott belül.
Sokat vívtam...a múlt árnyéka erősen próbál kizökkenteni abból, ami most vagyok.
Az a jó, amikor felismerem a fondorlatos érzést, amikor a küszöbön van és én megszólítom..."már megint itt vagy?...nem tágítasz, nem unod még?!"
Kitartó. De én is az vagyok.
van erőm, annak ellenére, hogy elfáradtam. Ez az erő nem más, mint az őserő.
A felismerések, a tapasztalások ereje.
Mindig velem van, ha szükségem van rá. Soha nem hagyott cserben.
Bízok az isteni elrendezésben. Már bízok.
Még fél év és a karjaimba tarthatlak. (no P.)
Addig épülök, mert az isteni elrendezés ellen már soha nem megyek.
Mindig az a túl akarás volt a vesztem. belementem olyan kapcsolatokba, ami már az elején férges volt.
De a testi vágy felülírta a lelkem vészjeleit.
Megérdemeltem. Leamortizáltam magam, a padlón kúsztam kínomban.
Mit ér egy csodálatos test tudatos lélek nélkül?
Mit ér egy tüzes éjszaka őszinteség nélkül?
Volt idő, amikor még a testiség hajtott csak.
Annak is meg volt az ideje. De valahol túl léptem ezen és hálát adok ezért az égnek. Egy olyan világban élek békében magammal, amibe néha belemar a múlt hazug illúziójának a karma.
Ilyenkor nem jól érzem magam és megvívom a lelki csatáimat...ott belül.
Sokat vívtam...a múlt árnyéka erősen próbál kizökkenteni abból, ami most vagyok.
Az a jó, amikor felismerem a fondorlatos érzést, amikor a küszöbön van és én megszólítom..."már megint itt vagy?...nem tágítasz, nem unod még?!"
Kitartó. De én is az vagyok.
van erőm, annak ellenére, hogy elfáradtam. Ez az erő nem más, mint az őserő.
A felismerések, a tapasztalások ereje.
Mindig velem van, ha szükségem van rá. Soha nem hagyott cserben.
Bízok az isteni elrendezésben. Már bízok.
2010. január 19., kedd
méhének gyümölcsét eldobva
Azon agyaltam ma megint, hogy miért kaptam meg az élettől azt a kegyet, hogy egyedül nevelhessem a két gyermekem.
Egyre jobban körvonalazódnak a dolgok bennem. Eleinte(8 éve) jól estek a dicséretek, hogy milyen rendes apuka vagyok és hogy minden elismerésük, azért, mert bevállaltam.
Nem értették sokan, hogy miért is hagyja el az anyjuk a méhének gyümölcseit.
A mai napig nem értik sokan, de szerintem én sem érteném, ha ezt nem a karmikus oldalról közelíteném meg.
Már régen beszéltem erről, de most megint kikívánkozott belőlem, talán egy kis figyelemre van szükségem. Utána megnyugszom és megy a rendes kerékvágásban tovább minden.
Az utóbbi időben nagyon fáradt voltam...igazán az az állandó figyelem, ami megszakítás nélküli szinte ezt eredményezte.
Valahogy úgy éreztem mindig, hogy nem fáradok el.
De kénytelen vagyok belátni, hogy bizony én is elfáradhatok.
Erre még a sok egyéb is rájön, ami ripsz-ropsz előkerül mint tudjuk, amikor leértékeljük magunkat.
Szóval a volt feleségem már annyit sem viszi a gyermekeit el, mint eddig.
Még távolabb költözött, ami egyértelmű jele annak, hogy semmi változást nem hozott ez a 8 év gyermek nélküliség benne.
Szóval ezt ép ésszel felfogni nem lehet.
Egy anya józan ésszel ilyet nem csinál.
Itt tényleg csak olyan verzióval lehet elkönyvelni a dolgot, hogy valamit törlesztek. hogy mit?...még nem jöttem rá, csak sejtéseim vannak.
talán ugyanilyen voltam, mint ő...és nem voltam rendes anya.
Talán ezért is kell egy másik megtestesülésemben, ráadásul férfiként ezeket a dolgokat megélnem. Mondjuk azt soha nem felejtem el, amikor Balázst még jó sokáig pelenkáztam, nagyon kicsi volt még, amikor szétváltunk. Csodálatos élményeket éltem meg velük...olyanokat, amiket semmivel nem cserélnék el.
Akkor soha nem voltam fáradt, soha meg nem fordult a fejemben, hogy magamra is kell idő. De mostanában már egyre sűrűbben kívánom, hogy legyek szabad.
Annyiszor gondoltam, hogy elmegyek valahová és vissza sem jövök, ezek a reménytelen pillanataim gondolatai.
De magam is tudom, hogy ilyet soha nem tennék meg.
Most talán sajnálom magam, de azért én is megengedhetem magamnak azt, hogy sírjak.
Nagy leckét kaptam...
Biztos, hogy ezt vállaltam és meg is érdemlem, de tényleg szeretném már ezt lerendezni, tisztázni magamban.
Eljutottam oda, hogy semmit nem fogok magamban tartani. kiírom magamból... folyt.
Egyre jobban körvonalazódnak a dolgok bennem. Eleinte(8 éve) jól estek a dicséretek, hogy milyen rendes apuka vagyok és hogy minden elismerésük, azért, mert bevállaltam.
Nem értették sokan, hogy miért is hagyja el az anyjuk a méhének gyümölcseit.
A mai napig nem értik sokan, de szerintem én sem érteném, ha ezt nem a karmikus oldalról közelíteném meg.
Már régen beszéltem erről, de most megint kikívánkozott belőlem, talán egy kis figyelemre van szükségem. Utána megnyugszom és megy a rendes kerékvágásban tovább minden.
Az utóbbi időben nagyon fáradt voltam...igazán az az állandó figyelem, ami megszakítás nélküli szinte ezt eredményezte.
Valahogy úgy éreztem mindig, hogy nem fáradok el.
De kénytelen vagyok belátni, hogy bizony én is elfáradhatok.
Erre még a sok egyéb is rájön, ami ripsz-ropsz előkerül mint tudjuk, amikor leértékeljük magunkat.
Szóval a volt feleségem már annyit sem viszi a gyermekeit el, mint eddig.
Még távolabb költözött, ami egyértelmű jele annak, hogy semmi változást nem hozott ez a 8 év gyermek nélküliség benne.
Szóval ezt ép ésszel felfogni nem lehet.
Egy anya józan ésszel ilyet nem csinál.
Itt tényleg csak olyan verzióval lehet elkönyvelni a dolgot, hogy valamit törlesztek. hogy mit?...még nem jöttem rá, csak sejtéseim vannak.
talán ugyanilyen voltam, mint ő...és nem voltam rendes anya.
Talán ezért is kell egy másik megtestesülésemben, ráadásul férfiként ezeket a dolgokat megélnem. Mondjuk azt soha nem felejtem el, amikor Balázst még jó sokáig pelenkáztam, nagyon kicsi volt még, amikor szétváltunk. Csodálatos élményeket éltem meg velük...olyanokat, amiket semmivel nem cserélnék el.
Akkor soha nem voltam fáradt, soha meg nem fordult a fejemben, hogy magamra is kell idő. De mostanában már egyre sűrűbben kívánom, hogy legyek szabad.
Annyiszor gondoltam, hogy elmegyek valahová és vissza sem jövök, ezek a reménytelen pillanataim gondolatai.
De magam is tudom, hogy ilyet soha nem tennék meg.
Most talán sajnálom magam, de azért én is megengedhetem magamnak azt, hogy sírjak.
Nagy leckét kaptam...
Biztos, hogy ezt vállaltam és meg is érdemlem, de tényleg szeretném már ezt lerendezni, tisztázni magamban.
Eljutottam oda, hogy semmit nem fogok magamban tartani. kiírom magamból... folyt.
beszarunk
http://www.youtube.com/watch?v=VKbyQubrEK4&feature=related
Menekülünk a félelmeink elől.
A sötétben világító, félelmetes szempár közelít felénk.
Besz...nk.
Idővel eszünkbe jut a zseblámpánk.
Rávilágítunk...és mit ad Isten...egy kis ártatlan macska...pedig addig, amíg ezt nem tudtuk, mennyire más volt minden.
...van ez így sokszor...
Menekülünk a félelmeink elől.
A sötétben világító, félelmetes szempár közelít felénk.
Besz...nk.
Idővel eszünkbe jut a zseblámpánk.
Rávilágítunk...és mit ad Isten...egy kis ártatlan macska...pedig addig, amíg ezt nem tudtuk, mennyire más volt minden.
...van ez így sokszor...
2010. január 18., hétfő
2010. január 17., vasárnap
kegyes hazugság
Mikor jön el az az idő, amikor a kegyes hazugságot ugyanolyan hazugságnak fogják tartani, mint az igazi hazugságokat?
Mikor jön el az az idő, amikor én sem leszek kegyes a hazugságaimmal valakihez?
Ez egy olyan társadalmilag elfogadott viselkedés minta, ami belül rothadt.
Mikor jön el az az idő, amikor én sem leszek kegyes a hazugságaimmal valakihez?
Ez egy olyan társadalmilag elfogadott viselkedés minta, ami belül rothadt.
2010. január 16., szombat
mástól
Nem kértem engedélyét Cs-nak, de úgy érzem nem fog haragudni, ha kiteszem ezt a versét.
Annyira gyönyörű...
Szememben a fény eltörött,
homályos. Köd borul fátyolként elmémre.
Lényem egészre mélyen meggyötört,
nesztelen' szivárog lelkem édes vére.
Lehull a földre, öntözve a virágokat,
életető nedű, hogy kinyílhassanak,
s oly sokáig ragyogjanak,
mint én tehettem volna, ha megtartom magamnak.
Isten ajándékaként átnyújtom önmagamat.
T. Cs.
Annyira gyönyörű...
Szememben a fény eltörött,
homályos. Köd borul fátyolként elmémre.
Lényem egészre mélyen meggyötört,
nesztelen' szivárog lelkem édes vére.
Lehull a földre, öntözve a virágokat,
életető nedű, hogy kinyílhassanak,
s oly sokáig ragyogjanak,
mint én tehettem volna, ha megtartom magamnak.
Isten ajándékaként átnyújtom önmagamat.
T. Cs.
kiittam a poharat
...nem volt mit tennem...tiltakoztam, de beláttam, hogy ennek a helyzetnek a determináltsága magasztosabb.
Szakrális szerződéseink prioritása kötelez.
...úgy tűnik sérültem, holott gyógyultam.
Szakrális szerződéseink prioritása kötelez.
...úgy tűnik sérültem, holott gyógyultam.
2010. január 14., csütörtök
félelmeink szelleme
Hiszek abban a magasabb elrendezésben, ami mindig a kellő időben meghozza a felmentő sereget.
Minél nyitottabban és bizalommal teltebben élek, annál jobban érzem ezt.
Elfogadtam, hogy tényleg vannak determinált dolgok, amiket valakivel meg kell élnem...élnünk.
Lehet, hogy nem tart sokáig, de az a kis idő óriási tapasztalattal gyarapít.
Régen egy életen, egy kötelező házasságon belül tudtunk csak ilyen mély tapasztalatot szerezni. Most mi van?
Döbbenetes sebességgel köttetnek és záródnak le kapcsolatok.
Ha az energiánk és az öntudatunk teljén vagyunk, akkor ezekből a helyzetekből nem sérülten kerülünk ki, hanem a legnagyobb elfogadással.
Mindenkinek ez lenne a leckéje.
Csak az egó ez ellen nagyon tiltakozik.
Tökéletes formulája, amit elképzelt, nem valósulhat meg.
Észre sem vesszük, de ez a tiltakozása rányomja bélyegét a testünkre.
Gyengék, erőtlenek leszünk.
Félelmeink szelleme ráül a mellkasunkra.
Sztereotípiáink fogságában fuldoklunk.
Minél jobban elfogadjuk az életünket úgy, ahogy van, annál hamarabb jutunk levegőhöz.
Ragaszkodásaink azt a képet festik elénk, hogy nincs remény...az ideálisnak vélt személytől nem szabadulhatunk.
Ez az igazi illúzió.
Minél nyitottabban és bizalommal teltebben élek, annál jobban érzem ezt.
Elfogadtam, hogy tényleg vannak determinált dolgok, amiket valakivel meg kell élnem...élnünk.
Lehet, hogy nem tart sokáig, de az a kis idő óriási tapasztalattal gyarapít.
Régen egy életen, egy kötelező házasságon belül tudtunk csak ilyen mély tapasztalatot szerezni. Most mi van?
Döbbenetes sebességgel köttetnek és záródnak le kapcsolatok.
Ha az energiánk és az öntudatunk teljén vagyunk, akkor ezekből a helyzetekből nem sérülten kerülünk ki, hanem a legnagyobb elfogadással.
Mindenkinek ez lenne a leckéje.
Csak az egó ez ellen nagyon tiltakozik.
Tökéletes formulája, amit elképzelt, nem valósulhat meg.
Észre sem vesszük, de ez a tiltakozása rányomja bélyegét a testünkre.
Gyengék, erőtlenek leszünk.
Félelmeink szelleme ráül a mellkasunkra.
Sztereotípiáink fogságában fuldoklunk.
Minél jobban elfogadjuk az életünket úgy, ahogy van, annál hamarabb jutunk levegőhöz.
Ragaszkodásaink azt a képet festik elénk, hogy nincs remény...az ideálisnak vélt személytől nem szabadulhatunk.
Ez az igazi illúzió.
2010. január 13., szerda
ami hirtelen nincs
Annyi minden ömlött egyszerre a nyakamba, hogy a súlya alatt meginogtam.
Nem hirtelen történt.
Szép folyamatosan, dekánként rakódtak rám a terhek.
Mindig is volt ilyen, de ilyen súlyt még nem cipeltem.
Sok minden változik most körülöttem.
Sok minden eltűnt...eltűntek emberek, dolgok.
Kiüresedtem.
Tudom, a változás ezzel jár.
Ennek ellenére ami hirtelen nincs, az fáj.
Gyorsan pörögnek az események körülöttem, nagy sebességgel.
Köszönöm, hogy itt vagytok velem...jól esik.
Nem hirtelen történt.
Szép folyamatosan, dekánként rakódtak rám a terhek.
Mindig is volt ilyen, de ilyen súlyt még nem cipeltem.
Sok minden változik most körülöttem.
Sok minden eltűnt...eltűntek emberek, dolgok.
Kiüresedtem.
Tudom, a változás ezzel jár.
Ennek ellenére ami hirtelen nincs, az fáj.
Gyorsan pörögnek az események körülöttem, nagy sebességgel.
Köszönöm, hogy itt vagytok velem...jól esik.
2010. január 12., kedd
kapcsolatok...
Belemenni egy kapcsolatba úgy, hogy be vagyunk zárva a félelmeinktől, az egyenesen arányos azzal, hogy becsapjuk magunkat.
Hazudunk magunknak.
Hogy lehet úgy megnyílni, hogy zárva vagyunk, vagy csak félig nyitottak?
Sajnos mindenhonnan az hallatszik, hogy résen kell lennünk...vigyáznunk kell.
Persze ezzel nem azt mondom, hogy mindenbe bele kell menni, főleg olyanba nem, ami nem vonz.
De, ami vonz, abba bezártan belemenni nem lehet.
Annyi beidegződés kísér minket és mindegyik azt súgja..."VIGYÁZZ, MEGSÉRÜLHETSZ!"
Igen...megsérülhetünk, de , ha a vegetációnál maradunk, akkor is megsérülünk, befásulunk.
Személy szerint teljes odaadással vagyok csak hajlandó egy kapcsolatba belemenni. Ez lehet, hogy mások számára brutális, de én már csak ilyen vagyok.
Tapasztalni jöttünk erre a földre, nem növényként, hanem emberként. A növény dolga a vegetáció, az emberé a mozgás, és a hit, a bizalom. Bizalom abba is, hogy minden kapcsolatunk előbbre mozdított önmagunk felé. Lehetett az egy napos, de akár 10 éves is.
A lényeg az, hogy ne hagyjuk, hogy növényként éljük az életünket, mert az beteggé tehet sokkal jobban, mint, ha nyitottan, bizalommal telve megyünk bele a felkínálkozó kapcsolatba.
Én már sok növénnyel találkoztam...vannak bőven...
Hazudunk magunknak.
Hogy lehet úgy megnyílni, hogy zárva vagyunk, vagy csak félig nyitottak?
Sajnos mindenhonnan az hallatszik, hogy résen kell lennünk...vigyáznunk kell.
Persze ezzel nem azt mondom, hogy mindenbe bele kell menni, főleg olyanba nem, ami nem vonz.
De, ami vonz, abba bezártan belemenni nem lehet.
Annyi beidegződés kísér minket és mindegyik azt súgja..."VIGYÁZZ, MEGSÉRÜLHETSZ!"
Igen...megsérülhetünk, de , ha a vegetációnál maradunk, akkor is megsérülünk, befásulunk.
Személy szerint teljes odaadással vagyok csak hajlandó egy kapcsolatba belemenni. Ez lehet, hogy mások számára brutális, de én már csak ilyen vagyok.
Tapasztalni jöttünk erre a földre, nem növényként, hanem emberként. A növény dolga a vegetáció, az emberé a mozgás, és a hit, a bizalom. Bizalom abba is, hogy minden kapcsolatunk előbbre mozdított önmagunk felé. Lehetett az egy napos, de akár 10 éves is.
A lényeg az, hogy ne hagyjuk, hogy növényként éljük az életünket, mert az beteggé tehet sokkal jobban, mint, ha nyitottan, bizalommal telve megyünk bele a felkínálkozó kapcsolatba.
Én már sok növénnyel találkoztam...vannak bőven...
2010. január 11., hétfő
"már vártalak"
Szóljon hát a lelkem...szűrők nélkül...
Mire vágyom?
Egy őszinte szóra, ami mögött olyan tiszta lélek lakozik, akit oly annyira magamhoz ölelnék, hogy soha el nem engedném.
Persze finoman és nem birtoklón... paradoxon...
Magamhoz ölelném örökre, de nem birtoklón.
Ha folyamatosan ölelem, akkor birtoklom...én úgy nem akarom, csak szabadon folyamatosan ölelni...úgy, hogy a távollétében is érezze, hogy minden pillanatban azzal bizonyosság tudattal legyen, hogy vagyunk egymásnak.
SZABADON...
...ez a kulcs szó.
http://www.youtube.com/watch?v=buxrlFoZZUM
Titkok?...az őszinteségben nincsenek titkok.
Ha vannak, akkor már nem átlátszó a kapcsolat, onnantól vak vágányon megy a vonat tovább...de csak egy darabig mehet így...
Mennyire lehetek őszinte, mennyire lehetünk őszinték?...
...ez attól függ, mennyire vagyunk biztosak magunkban.
Azért titkolózunk, mert félünk, hogy a titok napfényre kerülésével elveszíthetünk valamit.
Bevallom nem szeretnék már titkokat őrizni egy kapcsolatban. Kinőttem belőle.
Bízom...
Fölgyorsultak az események körülöttem. Csodálatos tükröket kapok, néha már el sem hiszem, hogy létezik ilyen.
Na itt van már megint az az ősi gyökerekben gazdag kishitűségem.
Apage Satanas!...nagyon gyorsan tőlem...én már kinőttem ebből.
Mikor hozza el az isteni elrendezés azt az ideális társamat, aki pontosan úgy látja a világ dolgait, ahogy én?...szeretném tudni, de inkább ezt az egóm akarja olyannyira.
Én elvagyok most magamban, reményekkel telve, a helyzetemhez képest ideálisan őszintén.
Vannak körülöttem hasonló lelkek, akiket most magamhoz ölelek...
Ők értenek.
Ha majd kellő képen hódolok magamnak, akkor várhatom a jutalmamat is...egy olyan lelket, aki megértően hozzám bújik és a fülembe súgja..."már vártalak..."
Mire vágyom?
Egy őszinte szóra, ami mögött olyan tiszta lélek lakozik, akit oly annyira magamhoz ölelnék, hogy soha el nem engedném.
Persze finoman és nem birtoklón... paradoxon...
Magamhoz ölelném örökre, de nem birtoklón.
Ha folyamatosan ölelem, akkor birtoklom...én úgy nem akarom, csak szabadon folyamatosan ölelni...úgy, hogy a távollétében is érezze, hogy minden pillanatban azzal bizonyosság tudattal legyen, hogy vagyunk egymásnak.
SZABADON...
...ez a kulcs szó.
http://www.youtube.com/watch?v=buxrlFoZZUM
Titkok?...az őszinteségben nincsenek titkok.
Ha vannak, akkor már nem átlátszó a kapcsolat, onnantól vak vágányon megy a vonat tovább...de csak egy darabig mehet így...
Mennyire lehetek őszinte, mennyire lehetünk őszinték?...
...ez attól függ, mennyire vagyunk biztosak magunkban.
Azért titkolózunk, mert félünk, hogy a titok napfényre kerülésével elveszíthetünk valamit.
Bevallom nem szeretnék már titkokat őrizni egy kapcsolatban. Kinőttem belőle.
Bízom...
Fölgyorsultak az események körülöttem. Csodálatos tükröket kapok, néha már el sem hiszem, hogy létezik ilyen.
Na itt van már megint az az ősi gyökerekben gazdag kishitűségem.
Apage Satanas!...nagyon gyorsan tőlem...én már kinőttem ebből.
Mikor hozza el az isteni elrendezés azt az ideális társamat, aki pontosan úgy látja a világ dolgait, ahogy én?...szeretném tudni, de inkább ezt az egóm akarja olyannyira.
Én elvagyok most magamban, reményekkel telve, a helyzetemhez képest ideálisan őszintén.
Vannak körülöttem hasonló lelkek, akiket most magamhoz ölelek...
Ők értenek.
Ha majd kellő képen hódolok magamnak, akkor várhatom a jutalmamat is...egy olyan lelket, aki megértően hozzám bújik és a fülembe súgja..."már vártalak..."
2010. január 10., vasárnap
élvezd az utat
http://www.youtube.com/watch?v=pgaGCJfCHjU
Látványos siker nélkül élni a legnehezebb annak, aki megszokta a nyilvánosság figyelméből eredő energiát.
Minden tartós javulás ott kezdődik, amikor nem egy külső forrás hozza el a megkönnyebbülést.
Ez az utunk lényege.
Pótcselekvésekbe menekülünk, ha nem bírunk önmagunkkal még meglenni.
Rendkívül sok ilyen dolog létezik, van olyan, amiről nem is gondolnánk, hogy az.
Sokszor elvagyok önmagamban, ami nem zárja ki azt, hogy élvezzem mások társaságát.
Életemnek azon a részén vagyok, ahol minden jel arra mutat, hogy tényleg itt az ideje megbékülnöm magammal.
Fájdalmas szembesüléseket kell megélnem, de nem bánom.
Amikor nem bírom már, akkor szükségem van az elismerésre odakintről.
Annak ellenére, hogy fáj sok minden élvezem az utat.
Lehet, hogy ez mazochizmusnak tűnhet mások számára, de én erre azt mondom, hogy mindenkinek egyszer át kell ezen esni, jobb elfogadással lenni, mint állandóan lázadni a helyzetünkre.
Elfogadom a helyzetem, de ezzel nem azt mondom, hogy nem szeretnék fényűzésben élni.
Kipróbálnám.
Ennek ellenére nagyon szeretem az egyszerűséget.
Minden vágyam, hogy a birtoklás érzése nélkül a legnagyobb szeretetben éljek az ideális társammal.
Ez a vágy jó érzéssel tölt el, mert tudom, hogy jó irányban vagyok.
izi
Látványos siker nélkül élni a legnehezebb annak, aki megszokta a nyilvánosság figyelméből eredő energiát.
Minden tartós javulás ott kezdődik, amikor nem egy külső forrás hozza el a megkönnyebbülést.
Ez az utunk lényege.
Pótcselekvésekbe menekülünk, ha nem bírunk önmagunkkal még meglenni.
Rendkívül sok ilyen dolog létezik, van olyan, amiről nem is gondolnánk, hogy az.
Sokszor elvagyok önmagamban, ami nem zárja ki azt, hogy élvezzem mások társaságát.
Életemnek azon a részén vagyok, ahol minden jel arra mutat, hogy tényleg itt az ideje megbékülnöm magammal.
Fájdalmas szembesüléseket kell megélnem, de nem bánom.
Amikor nem bírom már, akkor szükségem van az elismerésre odakintről.
Annak ellenére, hogy fáj sok minden élvezem az utat.
Lehet, hogy ez mazochizmusnak tűnhet mások számára, de én erre azt mondom, hogy mindenkinek egyszer át kell ezen esni, jobb elfogadással lenni, mint állandóan lázadni a helyzetünkre.
Elfogadom a helyzetem, de ezzel nem azt mondom, hogy nem szeretnék fényűzésben élni.
Kipróbálnám.
Ennek ellenére nagyon szeretem az egyszerűséget.
Minden vágyam, hogy a birtoklás érzése nélkül a legnagyobb szeretetben éljek az ideális társammal.
Ez a vágy jó érzéssel tölt el, mert tudom, hogy jó irányban vagyok.
izi
balzsamod 2
Néha orrunk alá tolnak egy illatot, de inkább szagnak nevezném.
"Szívd magadba!
Ez az, ami jár neked."
Ezt eldöntöttük helyetted.
Szívd csak jól mélyen, ez a tiéd.
Fulladozz csak, de azt nehogy észre vedd, hogy már a tüdőd beteg.
Ne vedd észre, hogy vannak más illatok.
A világ illat moguljai nem szeretnék, hogy jól érezd magad.
Nap mint nap szívjuk...szívunk.
Mindennek van illata, vagy szaga.
Egy házasságnak, egy munkának, egy lehetőségnek.
Az én illatomat ismerem már, annak az illatát is, aki közel áll hozzám.
Nem tántoríthat el semmi már...
Az élet illata ez, az igazi életé, amiben mi is szereplünk...pontosabban a főszereplők vagyunk.
izi
"Szívd magadba!
Ez az, ami jár neked."
Ezt eldöntöttük helyetted.
Szívd csak jól mélyen, ez a tiéd.
Fulladozz csak, de azt nehogy észre vedd, hogy már a tüdőd beteg.
Ne vedd észre, hogy vannak más illatok.
A világ illat moguljai nem szeretnék, hogy jól érezd magad.
Nap mint nap szívjuk...szívunk.
Mindennek van illata, vagy szaga.
Egy házasságnak, egy munkának, egy lehetőségnek.
Az én illatomat ismerem már, annak az illatát is, aki közel áll hozzám.
Nem tántoríthat el semmi már...
Az élet illata ez, az igazi életé, amiben mi is szereplünk...pontosabban a főszereplők vagyunk.
izi
balzsamod
Hétköznapi gondolatok sűrűjében ünnep napi érzések.
Csodálatos emlékek pillanatai balzsamozzák be szívünket.
Reménnyel teli botladozások, szárnyalások közepette megyünk az illat felé.
Szeretjük ezt az illatot.
Ismerős és vonzó.
Nincs szükségünk más illatára, csak a pontosan arra az egyre.
Néha meghasonulva magunkkal megálltunk egy szép virágnál, amit hasonló illatú volt.
hasonló és mégsem az.
Becsapva magunkat kullogtunk tovább, sikertelennek érezve az életünket.
Amikor újra kitisztult az orrunk, amikor újra élettel teliek lettünk, a szél elhozta az igazi eszenciát.
Hirtelen felkapva a fejünket, széles mosollyal az arcunkon mondtuk...EZ AZ!!!
izi
Csodálatos emlékek pillanatai balzsamozzák be szívünket.
Reménnyel teli botladozások, szárnyalások közepette megyünk az illat felé.
Szeretjük ezt az illatot.
Ismerős és vonzó.
Nincs szükségünk más illatára, csak a pontosan arra az egyre.
Néha meghasonulva magunkkal megálltunk egy szép virágnál, amit hasonló illatú volt.
hasonló és mégsem az.
Becsapva magunkat kullogtunk tovább, sikertelennek érezve az életünket.
Amikor újra kitisztult az orrunk, amikor újra élettel teliek lettünk, a szél elhozta az igazi eszenciát.
Hirtelen felkapva a fejünket, széles mosollyal az arcunkon mondtuk...EZ AZ!!!
izi
2010. január 9., szombat
Ariadné fonala
Ha Ariadné fonala vezérel...és önértékelésünk már nem egy másik féltől függ, akkor valószínű, hogy rátalálhatunk a lelkünk másik felére.
Ez a keresés van jelen mindenki életében.
A szétválás ősi fájdalmát hordozva, az egyesülés örömét keressük.
Sokszor tévedünk, célt tévesztünk és ilyenkor azt érezzük, hogy elhagyatottak vagyunk.
Ezek az érzések a kisebb kínoktól, a legdurvább kétségeinkig terjedhetnek.
Ez mindig abból ered, hogy az egónk akar és nem fogjuk meg Ariadné fonalát.
Ha rálelünk az isteni vezérlés útján a lelkünk másik felére, akkor minden akadályon túl jutunk, ami keresztezi utunkat.
Itt már oly annyira erős a vonzás, hogy minden pillanatban érezzük a másik felünket, még akkor is, ha valami régi beidegződés útját akarja még állni.
Ez az írás nem P. szól.
Ez a keresés van jelen mindenki életében.
A szétválás ősi fájdalmát hordozva, az egyesülés örömét keressük.
Sokszor tévedünk, célt tévesztünk és ilyenkor azt érezzük, hogy elhagyatottak vagyunk.
Ezek az érzések a kisebb kínoktól, a legdurvább kétségeinkig terjedhetnek.
Ez mindig abból ered, hogy az egónk akar és nem fogjuk meg Ariadné fonalát.
Ha rálelünk az isteni vezérlés útján a lelkünk másik felére, akkor minden akadályon túl jutunk, ami keresztezi utunkat.
Itt már oly annyira erős a vonzás, hogy minden pillanatban érezzük a másik felünket, még akkor is, ha valami régi beidegződés útját akarja még állni.
Ez az írás nem P. szól.
2010. január 8., péntek
körforgás
http://www.youtube.com/watch?v=JFwQoqbWgSs&feature=related
A természetes halálunkat nem tudhatjuk, hogy mikor lesz, nem tudhatjuk a helyét...nem tudhatjuk hogyan fog történni...sejteni lehet, de általában ezek merő találgatások és az egó szubjektív nagyot mondásai.
Amit tudhatunk, amiről dönthetünk, az egyszerűen annyi, hogy hogyan fogunk élni.
Élni halottan, vagy élve.
A természetes halálunkat nem tudhatjuk, hogy mikor lesz, nem tudhatjuk a helyét...nem tudhatjuk hogyan fog történni...sejteni lehet, de általában ezek merő találgatások és az egó szubjektív nagyot mondásai.
Amit tudhatunk, amiről dönthetünk, az egyszerűen annyi, hogy hogyan fogunk élni.
Élni halottan, vagy élve.
valódi
Az igazi feladatunk az, hogy VALÓDIVÁ váljunk.
Nem a boldogságot kell keresnünk előbb, nem.
Az csak a következménye, a vonzata lesz annak, ha igazzá válunk magunk előtt és mindenki előtt.
Először csak egy kicsit merjünk VALÓDIVÁ válni.
Mondjunk olyat valakinek, amit eddig nem mertünk mondani.
Így kezdődik.
Ez hatványozódni fog később.
Egyet adunk és sokat kapunk.
Ez a bátorságunkon alapszik.
Mennyire vagyunk bátrak olyat tenni, ami egyezik önmagunkkal, de esetleg másokéval nem?
Vannak olyan dolgok, aminek a kimondása esetleg kedvezőtlenül hathat a jelenlegi anyagi , párkapcsolati helyzetünkre.
Kinek mi éri meg jobban? Benne maradni még sokáig, dagonyázni a trágyánkban, miközben nem építő egyáltalán már a dolog.
Vagy szólni önVALÓnkból VALÓDIT.
Egyre könnyebben fog menni, ha már megtesszük az első lépéseket.
Az első lépés megtétele kegyetlen harcot hoz a belsőnkben.
Teljesen felül kell írnunk magunkat.
Ez az igazi erőpróba.
De, ha sikerül, akkor ráléptünk az utunkra...a miénkre, ami mégis mindenkinek egyetemes, ha rátalál.
Nem a boldogságot kell keresnünk előbb, nem.
Az csak a következménye, a vonzata lesz annak, ha igazzá válunk magunk előtt és mindenki előtt.
Először csak egy kicsit merjünk VALÓDIVÁ válni.
Mondjunk olyat valakinek, amit eddig nem mertünk mondani.
Így kezdődik.
Ez hatványozódni fog később.
Egyet adunk és sokat kapunk.
Ez a bátorságunkon alapszik.
Mennyire vagyunk bátrak olyat tenni, ami egyezik önmagunkkal, de esetleg másokéval nem?
Vannak olyan dolgok, aminek a kimondása esetleg kedvezőtlenül hathat a jelenlegi anyagi , párkapcsolati helyzetünkre.
Kinek mi éri meg jobban? Benne maradni még sokáig, dagonyázni a trágyánkban, miközben nem építő egyáltalán már a dolog.
Vagy szólni önVALÓnkból VALÓDIT.
Egyre könnyebben fog menni, ha már megtesszük az első lépéseket.
Az első lépés megtétele kegyetlen harcot hoz a belsőnkben.
Teljesen felül kell írnunk magunkat.
Ez az igazi erőpróba.
De, ha sikerül, akkor ráléptünk az utunkra...a miénkre, ami mégis mindenkinek egyetemes, ha rátalál.
pőrén
Csupaszon, pőrén állok az esőben.
Tisztulni vágyom, mert mocskos vagyok.
Kővé keményedett rögöktől szabadulok, a víz meglágyította az alapjukat.
Vágyom a tisztulásra, egyre jobban.
Ez a folyamat megállíthatatlan.
Részemmé vált.
Romok hevernek körülöttem, szimbiózisban éltek velem, azt hittem, hogy elválaszthatatlanok vagyunk.
Becsapva áltattam magamat, hogy ezek a dolgok hozzám tartoznak...lehetetlen nélkülük élnem.
Ess eső ess, folyamatosan ess!!!...széttárom karomat, a magasba emelem...tisztíts meg, hogy élhessek...élhessek úgy, ahogy méltó hozzám.
Tisztulni vágyom, mert mocskos vagyok.
Kővé keményedett rögöktől szabadulok, a víz meglágyította az alapjukat.
Vágyom a tisztulásra, egyre jobban.
Ez a folyamat megállíthatatlan.
Részemmé vált.
Romok hevernek körülöttem, szimbiózisban éltek velem, azt hittem, hogy elválaszthatatlanok vagyunk.
Becsapva áltattam magamat, hogy ezek a dolgok hozzám tartoznak...lehetetlen nélkülük élnem.
Ess eső ess, folyamatosan ess!!!...széttárom karomat, a magasba emelem...tisztíts meg, hogy élhessek...élhessek úgy, ahogy méltó hozzám.
2010. január 6., szerda
az út megtisztul
Játszmák nélküli világban élek, ahol csak a tiszta őszinteség mutathatja meg az utat.
Játszmákkal teli világban a hazugság csalogatva próbál tévútra vezetni.
Mindennel kecsegtet, ami nem időt álló, mindennel, ami a pillanatnyi örömökön alapszik, azt hitetve el, hogy ezek a dolgok hosszan tartanak.
Pillanatnyi kielégülések csapdájában fuldoklunk, miközben újabb valakiben merjük fellelni a megoldásunkat.
Jönnek az újabb csapdák, pedig annyira szépen kezdődik minden, de odabent rothadunk.
Szép piros alma, ami odabent penész ízű.
Ilyet kaphatunk mi is párunknak, amikor beleharapunk rájövünk, hogy belül mérgezett.
Nem értjük, a másikat okoljuk.
Az első tudatos felismerés fényében magunkba tekinthetünk, ahol először elszörnyülködve, de felismerve, elfogadással megkezdődik az alkímia.
Megkezdődik az őszinteség magunkkal szemben, ami az első lépése annak, hogy megváltoztassuk a belső miliőnket.
Nem egyszerű, sokszor vissza eshetünk és olyankor tiltakozunk, makacsul támadjuk a tükreinket, össze akarjuk törni, hogy ne lássuk magunkat.
Egyedül az őszinteség segíthet...az őszinteség megszünteti a játszmákat, néha fájón, de megéri...az út így tisztulhat meg előttünk.
izi
élet feladat
Mindannyian akkor súlyt viselünk, akkora keresztet magunkon, amekkorát még magunkon akarunk tartani.
Vannak elkerülhetetlen dolgok, amiken át kell, hogy essünk.
Ezeket nem kerülhetjük ki, ezek a beavatásaink.
Mondhatom próbatételnek is, a legnagyobb életfeladatunknak, amit a leszületésünkkor megbeszéltünk magunkkal, nem sejtve ennek az igazi erőpróbának a súlyát.
Sokan panaszkodunk a jelenlegi helyzetünkre.
Van, akinek látszólag jobb az élete, de, ha a mélységeket meglátnánk, akkor valószínű, hogy nem cserélnénk velük.
Mindenkinek, minden léleknek ugyanazokon a helyzeteken kell átesni, csak más-más testben, más élethelyzetekben.
De a lényegük ugyanaz.
Van, aki ebben előrébb tart. Ezért is vannak megértésbeli különbségek.
Minél tisztább a megértés, a belátás, annál jobban tudunk másokhoz hozzá állni.
Mellé állni, egynek érezni vele magunkat, annak ellenére, hogy morálisan beszűkült még.
Én is hordozom a keresztem.
A testem bal oldalán igazán...itt tükröződnek a meg nem oldott dolgaim a testi tüneteimben.
Tisztában vagyok ezzel a súllyal, mégis sokszor hagyom, hogy ne a jelenben éljek, hanem a beidegződéseim nyomot hagyjanak rajtam, elnyomjanak.
De hát ezért vagyunk itt a Földön, hogy megerősödjünk...tapasztaljunk...és az életfeladatunk felismerésének fényében, egy nagy sóhajjal letegyük a keresztünket.
Vannak elkerülhetetlen dolgok, amiken át kell, hogy essünk.
Ezeket nem kerülhetjük ki, ezek a beavatásaink.
Mondhatom próbatételnek is, a legnagyobb életfeladatunknak, amit a leszületésünkkor megbeszéltünk magunkkal, nem sejtve ennek az igazi erőpróbának a súlyát.
Sokan panaszkodunk a jelenlegi helyzetünkre.
Van, akinek látszólag jobb az élete, de, ha a mélységeket meglátnánk, akkor valószínű, hogy nem cserélnénk velük.
Mindenkinek, minden léleknek ugyanazokon a helyzeteken kell átesni, csak más-más testben, más élethelyzetekben.
De a lényegük ugyanaz.
Van, aki ebben előrébb tart. Ezért is vannak megértésbeli különbségek.
Minél tisztább a megértés, a belátás, annál jobban tudunk másokhoz hozzá állni.
Mellé állni, egynek érezni vele magunkat, annak ellenére, hogy morálisan beszűkült még.
Én is hordozom a keresztem.
A testem bal oldalán igazán...itt tükröződnek a meg nem oldott dolgaim a testi tüneteimben.
Tisztában vagyok ezzel a súllyal, mégis sokszor hagyom, hogy ne a jelenben éljek, hanem a beidegződéseim nyomot hagyjanak rajtam, elnyomjanak.
De hát ezért vagyunk itt a Földön, hogy megerősödjünk...tapasztaljunk...és az életfeladatunk felismerésének fényében, egy nagy sóhajjal letegyük a keresztünket.
2010. január 5., kedd
rivalkodó szegény
Az anyagi javakban szegény ember is ugyanúgy elzárkózhat a világtól, mint aki anyagi javakban bővelkedik.
A szegénységét hivalkodóan hirdető ember ugyanúgy zárva tartja magát, mint aki gazdasága gőgjében elkülönül és többre tartja magát a többi embertől.
Az igazi szegénység az, amikor a szeretetet nem tudjuk befogadni és adni.
A lényeg az, hogy akár szegények vagyunk, akár gazdagok, a szeretetre kell törekedni...egy szegény emberen keresztül is kifejezheti magát isten és egy gazdag emberen keresztül is. Mind a kettőre szükség van.
Az, hogy kinek a karmája szerint mi jár, azt leszületésünkkor eldöntöttük, felvállaltuk.
Sokan gazdagságot nem tudják összefüggésbe hozni a szeretettel.
Én úgy látom, hogy vannak gazdagabb rétegek, ahová egy szegény ember bármilyen szeretettel teli is, nem tud eljutni. Ide csak egy jómódúbb szeretettel teli ember fog bejutni és elősegíteni az ébredést.
Egyre tisztábban látom, hogy a tehetősség, gazdagság össze egyeztethető a szeretet gyakorlásával.
Ez is egyfajta elfogadás, amikor rájövünk arra, hogy mit vállaltunk fel...szegényen, vagy gazdagon megélni a szeretetet...
izi
A szegénységét hivalkodóan hirdető ember ugyanúgy zárva tartja magát, mint aki gazdasága gőgjében elkülönül és többre tartja magát a többi embertől.
Az igazi szegénység az, amikor a szeretetet nem tudjuk befogadni és adni.
A lényeg az, hogy akár szegények vagyunk, akár gazdagok, a szeretetre kell törekedni...egy szegény emberen keresztül is kifejezheti magát isten és egy gazdag emberen keresztül is. Mind a kettőre szükség van.
Az, hogy kinek a karmája szerint mi jár, azt leszületésünkkor eldöntöttük, felvállaltuk.
Sokan gazdagságot nem tudják összefüggésbe hozni a szeretettel.
Én úgy látom, hogy vannak gazdagabb rétegek, ahová egy szegény ember bármilyen szeretettel teli is, nem tud eljutni. Ide csak egy jómódúbb szeretettel teli ember fog bejutni és elősegíteni az ébredést.
Egyre tisztábban látom, hogy a tehetősség, gazdagság össze egyeztethető a szeretet gyakorlásával.
Ez is egyfajta elfogadás, amikor rájövünk arra, hogy mit vállaltunk fel...szegényen, vagy gazdagon megélni a szeretetet...
izi
2010. január 3., vasárnap
az élet szép
Elvagyok a gondolataimban.
Szeretem ezt az állapotot.
Szép zene szól a háttérben és érzem, hogy minden a legnagyobb rendben van.
http://www.youtube.com/watch?v=f3zUYK4YU8M&feature=related
Annyira jó ez az érzés.
Kívánom mindannyiatoknak, akik olvastok most, hogy éljétek ezt meg.
Mindentől függetlenül azt érezni, hogy az élet szép.
Szeretem ezt az állapotot.
Szép zene szól a háttérben és érzem, hogy minden a legnagyobb rendben van.
http://www.youtube.com/watch?v=f3zUYK4YU8M&feature=related
Annyira jó ez az érzés.
Kívánom mindannyiatoknak, akik olvastok most, hogy éljétek ezt meg.
Mindentől függetlenül azt érezni, hogy az élet szép.
fekete bárány
Ártatlan, meztelen kis csecsemőként születünk a világra?
Látszatra így van.
Úgy tűnik, hogy patyolat tiszta induló státuszunk van az élethez.
A szüleink elkezdenek reményeket táplálni felénk, nevet adnak nekünk és ránk aggatnak különböző dolgokat, amik szerintük jó nekünk, ami szerintünk mi vagyunk.
Tiszta Anyja, tiszta Apja...mondják sokszor, amíg az első olyan megnyilvánulásunk meg nem jelenik(mondjuk ezt is mondhatják, hogy a szüleitől örökölte), ami már nem egyezik a képpel, amit felállítottak.
Olyankor tagadásba mennek át és felteszik a kérdést, hogy miért ilyen ez az ártatlan gyermek. Honnan ez a sok furcsa dolog?
Ha jobban látnánk egy "ártatlan" csecsemőt, hogy mit hordoz magával, amikor megszületik, milyen csomagot vonszol maga után, akkor ledöbbennénk.
Persze ez nem látható, csak annak, aki ezzel a dologgal belátóbb lesz és lesz szándéka tudatosítani ezt a dolgot.
Amikor megszületünk, már nagyon sok kényszerítő tényező jelen van bennünk, de amíg az énünk picit is meg nem erősödik nem fog érzékelhető lenni.
Addig egységtudatban vagyunk, amit nagyon szeretnek a szülők...ilyenkor gagyognak nekünk és csodálattal vannak irántunk.
Az első hozott csomagunk megnyilvánulása kegyetlen kavalkádot tud eredményezni, nagy ijedelemmel.
Persze vannak olyan csomagok, amik egyeznek a szüleink nézeteivel.
Akinek nem egyezik, abból FEKETE BÁRÁNY lesz.
Én is egy ilyen csomagot hordoztam.
izi
2010. január 2., szombat
a puding próbája az evés
http://www.youtube.com/watch?v=Kq2ekdBQdKo&feature=PlayList&p=C80B4A7AB25112F8&playnext=1&playnext_from=PL&index=26
Gyere érzés, nem félek már tőled.
Gyere alattomosan, ahogy szoktál...az éj leple alatt hirtelen felébresztve mély álmomból.
Kegyetlen vagy, ezt jól tudod...nem bánod, mert ez a dolgod...belemarni a szívembe, kétségeket ébreszteni.
Jó ideje munkálkodsz sztahanovista módszereiddel, akkor is, amikor a legjobban érzem magam. Nem tűröd azt, ha boldog vagyok.
Elfogadom a jelenléted...és a legnagyobb szeretettemmel várlak és magamhoz ölellek...ezzel nem bírsz már...ez a te gyengeséged.
Mindenkinek van egy gyengesége.
Te is azt használtad ki bennem, a tudatlanságomat, a félelmeimet.
Vannak sokan, akiket még úgy kínozhatsz, hogy fogalmuk nincs a jelenlétedről, arról, hogy van hatalmuk feletted...ilyenkor élsz igazán.
Egy csepp együttérzés nem szorult beléd.
Egy biztos, hogy egyre kevesebben dőlnek majd be neked...szép lassan, de biztosan elfogy az erőd...most még magabiztos vagy, de van egy nálad hatalmasabb erő...tudod, a puding próbája az evés.
Gyere érzés, nem félek már tőled.
Gyere alattomosan, ahogy szoktál...az éj leple alatt hirtelen felébresztve mély álmomból.
Kegyetlen vagy, ezt jól tudod...nem bánod, mert ez a dolgod...belemarni a szívembe, kétségeket ébreszteni.
Jó ideje munkálkodsz sztahanovista módszereiddel, akkor is, amikor a legjobban érzem magam. Nem tűröd azt, ha boldog vagyok.
Elfogadom a jelenléted...és a legnagyobb szeretettemmel várlak és magamhoz ölellek...ezzel nem bírsz már...ez a te gyengeséged.
Mindenkinek van egy gyengesége.
Te is azt használtad ki bennem, a tudatlanságomat, a félelmeimet.
Vannak sokan, akiket még úgy kínozhatsz, hogy fogalmuk nincs a jelenlétedről, arról, hogy van hatalmuk feletted...ilyenkor élsz igazán.
Egy csepp együttérzés nem szorult beléd.
Egy biztos, hogy egyre kevesebben dőlnek majd be neked...szép lassan, de biztosan elfogy az erőd...most még magabiztos vagy, de van egy nálad hatalmasabb erő...tudod, a puding próbája az evés.
2010. január 1., péntek
út
http://www.youtube.com/watch?v=VS4fyxuFZvA&feature=related
Megyek az úton és elfelejtem azt, hogy valaha is bánat ért.
Elfelejtem a megpróbáltatásokat.
Csak az út van...nem a végcél a fontos.
A pillanat, amit az úton töltök...
Megyek az úton és elfelejtem azt, hogy valaha is bánat ért.
Elfelejtem a megpróbáltatásokat.
Csak az út van...nem a végcél a fontos.
A pillanat, amit az úton töltök...
őszinteség...hazugság
http://www.youtube.com/watch?v=8PWX3bY97Ps&feature=channel
Mennyire vagyok őszinte?...
Mindig azt hiszem, hogy eléggé, de rá kell jönnöm, hogy ez még fokozható.
Az őszinteségünk a szemünkben tükröződik.
Aki őszintébb nálunk annak nem tudunk a szemébe nézni.
Mennyit hazudok magamnak?...rájöttem, hogy sokat. Nem is gondoltam ezt, de, amikor jó mélyen belegondoltam, felszínre került, hogy nem spóroltam a hazugságokkal.
Nagyon nehéz ezt tudatosítani és bevallani.
Az egónk nem tűri, hogy ezek a dolgok a felszínre kerüljenek.
Abban a hitben ringat minket, hogy mások hazudnak, mi nem.
A torok csakra jelzi igazán azt, hogy milyen állapotban vagyunk az őszinteséggel és ennek ellenpólusával a hazugsággal.
A lelki tisztulásunk abban mutatkozik meg, hogy az őszinteség, az igazmondás lesz nagyobb arányban bennünk.
A hazugság lehetősége ennek ellenére ott lesz, mindig minden pillanatunkban dönthetünk, hogy melyik utat választjuk.
Volt idő, volt olyan megtestesülésünk, amikor szinte csak a hazugság töltött el bennünket.
Ilyenkor semmi morális dolog nem volt bennünk...innen indultunk, hogy felfedezzük magunkban azt, ami igazán vagyunk...a tisztaságot...az őszinteséget.
mindenkinek van egy olyan titka, amit soha nem mondana el senkinek. Ha ezt kimondaná, úgy érezné, hogy megsemmisülne, teljesen meztelen lenne.
Nekem is van és nem merném ide leírni.
Egyszer talán azt is megteszem...ez nem kötelező, de ha már ez sem érdekelne, akkor valószínű, hogy túltettem volna magam a világnak való megfelelésemen.
Még mindig hazugságban élek.
De jó ezt bevallani...könnyebb...másnak szándékosan nem hazudok, de magamnak igen és ez által másnak is.
A kép szép lassan összeáll. Napról-napra tisztább.
Mennyire vagyok őszinte?...
Mindig azt hiszem, hogy eléggé, de rá kell jönnöm, hogy ez még fokozható.
Az őszinteségünk a szemünkben tükröződik.
Aki őszintébb nálunk annak nem tudunk a szemébe nézni.
Mennyit hazudok magamnak?...rájöttem, hogy sokat. Nem is gondoltam ezt, de, amikor jó mélyen belegondoltam, felszínre került, hogy nem spóroltam a hazugságokkal.
Nagyon nehéz ezt tudatosítani és bevallani.
Az egónk nem tűri, hogy ezek a dolgok a felszínre kerüljenek.
Abban a hitben ringat minket, hogy mások hazudnak, mi nem.
A torok csakra jelzi igazán azt, hogy milyen állapotban vagyunk az őszinteséggel és ennek ellenpólusával a hazugsággal.
A lelki tisztulásunk abban mutatkozik meg, hogy az őszinteség, az igazmondás lesz nagyobb arányban bennünk.
A hazugság lehetősége ennek ellenére ott lesz, mindig minden pillanatunkban dönthetünk, hogy melyik utat választjuk.
Volt idő, volt olyan megtestesülésünk, amikor szinte csak a hazugság töltött el bennünket.
Ilyenkor semmi morális dolog nem volt bennünk...innen indultunk, hogy felfedezzük magunkban azt, ami igazán vagyunk...a tisztaságot...az őszinteséget.
mindenkinek van egy olyan titka, amit soha nem mondana el senkinek. Ha ezt kimondaná, úgy érezné, hogy megsemmisülne, teljesen meztelen lenne.
Nekem is van és nem merném ide leírni.
Egyszer talán azt is megteszem...ez nem kötelező, de ha már ez sem érdekelne, akkor valószínű, hogy túltettem volna magam a világnak való megfelelésemen.
Még mindig hazugságban élek.
De jó ezt bevallani...könnyebb...másnak szándékosan nem hazudok, de magamnak igen és ez által másnak is.
A kép szép lassan összeáll. Napról-napra tisztább.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)