ébred

kapros finomságaim

Kapros-fokhagymás sült avokádó naranccsal.

                                             Grapefruit-narancs-citrom-víz-kapor smoothie.

az élet történéseivel szemben...

Ebben a videóban minden lényeges benne van:

https://vimeo.com/160846160

mai csoda

Húsvétra

reggel

"Nagypéntek Úgy tűnik, hogy amilyen mértékben a „csendes hét” valóban csendessé válik, ugyanolyan mértékben változik meg Jézus viselkedése is. Szikrázó, harcias akarata már nem mutatkozik meg úgy, mint azelőtt. Mikor éjfél és napfelkelte között a poroszlók kezet emelnek arra, akit Júdás megcsókolt, nem akadályozza meg. Inkább Pétert akadályozza meg abban, hogy érte harcoljon. Így hát látjuk őt, amint durva kezek megragadják s a városon ide-oda hurcolják, egyik végétől a másikig. Látszólag védtelenül ki van téve azok kegyetlenségének, akik megostorozzák, töviskoronát nyomnak a homlokára, leköpik és arcul ütik. A legmélyebb meghatottság és szomorúság vesz erőt a dráma nézőjén, mikor az összeroskadónak a hóhérlegények odaadják a nehéz keresztet, hogy vigye, és végül kíméletlen keménységgel rászegezik. Hova lett harcias ereje, ami a hét első napjain még ott villámlott és szikrázott körülötte? Feladta volna a küzdelmet az emberek vaksága és gonoszsága ellen? Csak kívülről nézve tűnik úgy, mintha a harcias, hősi magatartás helyébe a sors tehetetlen, passzív elfogadása lépett volna. Nemcsak ember az, akit az emberek kínoznak és megfeszítenek. Isteni sors rejlik a passió jeleneteiben: az a harc, ami az előző napokon emberi szinten folyt, most egy rejtett szférában folytatódik. A külső tekintet elől elrejtve, csak annál hatalmasabb méreteket ölt. Krisztus most már nem hús és vér ellen harcol, hanem a láthatatlan ellenerők ellen, akiknek zsarnoksága elől az emberiséget fel akarja szabadítani. A Lucifer-i hatalmak ellen harcol, a csalóka fény csillogó lényei ellen, akik az embert el akarják idegeníteni a Földtől. De harcol az Ahriman-i hatalmak ellen is, akik az embert összehúzzák, megkeményítik és a holt anyaghoz akarják láncolni. Ha kiküzdjük magunknak azt a képességet, hogy pillantásunkkal a passió előterében játszódó jelenetei mögé tudjunk hatolni, akkor látjuk, miként viszi Krisztus diadalra harcát előbb a kozmosz Lucifer-i erői, azután az Ahriman-i erők ellen. Virágvasárnap a Lucifer-i szellemiség fellobbanása volt az, ami az emberekből a hozsannát kiváltotta. A megbízhatatlan látszatszellemiség, ami már semmit sem ér. Láttuk, hogy Krisztus hétfőn miként üzent hadat ennek a Lucifer-i-vé vált régi szellemiségnek. Kedden látjuk, amint egy másik küzdőtérre lép: a zavaró és alattomos értelem rétegébe csapnak be a szellem erejével ható szavainak villámai. A kérdezőkből, akik hurkot akarnak neki vetni, már a hideg Ahriman-i okosság és ravaszság beszél. Látjuk, hogyan fordul itt másikfajta, sötétebb ellenfelei felé. De az Ahriman-i erő még az emberek világánál is jobban hat maga a matéria, az anyag szférájában. Itt rejtett területen hat. S mikor Krisztus a passió-dráma folyamán látszólag leteszi a fegyvert, valójában csak ezekbe a rejtett rétegekbe követi az Ahriman-i hatalmakat, hogy ott győzze le őket. Ahriman az emberek fölött lévő hatalmával akkor él a legdiadalmasabban, mikor a halál alakjában lép elébe. Az emberiség fejlődése folyamán az idők fordulópontjáig a halál, mely eredetileg az ember atyai barátja volt, mindinkább Ahriman vonásait öltötte fel. Az emberre kiszabott sorsot, hogy meg kell halnia, ki tudta használni ez a sötét szellem és a legélesebb fegyvert kovácsolta belőle az emberiség elleni harcban. A halál hatalma felettünk nemcsak abban áll, hogy meg kell halnunk, tulajdonképpen csak a halál után válik nyilvánvalóvá. Akkor mutatkozik meg, hogy miután letettük földi testünket, kapcsolatban tudunk-e maradni azzal, ami a Földön hozzátartozóink körében történik. A halál tulajdonképpeni tejhatalma fölöttünk abban áll, hogy el tud szakítani bennünket a földiektől és oda tud vetni a hit nélküli túlvilági élet hatalmának. Az Ahriman-i halálerő rászedi az embert a Földdel. A földi élet folyamán az anyagi világhoz köti. Minden földi beteljesülést megígér neki, hogy aztán a halál után ne váltsa be ígéretét. Minél világiasabb az ember életében, annál kevésbé tud menekülni halála után a túlvilági élet fogságából. Csak akik földi életük folyamán megvetették lábukat a szellemi talajon, azok tudnak haláluk után is hatni a földi dolgokra és segítően kapcsolatban maradni azokkal, akik a Földön élnek. Csak annyi szellemi hatalmunk van az anyag fölött halálunk után, amennyit a Földön megszereztünk. Itt érintjük azt a szférát, amelyben Krisztus a passió-dráma előrehaladása során tovább folytatja a harcot. Annál diadalmasabban halad itt előre, minél inkább úgy tűnik kívülről, hogy passzívan kiszolgáltatja magát az őt megragadó hatalmaknak. Nem védekezik az emberek ellen, nem akarja a külső szenvedést és halált elkerülni. De az Ahriman-i, sátáni hatalom ellen, amire a halál az ember belső lénye felett igényt tart, nemcsak védekezik, de egyik győzelmet a másik után aratja rajta. Mikor Krisztus Nagycsütörtök este a békés conaculumban tanítványainak az utolsó vacsorát adja, úgy látszik, mintha szó sem volna harcról. És mégis milyen csodálatos győzelem a nehézség és a holt anyag szellemén, mikor Krisztus a földi anyagi hatalmaknak zsákmányul esett kenyeret és bort kezébe veszi és szívének Nap-erejével fénylővé teszi. A földi teremtményt elragadja a sötétség erőitől és fénylő lénye testévé-vérévé teszi. Sejtjük, hogy ha most, amikor még testben jár, úgy át tudja lelkesíteni a földi elemeket, hogy fénylővé válnak, akkor is meg tudja majd tenni, -sőt akkor csak igazán- mikor már meghalt a kereszten. A Getsemáné-kertben a halál hatalma elleni küzdelem döntő szakaszához érkezik. A négy evangélium szövegezése, -ha az elsőtől a negyedik felé haladunk- egyre inkább leleplezi a Getsemáné titkát. Az első két evangélium csak azt mondja: „Akkor elméne Jézus velük egy helyre, amelyet Getsemánénak hívtak”. Ebből egyenlőre az a benyomásunk, hogy valami tetszés szerinti idegen helyről van szó. Lukácsnál már bizonyos fordulatot találunk a szövegben: „És kimenvén, méne az ő szokása szerint az Olajfák Hegyére, követék pedig őt az ő tanítványai is”. Az út tehát nemcsak egyszerűen valahová vezet, hanem olyan helyre, ahol Jézus gyakran tartózkodott. A János evangélium végül meghozza a teljes leleplezést: „Azután Jézus kiméne az ő tanítványaival együtt túl a Kidron patakán, ahol egy kert vala, amelybe bemenének ő és az ő tanítványai. Ismeré pedig azt a helyet Júdás is, aki őt elárula vala, mivelhogy gyakorta ott gyűlt egybe Jézus az ő tanítványaival”. Getsemáné tehát a tanítványok ezoterikus oktatásának színhelye. Az olajfaliget egészen az Olajfák Hegyének csúcsáig terjedt. Ez volt a Nagykedd esti Olajfák Hegyi apokalipszis színhelye is. Itt, a csendes olajfaligetben, ahol oly gyakran részesítette tanítványait bizalmas oktatásban, most a legnagyobb magányosságban kellett az ellenség legveszélyesebb támadását kiállnia. Annak a közösségnek a csodája, amit a vacsorázó-teremben az emberiség jövőjének üdvére éppen most alapított, neki magának nem válik hasznára. A tanítványok tudata nem éri fel a pillanat nagyságát. Júdás elmerült az árulás éjszakájába. De a többiek is cserbenhagyják. A „Getsemáné alvás” homályába süllyednek, aminek következtében Péter majd meg fogja tagadni. Nem a belső gyengeséggel és halálfélelemmel kell Krisztusnak a Getsemáné kertben megküzdenie. A Krisztus passió legtragikusabb félreértése volna, ha azt hinnénk, hogy Jézus a Getsemáné kertben azért imádkozott, hogy ne kelljen a halált elszenvednie. Nem a haláltól való félelem, hanem maga a halál támadja meg. A halál-erő, amely már aggódik, hogy elveszti felette a hatalmát, most elébe lép és feléje nyúl. A halál angyala hatalmába akarja keríteni. A Getsemánéban folyó harc titka az, hogy a halál ki akar rajta fogni. Hogy lényének legalább egy kis csücskét megkaparinthassa, túl korán akarja elragadni, mielőtt munkáját befejezhette volna, mielőtt mindezt, ami földi, az utolsó cseppig átjárhatta volna szelleme. Három évig lobogott testében és lelkében az isteni lény Énjének Nap-tüze, s ettől az emberi burkok belülről már csaknem hamuvá izzottak. Minden, amit még el kell viselnie és véghez kell vinnie, oly sok erőt kíván még testi burkától is, hogy ez előidézheti az idő előtti halál veszélyét. Ezt a pillanatot akarja a lesben álló Ahriman-i hatalom kihasználni. Lukács, az orvos szabatos kifejezésekkel írja le, hogy mi történik. Csak a szokásos fordítások hibája, hogy a hamisan emberivé tett jelenetet mégis félreértették. Ahol Luther bibliája azt mondja: „És elkövetkezett, hogy a halállal viaskodott és buzgóbban imádkozott”, ott az eredeti szöveg így szól: „Mikor bekövetkezett az ő agóniája”. (Károly fordításában: „És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék”. Ford.) Orvosi, technikai értelemben tehát már bekövetkezik a haláltusa. Mikor Lukács hozzáteszi: „És az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak”, akkor ezzel leírja az agónia pontos tüneteit. Krisztus marad a győztes. Elutasítja a halált. Még nem jött el az ideje. Az ima leghatalmasabb erejével, ami a Földön valaha is kibontakozhatott, küzd azért, hogy még testében maradhasson. Ennek a küzdelemnek az utóhangja még, mikor a kereszten ezt a látszólag gyengeségről tanúskodó szót kimondja: „Szomjazom”. Ez inkább azt mutatja, hogy még közvetlenül mielőtt lelkét kilehelné is, hű marad a Földhöz. Nem akar a halállal közvetlenül a szellemibe átmenni. Azt akarja, hogy akkor is kapcsolatban maradjon a Földdel, amikor átment a halálon. Ebben fog állni a halálon aratott győzelme. Még mélyebben beleküzdi magát a földi anyagvilágba, amit fizikai teste révén magán visel. Maradt még valami, amit véghez kell vinnie. Ezt sem akarja a világ fejedelmének átengedni, aki már azt hitte, hogy a földi anyagvilág az ő elveszíthetetlen tulajdona. Végül a hozzálépő és az áruló csókot adó Júdás az, aki segít neki, a sátáni hatalomnak és az idő előtti halál veszélyének megálljt parancsolni. A többi tanítvány, aki Krisztushoz hű maradt, a valóságban cserbenhagyja. Az, aki elárulja, tudtán kívül mellette áll. A dráma színhelye ismét az emberi összefüggésekhez vezet vissza. Nagypéntek délelőttjén Krisztus találkozik az egész emberiséggel, melyet három szereplő képvisel a drámában: Kajafás, Pilátus és Heródes. Ezután Golgota dombjára vezet fel útja. Látjuk, amint a zsoldosok Krisztus kezét, lábát átszegezik s úgy tűnik, mintha mindenbe belenyugodna, mintha a legnagyobb fokú passzivitásba ment volna át. A valóságban a kegyetlen fájdalom orvossága segítségével benső lénye kiküzdötte a szellem végső hatalmát az anyag felett úgy, hogy a halál világa már semmit sem árthat neki. Az Ahriman-i hatalmak, a halálerők érzik ezt. Utolsó tartalékukkal lépnek a színre, tombolva dühükben, dúlva-fúlva a méregtől, hogy erejük csődöt mondott. Mikor a Nap nagypéntek fülledt déli óráiban órákra elsötétül, úgy tűnik, mintha már a Nap-démont vetették volna be a Nap-isten ellen. S mikor a Föld megrendül, mintha a Föld démonai indulnának rohamra, hogy a sátáni halálerőt mégis győzelemre vigyék. Az Antikrisztus megmozgatja a Föld elemeit, sőt az égi erőket is. Krisztus azonban zavartalanul elmegy a halál-erők mellett. A halál semmit sem vehet el szelleme szuverenitásából, minden földi létre kiterjedő tejhatalmából. A kozmikus erők, melyek a Golgota órájában felkavarodnak, összhangban állnak saját akaratával. Azt mondta a poroszlóknak a Getsemáné kertben: „Ez a ti órátok és a sötétségnek hatalma”. (A német szövegben: Most eljött a ti órátok, most a sötétségé a szó.) Mikor a Nap elsötétül, csak az történik, amire Krisztus maga adta meg a jelet. A golgotai sötétség közepette egy olyan misztérium nyilatkozott meg, amire csak a legnagyobb óvatossággal utalhatunk. A kereszten függő holttest fényleni kezdett. Ha a mezőn és útfélen álló keresztek közül némelyiken aranyozott testű Krisztus függ a fekete keresztfán, ebben a naivan bölcs néphagyomány révén, a Nagypéntek fontos titka él tovább. Titkos napfény törte át a borzalmat keltő déli éjszakát. A Krisztus-Nap mutatkozott meg, mikor a külső Nap elsötétült. Már beleszövődött egy húsvéti sugár Nagypéntek sötétségébe. A kereszten mondott hét ige közül az utolsó: „Elvégeztetett” nem azt jelenti, hogy kiállta a szenvedéseket. Azt jelenti, hogy kivívta a teljes győzelmet a halál hatalmán. Míg a halál az embereket, akiket egész földi életük alatt az anyaggal csapott be, a túlvilágra dobja és oda száműzi, addig Krisztus, amint meghal, egyenesen a Föld felé megy. A vér patakzik sebeiből, lelke vele megy. A Megfeszített sebeiből folyó vérrel együtt lelke is átáramlik a Föld testébe. Egyébként, ha egy embernek kiárad a vére, vérének és lelkének ellenkező irányú az útja. Itt a lélek és a vér egy úton halad. Azután sírba helyezik a testet. Földrengéssel megnyílik a Föld és magába fogadja Krisztus testét. A lélek a testtel együtt megy. Egyébként, ha egy emberi testet a sírba helyeznek, a testnek és léleknek ellenkező irányú az útja. Itt a lélek ugyanazon az úton megy a Föld felé. Ez az a szeretetből fakadó nagy, kozmikus áldozat, amit Krisztus az egész földi létért meghozhat, mert a halál már nem tudja ebben megakadályozni. A föld befogadja Krisztus testét és vérét. Ez a Föld nagy úrvacsorája (áldozása), mert a halálnak nincs hatalma azon, aki a kereszten meghalt. Ezzel egy fermentum került az egész földi létbe, olyan orvosság, ami szellemmel hatja át az egész földi, materiális létet. Három napig még fennáll a halál igézete hasonlóan ahhoz, ahogy minden ember halála után bizonyos fajta háromnapos szent szünet áll be sorsában. A testi halál után három nappal a halál még egyszer könyörtelen hatalmat nyer az emberi lényen. Miután lehúzta róla földi testét, most feloszlatja éter-testét és szétszórja a kozmoszba. A kereszten függő holttest ragyogása bepillantást nyújt a húsvétba, a halál erői a harmadik napon nem fogják tudni feloszlatni Krisztus éter-testét. Annál a hatalomnál fogva, amit Krisztus saját lénye felett megtartott, éteri burka nem fog a Földtől eltávolodni, inkább anyagszerűbbé fog válni úgy, hogy Krisztus éppen általa tud majd igazán hozzákapcsolódni mindahhoz, ami földi. Szellemi testiségében Krisztus az emberek közelében marad, ahogy maga is megígérte: „Veletek leszek a világ végezetéig”. Az az erő, amellyel Krisztus győzelmet aratott a halál felett, a kozmikus szeretet. Ez a kozmikus szeretet az, ami benne emberré vált. Pilátus kimondhatta róla, mikor ott állt a megostoroztatás véres nyomaival, töviskoronával és a gúnyból ráadott bíbor palásttal: ”Íme az ember!”. Mi pedig éppenséggel kimondhatjuk: az, aki ott függ a kereszten és kitárja karját, hogy halálával véghezvigye szeretetből fakadó nagy tettét, ami a Földön mindent megváltoztat, az az emberi lény tulajdonképpeni legszentebb képe. Christian Morgenstein így foglalta ezt költői szavakba: "Láttam az Embert legmélyebb alakjában, Ismerem a világot a legalapvetőbb tartalmáig. Tudom, hogy szeretet, szeretet a legmélyebb értelme S hogy azért vagyok itt, hogy egyre jobban szeressek. Kitárom karomat ahogy Ő tette. Szeretném, mint Ő, az egész világot átfogni." ~ Emil Bock: A Nagyhét eseményei (részlet)

Exuzia

magunkhoz

Rendet kell tennünk magunkban.
A természet közelebb enged magunkat magunkhoz.
Rendetlenségünk tünetei fájóan kínoznak, mégsem egyértelmű az ideális változáshoz vezető út. Próbálkozunk mindannyian, mégis akadályokba ütközünk és csalódottságunkban begubózunk. Vannak pillanatok, amikor megnyílunk, olyankor a bizalom érzése felülírja a régi bizalmatlanságunkat és a remény útján virágokban gyönyörködünk.
Ilyenkor gyógyulunk.
Ez a gyógyulás viszont tudatosságot és morális változásokat igényel.
Legyen csodás napotok!

Mai art.

mai pillanatok

lelkünk megmentése

A lelkünk megmentése fontos.
Észre sem vesszük, de folyamatosan ostromolva van és egyfolytában arra vár, hogy odafigyeljünk rá.
Az igazi háború ott dúl bent, nap mint nap.
A szellemünk érinthetetlen, de a lelkünk érzésvilágában a szélcsend és az óriási viharok váltják egymást és sokszor úgy, hogy a hajónk teljesen irányíthatatlan, mert nincs, aki kormányozza.
Változni akarunk, pontosabban ideális szándék nélküli nyilatkozataink azt akarják tükrözni, miközben csak csodákra várunk, hogy hátha megoldódnak a dolgok valahogy.
Különböző önámító csoportosulások hirtelen "megvilágosodásuk" közepette a legalapvetőbb probléma megjelenésekor csődöt mondanak, mert az önbizalom hiánya bizony ezt okozza.
De jön az újabb "míting"és újabb reményekkel omlanak össze, pedig " ők az önismeretet gyakorolták ott.
Úgy mondják mindennek van létjogosultsága, de kérdem én, meddig?
Mindig ugyanabba a gödörbe belesni és eközben azt hirdetni, hogy milyen csodálatos, tudatos  "kaminóban" van részük.
Az igazi "kaminó" ott kezdődik el, amikor az ember tudatossággal elkezdi felszámolni az élethazugságait.
Innentől kezdve viszont tényleg nem lesz leányálom az élete.
Ez az út nem arról szól, hogy hiteltelen emberek ígéretéhez híven hirtelen megszabadulunk minden terhünktől és az életünk innentől olyan kerékvágásba kerül, ahol csak a boldogság lesz jelen.
Nem, nem erről szól.
Arról szól, hogy szép fokozatosan, a nyilvánosság igénye nélkül kezdjük felismerni magunkat.
Azt a valakit, akit eddig nem láttunk, mert az egónk eltakarta, nem akarta , hogy észrevegyük a hazug, önámító, irigy...stb. részünket.
Ez a találkozás lehánt minden illúziót rólunk szép fokozatosan és az igazi érték felé indulunk el.
Nincs ennél szebb dolog az életben.
Amikor az ember felismeri, hogy ő és a sorsa egy.
"Én és a sorsom egyek vagyunk."
Nincs olyan dolog az életünkben, aminek nem lenne helye és ideje.
Fájdalmaknak és örömöknek.
De semmiképpen nem szabad elhinnünk, hogy lesz egy olyan pillanat, amikortól statikusan megjelenik a boldogság.
Ilyen hazugságokkal akarják az emberi lelkeket bebiztosítani, mert ez nagyon jól hangzik.
Sokaknak ez lenne az ideális, de idővel ezen hazugságokra is fény derül, lehet ideig-óráig a pénz mámorában "biztonságra" lelni, de minél több ideig ural ez a dolog, annál nehezebb lesz az önmagunk ideális megismerése.
Az igazi értékek csodálatosak.
A legnagyobb viharban is kormányozhatóvá teszik a hajónkat.
Lelkünk érzékszervei olyan adományok, amiket csakis akkor kaphatunk meg, ha a morális pálfordulásaink olyan tudatossági szintet érnek el, amikor már a gyakorlati életben is szeretettel dobjuk meg kenyérrel a minket kővel dobálókat.
De itt jön az igazi lényeg.
Kell lennie egy olyan erőnek, egy olyan impulzusnak, ami ezt megengedi bennünk.
Erre igazán nem sokan akarnak gondolni, teljesen természetesnek veszik, hogy a változás az adott és ez semmihez, senkihez nem köthető,
Korunk legnagyobb baklövése ez.
Egekig felmagasztalt egók hiszik, hogy a szellemi megvilágosodáshoz elegendő csakis ő maguk.
Talán hallottátok már azt a mondatot, hogy "nem én, hanem Krisztus énbennem"?
Sokaknak ez a mondat taszító lehet, mert karmikusan olyan időket idéz, amikor Krisztus nevével visszaéltek és persze ezen reakció úgymond jogosan engedi a felháborodást és a távolság tartást.
Az, hogy egyes vallások mit és hogyan tettek, nem jelenti azt, hogy a jelen korunkban idejét múlt lenne ez a megközelítés.
Sőt!
Most van szükségünk igazán erre a stabil mégis rugalmas viszonyítási alapra.
Aki ebben nem akar bízni, az magától veszi el a fejlődés lehetőségét, persze nem azt a fejlődését, amire a világ akarja hívni, hanem az igazi önmegismerését.
Krisztus támogatása, megváltása, az általa nekünk hátrahagyott erő, amiről most is beszélek létfontosságú.
A lelkünk megmentésének alapja ez.
Ennek az adománynak a nem érzése érzéketlenné tesz mindenkit embertársaink felé és azt segíti elő, hogy átgázoljunk másokon a saját érdekeink elősegítéséért.
Ez megy a világban most.
Beszélünk róla felületesen, de csak felületesen, ami egyáltalán nem vezet sehová.
Az önismeretünkben gátol.
Elhallgatjuk azt a belső hívást, érzést, késztetést, ami azt mondaná, hogy legyünk igazabbak először is magunkkal, hogy igazabb emberekkel találkozhassunk.
A szokásrendek és külső hatások hazugságra kényszerítenek.
Ez oda vezetett, hogy megkérdőjelezzük a szellemi birodalom valóságosságát, nem beszélve Krisztus valóságáról.
Nagy szomorúság ez, mert az a Megváltás, amit tudatosítania kellene minden embernek, kezd elhomályosulni, ha időben nem ébredünk fel.
Nem szégyellnivaló Krisztus.
Sőt!
El kell hinnünk, hogy a gondolatok sokféleségében létezik egy viszonyítási pont, egy középpont.
" az igazság, amihez a sokféleség mérhető"
Vagy azt akarjuk elhinni, hogy nincs egyetlen viszonyítási alap sem és a sokféleségek egyenlő jogait összetévesztjük azok egyenlő igazságtartamával.

Ha nincs meg ez az elvi középpont, akkor bizony csakis az antipátia és szimpátia fogja meghatározni az életét, ami nem más, mint a materialista szemlélet, ami most is uralkodik és ha végig nézünk a világon máris látjuk, mennyire "építő" hatással .

Szeretettel : T.