letisztul

                               (a képhez: Mindenhol ott van a templomunk már. Köszönöm H.)

Letisztulva ébredni, ráeszmélni a lényegre lassan már  privilégiumnak tekinthető.
Vannak olyan életszakaszaink, ahol a felismerésinkért hatalmas árat kell fizetnünk, de a rádöbbenés mértékének felszabadító ereje szinte minden rossz érzésünket elsöpör, mint egy forgószél, maga mögött hagyva a nyugalmat és feloldozást.
Ha nem azon vagyunk, hogy szeretettel forduljunk az életünk felé, hanem okolással tekintünk rá, akkor ennek a felszabadító folyamatnak gátat szabunk, mert tiltakozásunkból fakadó erőink a lelkünket préselik össze.
Ilyen esetben a harag, a bosszú domináns érzései kényszerítőleg élveznek prioritást.
Ez egy öngerjesztő folyamat, ami hatványozottan válik még elviselhetetlenebbé, rosszabbá.
Mégis ezt választjuk tudattalanul, mert ez a könnyebb verzió.
Ezt bevallani magunknak a legnehezebb, mert az egó tiltakozik minden olyan dologgal kapcsolatban, ami feltárhatja igazi, mély lényegiségét.
A jelenlegi helyzet sajnos elkeserítő, mennyire nem érdekli az embereket az, hogy mi zajlik a lelkükben, miért is nem tudnak szabadulni olyan dolgaiktól, amik folyamatosan ismétlődnek az életükben és lassan már az elviselhetetlenség határáig kitolódik.
Különböző tréningeken a szellemi dolgok kiiktatásával, vagyis inkább fontosságának fel sem ismerésével akarnak ezeken a dolgokon javítani, oldani.
Ettől nagyobb hiábavalóságot nem is csinálhatnának, mégis olyan sikerekről beszélnek, ami hosszabb távon nyújt lelki biztonságot.
Ezt megcáfolni szinte lehetetlen számukra, mert a pillanatnyi dicsőség elhomályosítja az igazi lényegiség felismerését.
Le lehet élni egy egész életet úgy, hogy ez a felismerés meg sem érinti a lelkünket, ezért minden megoldatlan sorsfeladatunk halmozottan megy át a következő inkarnációnkba, aminek súlya megint csak óriási teherként fog ránk nehezedni és persze "jogosan" kérdezhetjük majd akkor, hogy : miért is kaptam ezt, hiszen én ilyet senkivel nem tettem ezen életemben, senkire nem haragudtam, nem állt szándékomban ilyen mértékben ártani.
Minden ilyen tagadás azt mondja, hogy még igazán semmit nem értetünk meg az életünkből, még mindig úgy véljük, hogy a rossz lehetősége rajtunk kívül álló dolog és még mindig nem szembesültünk a lényeggel.
Ez a felismerési út fáradalmas, nem könnyű feladat, mert amikor ráeszmélünk azokra a dolgainkra, amiket magunk elől is el akartunk leplezni, akkor bizony elementáris erővel fogjuk azt érezni, hogy nem akarjuk már azokat a köröket újra és újra megjárni, ami mindig bajt hozott ránk.
Ezért sem annyira népszerű ez az út, mert itt egyre kevesebb figyelem irányul ránk a környezetünkből, mert itt az egónk nem kap energiát abból, hogy népszerűvé válik, mert itt tényleg magunkra vagyunk utalva, aminek megszokása sok mindent megértet velünk majd.
Jelen életünkben vállalnunk kell a gondolkodás kockázatát.
Minden erőnk meg van ehhez bennünk, csak el kell jutnunk arra a szintre, ahol erre rádöbbenünk.
Innentől kezdve nem lesz számunkra terhes az a gondolat sem, hogy ráeszméljünk a karma tanító , nevelő erejére.
Tudni fogjuk, hogy egy olyan élet után, amiben a gyűlölködés, az ellenszenv a domináns bennünk, akkor ebből nem következhet más, mint az, hogy a következő inkarnációnk intenzív fájdalom és szenvedés színterévé változik.
Logikus, vagy nem?
Számomra az, mert semmi sem történhet következmények nélkül, egy élet lezárulása nem jelent feloldozást, ha abban az életben nem indultunk el a morális utunkon, ami egyre jobban figyelembe veszi a másik embert is, nem csak saját magát.
Fontos tudni, ha azt éreznénk valamikor, hogy pl."engem senki sem szeret" vagy nem kapok elismerést, elfogadást, szeretetet a környezetemből, pedig a jelenlegi diszpozícióm szerint ez lehetséges volna ez, akkor bizony ténylegesen olyan dolgok törlesztését viszem, ami egy dolgot kér tőlem: minden elvárás nélkül éljek szeretettel.
Ez az életminőség abból fakadt, amennyire antipatikusan viszonyultam(viszonyultunk, viszonyultál) az embertársaimhoz(embertársainkhoz, embertársaidhoz) az előző életemben(életünkben, életedben).
Ha szeretet árad felénk valaki felől, az is egy ilyen következmény.
Viszont, ha közönnyel éljük le az életünket, egy olyan kötelességtudattal, amiben igazi élet nincs, Csak monoton megszokás, akkor annak is lesz egy következménye, ami nem más, mint a felénk irányuló közöny.
Igazán mit is várhatnánk?
Mégis hatalmas tagadással állunk az ilyen dolgokkal szemben, mert nem értjük, hogy ezt mi miért is érdemeljük meg.
Amíg a reinkarnáció valósága nem él bennünk ideális módon, addig egy helyben fogunk toporogni, mert a szellem szétválasztása a lélektől hatalmas bajt okozott ezen felismerésben.
Az igazi gyógyulás csak azután történhet meg, ami nem gyors folyamat, amikor a lelkünket szoros kapcsolatba állítjuk a szellemünkkel(az önvalónkkal, a magasabb énünkkel), mert addig, amíg ez meg nem történik tényleg minden hiábavalóság, az igazi megváltás várat magára.

Szeretettel.

                                                                  (Festmény: Georges de la Tour)

(festmény: Gerard van Honthors)

                                                                                               (Festmény: Georges de la Tour)