csalódunk

https://www.youtube.com/watch?v=TFjmvfRvjTc

Csalódunk mindig valamiben, valakiben.
Észre sem vesszük, de elvárásokkal vagyunk tele még akkor is, amikor meg vagyunk győződve, hogy bizony bennünk az írmagja sincs ennek.
Amíg ez a meggyőződés betonbunkere meg nem reped és a réseken keresztül fény nem hatol a belsejébe, addig a Hófehérke igazán mély álmát alusszuk.
Félig mérgezett  fényes almákkal táplálkozunk, amik megtévesztően érettnek tűnnek.
Ízük is manipulált, ezért finom.
Önmagasztalásunk az egekig ér, miközben csak a porban kúszunk és levegőért kapdosunk.
Elvárásinkra ráeszmélve viszont egyre jobban beismerjük ezen tulajdonságunkat, egyre többször rádöbbenünk az eddigi életünkben betöltött szerepére, ami igazán rejtve volt előttünk.

Mindenkiben van elvárás:
Te benned is, csak jól gondolj bele, de ez nem baj, csak legyél tisztában vele és ezáltal ne ítélj meg másokat.

Legyen egyre több teljes pillanatod.

Ölellek.

mertmindigvanremény

https://www.youtube.com/watch?v=8UXircX3VdM


Sötétben tapogatózunk, miközben azt hisszük, hogy éberek vagyunk a nap folyamán, mert látjuk, hogy világos van és süt a Nap.
Látszólag értelmes dolgokat teszünk, aminek van igazán értelme, miközben a legfontosabbról elfeledkezünk.
Belénk nevelt sztereotípiáinkkal ítélkezünk egy fizikális külsőből, egy élethelyzetből, ami alatt fel sem tűnik, hogy olyan mintákat követünk, ami automatikusan dönti el a hozzáállásunkat.
Az igazi szembesüléseinktől rettegve minden más csinálunk, csak azt nem, hogy végre teljesen egyedül maradva meglássuk azt, ami rejtve motivált bennünket ezidáig.
Miért vagyunk ilyenek?

Mert szeretjük a kényelmet, a megszokottat, azt, amiben igazán nem kell a fülünk botját sem mozgatni.

Viszont, ha mégis megmozdítanánk, akkor a "barátok" népes serege azonnal akcióba lépne, hogy ezt még egyszer meg ne tegyük.
A lemorzsolódás ideje lesz ez, ha többször is megtesszük.
Aki igazán számít az velünk marad, mert jól tudja, hogy min megyünk keresztül.
Számára a legfontosabb az igazi lényünk, akit ő nagyon szeret.
Bennük mindig megbízhatunk.
A külsőségek tompító erejétől elvakult ismerőseink majd igyekeznek bemószerolni, igyekeznek rossz képben feltüntetni.
De ezen próbálkozások hatástalanok, ha bennünk az önvalónkkal szoros kapcsolat van, mert a hamis ítélkezések nem tudnak behatolni a lelkünkig.
Megérintenek ugyan, de csakis addig, amíg le nem poroljuk magunkat és mosolyogva szép életet kívánunk nekik.

Legyen egyre több teljes pillanatod.

Ölellek.

.

vissza

https://www.youtube.com/watch?v=80-Rxd8tgcc

Eléggé leamortizáltad magad?
Eléggé taccsra tettek az érzéseid?
Olyan nyomott vagy, hogy fel sem fogod, hogy miért történt ez benned?
Elaludtál délután abban a reményben, hogy amikor felébredsz több energiád lesz, de amikor felébredsz  nyomorultabban érezted magad, mint alvás előtt?
Visszazuhantál egy olyan helyzetbe, amiről már azt gondoltad, hogy túl vagy rajta?
Néha nem érted magad mi zajlik le benned, mert sokkal hullámzóbb lettél, mint régebben?

A legdurvább az egészben az, hogy igazán nincs semmi baj.
Igazán minden a legnagyobb rendben történik bennünk, mert az átrendeződés azt kívánja meg tőlünk, hogy észrevegyük, minden amit nehézségként élünk meg, az a katalizátora annak, hogy oldódjunk, megnyugodjunk.
Milyen jó érzés egy ilyen csatából úgy kijönni, hogy csak néhány nem olyan mély szúrt seb van rajtunk és pár felületi karcolás.
Vérzik ugyan, de még tudjuk, hogy abba a kategóriába tartozik, amiben spontán gyógyulás történik.

Ha elfogy az energiánk ténylegesen kitérünk, kitérhetünk a hitünkből.
Dogma erkölcsiségünk ezt úgy ítélheti meg, hogy gyengék voltunk.
De ha már a kapcsolatunk az önvalónkkal erősebb, akkor bizony más megközelítésből látjuk magunkat.
Úgy véljük ilyenkor, hogy elbuktunk, elestünk, lehorzsoltuk a bőrünket, de erősek voltunk ahhoz, hogy felálljunk.
Teljesen más energia ez.
Teljesen más szemszög,
Teljesen más megközelítés.

Soha ne búsulj.
Vagyis egyre kevesebbet engedj annak a régi beidegződésednek, ami leértékelésre kezd kényszeríteni.
Törekedj arra, hogy ezt időben észrevedd, még akkor, amikor még a kezdeti stádiumban kezdi mardosni a lelkedet.
Rajtad múlik ez, mert a lelkünk megismerése mindennél fontosabb számunkra, olyannyira fontos, hogy e nélkül védtelenek vagyunk.
Aki most hallja  a hangomat ezen írás olvasása közben, az igazán ráhangolódott a szellemi tartalomra, ezáltal a lelkünk összekapcsolódott.

Legyen egyre több teljes pillanatod.
Ölellek.

eprescsoki

Mindig utáltam az epres csokit.
De tegnap megláttam egy hatalmas táblával és megvettem. Nem bántam meg, a gyermekeim is csodálkoztak azon, hogy mi történt velem.
Soha ne mond, hogy soha.
A pacalpörköltre még azért azt mondom.
:)
A vegetáriánus életmódom 10 éve alatt sokszor kijelentettem, hogy én bizony már soha nem fogok húst enni.
De jött egy pillanat és hirtelen megkívántam a sült házi kolbászt, mustárral.
KOmoly dolgok ezek. :D
Ezek után egy páran hitetlennek nyilvánítottak a vegetáriánus ismerőseim közül. :D
Hatalmas dogmatizmus uralkodik egyébként az életnek olyan területén is, amit el sem hinnénk.

Sőt fanatizmussal vegyített álszentség.

A jót úgy címkézik fel, hogy ha abba az intervallumba beletartozik, amit ők képviselnek, akkor szimpatikus, ha nem, akkor bizony már nem az.
Én azt tapasztalom, hogy mind a húsevők és mind a vegyes táplálkozást előnyben részesítők, és a növényi étrenden élők között is ott van az ember.
Igazán értékes emberi tulajdonságokkal felruházva.
Minden azon múlik, hogy hol tartunk az önmagunk megismerésében, ezáltal tudjuk tolerálni a másságot.
És itt  nem azon tábort erősítem, ami a szélsőséges másságot akarja középútnak beállítani.
Csak az a lényeg, hogy minden embernek vannak szélsőségei, olyan pillanatai, életszakaszai, ahol a meg kell tapasztalnia a nagyon mást ahhoz, hogy az egyensúlyát megtalálja.
Az egyensúlyunk soha nem statikus, mindig van egy intervallum, ami az adott lelkiállapothoz mérten engedi meg a kilengésünket.
Egyszer volt egy kliensem, aki nagyon utálta a sárgadinnyét.
Amikor eljött hozzám, "véletlenül" ott volt az asztalomon egy tányéron egy nagy szelet belőle.
Meglátta és meg is undorodott tőle.
Ezek után elkezdtük az oldást, ami látszólag teljesen másról szólt, mint a dinnye.
De ahogy befejeztük, azt mondta, hogy ha lehet, enne a dinnyéből.
Megkínáltam és nagyon finomnak találta.
Azóta szereti.
Ezek azok a dolgok az életben, amik visszaigazolják azt, hogy mennyire röghöz kötöttek vagyunk egyes dolgokban, amivel semmi tudatossággal nem rendelkezünk és az életünkre gyakorolt hatásai révén megannyi korlátot állít ez elénk.
"Soha ne mond, hogy soha!"
Az igazi szabadság az, amikor a tudatalatti rétegeink kényszerítő erejű rétegeivel egyre tisztábban leszünk.
De ami még nagy korlátunk , az nem más, mint az, hogy elszakadtunk a szellemi birodalomtól, olyannyira, hogy egy független ásványi testnek érezzük magunkat, akinek az a dolga, hogy átgázoljon másokon , hogy a saját érdekeit érvényesítve létjogosultnak érezhesse magát.
Idáig fajult az emberiség.
Véletleneknek tekinti az életében azokat az eseményeket, amik a legnagyobb figyelmeztetéssel akarnák őt ébreszteni.
Innen a legnehezebb felébredni.
Sokunk tapasztalja azt a nehézségi erőt, ami a lelkünkre tud ülni, ami úgy érezteti, hogy nemsokára összeroppanunk.
Ezt a modern tudomány stressznek  hívja , úgy érzi felfedezett valamit, amikor egy ember nevéhez kötve beszél róla.
Pedig ezen állapotok valóságossága már akkor megkezdődött, amikor az ember elszakította magát a szellemtől.
A lelkét tekinti a legmagasabb lénytagjának és ezáltal akar meggyógyulni.
De így nem lehet.
Mégis ebben a bűvkörben tartják az emberiséget és még mindig nem akar felébredni a skizofréniájából., a szellem lehasadásából, hogy újra visszacsatolódjon, amit úgy is neveznek, hogy religio.
Amíg ez nem tudatosul érdembeli gyógyulás nem történik meg.

Kívánom, hogy legyen egyre több tudatos pillanatod.

Tegnap volt az első olyan nap az életemben, mióta fotózok, hogy kivittem magammal a gépemet és egyetlen egy képet sem csináltam. A retinámon rögzült a látvány.

Ölellek.


                                                                                     Ui:

Csak a kelet nem elég már a léleknek(lelkünknek), ahogy nem elég a nyugat sem.

     Kettő között van a lényeg, az ötvözetéből.

     Ezért is, aki jelenleg csak a keleti szellemiségben véli megtalálni az egyensúlyát, vagy csak a              nyugati vallásokban talált üdvösségre, az élet még tartogat meglepetéseket abból kifolyólag,

     hogy ezen "biztonságuk" ideiglenes.

     A lelki egzisztencia középen van.

     A puding próbája az evés.

sorsfordítóak

Amíg negatív érzelmi töltést hordozunk, addig nem tud az élet felénk úgy megnyilvánulni, hogy érdembeli változás történjen az életünkben.
Minden negatív érzelmi teher úgy mardos, mint hajdanán Prométheusz máját a sas.
Ezek a félelmeink a lelkünkben szét akarnak szedni, miközben úgy tüntetik fel magukat, hogy biztonságot adnak.
Az igazi megoldás mindig a konfrontálódás, ahogy azt már megírtam egy előző írásomban, amikor konkrétan elindulunk a sárkány ellen, amikor belevetjük magunkat a hitünk által abba a visszafordíthatatlan folyamatba, ahol feloldhatjuk félelmeinket.
Erre szoktam kérni a hozzám fordulókat, hogy induljon el ebben az irányban, ebben én támogatni fogom minden erőmmel, szeretetemmel.
Ez sokszor nagyon ijesztő tud lenni, hogy azonnal belevetjük magunkat a mélybe.

Ez felszínre szokott hozni olyan mély dolgokat, amivel szembesülni nem egyszerű.
Ezek a szembesülések nagyon meghatározóak és sorsfordítóak.
Ebben a helyzetben objektívnek kell maradnom, minden ezen múlik( ha nem maradok az, akkor elindul egy olyan vonal, aminek a következményei beláthatatlanok-ez meg az én leckém-ha elvesztem a katalizátor szerepem, akkor végem van).
Általában nagyon gyors emelkedést lehet így elérni, egy olyan mértékű változást, amiben egyre biztonságosabban érezzük magunkat ebben a nagy k(á)oszban.
Aki ezt megélte velem, az tudja milyen felszabadító érzés ez.
Kívánom neked, hogy figyelj az érzéseidre, a gondolataidra, hogy milyen érzelmi töltéssel állsz egyes emberekhez.
Ölellek.

mittettélvelem

Mit tettél velem!?

De sokszor feltettük már ezt a kérdést valakinek.
De sokszor kerestük már kint a saját szorult helyzetünk okát.
Mennyiszer hittük, hogy a másik fél cselekedetei miatt váltunk olyanná, amilyenek vagyunk az adott helyzetben.
Milyen hamis életfelfogásban éltük az eddigi életünket, amiben igazi felelősséget soha nem vállaltunk magunk iránt.

Mit tettél velem?!


Semmit...semmit...semmit...mindent magunknak csináltunk.
 :))))))

https://www.youtube.com/watch?v=VxhrVvrIsMw

szimpátiánk minősége

https://www.youtube.com/watch?v=yghsJ-CYnNE

Sokszor történnek úgy a dolgok, ahogy nem szeretnénk.
Teljesen másként képzelünk el valamit, rávetített képünk mámorában döbbenünk rá, hogy mennyire más ez az egész, mint képzeltük.
Szeretnénk békességet, nyugalmat, meghittséget, őszinteséget, szeretetet, szerelmet.
Alapvetőleg ez belénk van kódolva, de a sok csalódás miatt felvehetünk egy olyan védelmi pozíciót is, amiben a lelkünk megkeményedik és szélsőségesen magunkba zárkózva minden közeledést támadásnak vélünk.
Ilyenkor az összes eltemetett megoldatlanságunk felszínre törve mindent mumusnak tekint.
Szerintem ez az állapot is nagy tanító, mert egy idő után annyira elegünk lesz ebből is, mert ez is egy szélsőség, hogy elindulunk a tényleges középutunk felé és egyre több időt fogunk ott tölteni.
Egyébként  mindenkinek át kell esnie ezen a szakaszon is, mert ténylegesen önmagunkra találni másként nem lehetséges.
Ezek az utak, élethelyzetek valahol hasonlóak, csak kicsit másként vannak tálalva.
Visszatekintve az életünkre hatalmas rendet fedezhetünk fel, ami pont ide vezetett el, ahol most vagyunk és megéljük magunkat.
A mostani pillanatomban nagyon jól érzem magam, mert hátranézve a káosznak tűnt életszakaszaim, a legnagyobb rendben fűződnek egymáshoz, amiben gondos tervezőmunka eredményeként a legnehezebb sorsfordító pillanatok is jelen vannak.
Ezek nélkül soha nem fejlődhetnénk.
Éppen ezért oldódik bennem minden, ami ezt nem így akarja láttatni, ami azt sugallja, hogy baj van.
Nincs baj, ebben a duális világban jelen kell lennie a jónak és a rossznak, ami persze megint csak elgondolkodtató, mert mi is az a rossz?
A rossz nem más, mint a nem kellő időben jelenlévő jó.
Ha ezen átrágjuk magunkat, akkor tisztában leszünk az igazi lényeggel.
Nem várhatjuk el a jelenlegi életünkben itt a Földön, hogy sterilen jöjjenek felénk a dolgok, mert ez nem az a hely.
Itt  a történések helyén mindig szembesülnünk kell olyan dolgokkal, aminek fényében megmutathatjuk magunknak és ezáltal másoknak is, hogy hol tartunk.
Az elméleti dolgok hangsúlyozása még nem jelenti azt, hogy gyakorlatban készek vagyunk annak a legideálisabb megélésére, véghezvitelére.
De az úton vagyunk már.
Ezen az úton felismerjük egymást, mert a lelkünk valamiért közelinek érzi azokat, akikben ezek a dolgok már élnek.
Szimpátiánk más jelélegűvé válik.
Egyre nagyobb hangsúly helyeződik ilyenkor a lélekre.
Aki ezt még nem élte meg, annak csakis a külső a meghatározó.
A csakis materialista szemléletű embereknek(tisztelet a kivételnek) nem véletlenül szükséges maguk köré csoportosítani a a legideálisabb formájú nőket, férfiakat, autókat, ruhákat, különböző tárgyakat.
A legnagyobb rabság ez.
Persze az egészséges középút ebben is mérvadó és számomra is nagyon fontos.
De a legfontosabb, hogy egy ember hogy viszonyul magához, ezáltal a világhoz.
Nagy hedonista voltam, azt hittem fiatalabb koromban, hogy a szex lesz a legmeghatározóbb dolog az életemben, ami mindig is kiemel majd a csávából.
El sem hittem volna az időben, ha valaki azt mondja, hogy lehet ez másként is egyszer.
Az értékeink a tudatosságunkkal változnak és ezzel megint nem azt mondom, hogy nem maradt érték számomra a testi-lelki egyesülés, csak tényleg abban a formájában, ami már nem tud kényszeríteni.
Amíg kényszerít, addig nem vagyunk urai az életünknek, amikortól szabadon döntünk a moralitás határain belül, akkor emelkedünk.

más

Mindenki más. Sőt, idővel még másabbá változik.
Az is lehet, hogy két totál ellentétes jellem egy idő után hasonló lelkiállapotban  konszenzusra jut.
Ezek a furcsa pálfordulások mindig abból fakadnak, hogy a lélek rádöbben arra, hogy nem arról kell szólnia az életének, amiben eddig volt, amibe beleszületett, amit rákényszerített a  környezete akár tudatosan is.
Lelkünk formálása, felébredése mindig a  próbatételeink véghezvitelének minőségétől függ.
Ezen összefüggések tudatos felismerése is azon feladataink közé tartozik, ami része önmagunk keresésének.

Többnyire egyáltalán nem törődünk azzal, hogy a lelkünk egészsége milyen, vagyis nem azzal a tudatossággal állunk hozzá, mint a testünk higiéniájának megőrzéséhez.
Pedig ugyanolyan fontos.
Legtöbbünk nem tudja a lélek és a szellem közötti különbséget, mégis magas szintű beavatásról, önismeretről beszél.
Idővel persze mindenki rádöbben majd arra, hogy mennyire meg van vezetve a média és egyéb gyorstalpaló személyiségfejlesztő tréningek által, aminek igazán nincs stabil lelki erőt biztosító szellemi alapja.
De szeretünk gyorsan extraszenszekké válni, mert az annyira népszerű és nehogy kimaradjunk már belőle mi sem.
Ezek után már az is következik, hogy mindenkit azonnal meggyógyítunk.
Mennyire fals ez, mennyire nem logikus, mégis bedőlünk ennek, mert nem akarunk igazán gondolkodni, az már nehéz.
Aki hatással tud érdemben lenni másokra, annak az élet által adatott beavatásokon túl kell esnie, mert mihez is nyúlnánk, ha bennünk az adott feladat még nincs oldva, amit a hozzánk segítségért fordulóban szeretnénk oldani.
Annyira el vagyunk tévedve, mégis hatvanhatodik előző életeinkben járkálunk, nem zavarva bennünket az a tény, hogy a szellemi világot a fizikális érzéki valóság képzeteivel nem lehet leírni.
Kit érdekel ez!!??
Minek ezzel foglalkozni??
Minek a mi lelkünket finom tudatos jelenlétünkkel simogatva ápolni, elég csak úgy hűbelebalázs módjára tudatlanul belekontárkodni.
Amíg ez a felismerés nem jön, addig semmi érdembelit nem fogunk tapasztalni, maximum csodás azonnali gyógyulásokkal hazudunk magunknak, amiknek az ereje egy-két nap alatt eltűnik és az adott nehéz helyzetben már semmihez nem tudunk nyúlni, mint kapaszkodóhoz.
Lelki stabilitásunkban egyre több biztonságos kapaszkodót építettünk, ami nem engedi meg, hogy akkorát essünk.
Az ilyen emberek már egyre több olyan tapasztalattal rendelkeznek, amivel segíthetnek érdemben másokon.
Logikus.
De ezek az emberek is eleshetnek, sőt, ha olyan részéhez érkezik az életük, amiben egy olyan rész fakad fel a lelkük legsötétebb bugyraiból, aminek feloldásához az eddigi legtöbb erő kell, akkor bizony fura helyzeteket hozhat az élet.
Aki úgy véli, hogy sérthetetlen, vagy aki úgy beszél másról, hogy  sérthetetlen, az megint csak el van tévedve, mert nem ismeri a lélek mélységeit és azt, hogy az ember mindig ezt a lelket kutatja azáltal, ahogy él és szembesül az élet adta helyzetekkel, ezért is kell konfrontálódnunk folyamatosan és nem hibernálhatjuk magunkat ezer évig.
Aki megértette ezt, az számomra nagyon ismerős szinte azonnal.
Csodálatos találkozások ezek.
Mert igen is vannak jószándékú emberek a Földön, akikben a moralitás már igazán utat tört magának.
Ezen emberek szemébe nézve láthatunk valami megnyugtatót.
Jelenlétükkel békét sugároznak, érintésükkel emelnek.
Nem csoda gyógyítók ők, nem spirituális egójukat hirdető extraszenszek, hanem egyszerű, kedves, jószándékú emberek.
De ők is eleshetnek még.
Csak rövidebb ideig hemperegnek a porban, hamarabb leporolják magukat és elfelejtik a sérelmeiket.
De ez is idő, ami egyénenként változó.
Mások vagyunk.
A lelkünk mindig mozgásban van.
Vagy abban az energiában, ami önmagunk felé húz, vagy ami eltávolít.
Aki tudatosabb, annak tényleg egyre több tudatos pillanata van, egyre többször azon energiákban él, ami önmaga felé segíti.
Gondolataink mögött van egy eleven szellemi minőség, egy szellemi eszencia, ami megint csak feledésbe merült.
Fontos ennek a tudatosítása is.
 Folyt. köv.

Mindenki más. Sőt, idővel még másabbá változik.
Az is lehet, hogy két totál ellentétes jellem egy idő után hasonló lelkiállapotban  konszenzusra jut.
Ezek a furcsa pálfordulások mindig abból fakadnak, hogy a lélek rádöbben arra, hogy nem arról kell szólnia az életének, amiben eddig volt, amibe beleszületett, amit rákényszerített a  környezete akár tudatosan is.
Lelkünk formálása, felébredése mindig a  próbatételeink véghezvitelének minőségétől függ.
Ezen összefüggések tudatos felismerése is azon feladataink közé tartozik, ami része önmagunk keresésének.

Többnyire egyáltalán nem törődünk azzal, hogy a lelkünk egészsége milyen, vagyis nem azzal a tudatossággal állunk hozzá, mint a testünk higiéniájának megőrzéséhez.
Pedig ugyanolyan fontos.
Legtöbbünk nem tudja a lélek és a szellem közötti különbséget, mégis magas szintű beavatásról, önismeretről beszél.
Idővel persze mindenki rádöbben majd arra, hogy mennyire meg van vezetve a média és egyéb gyorstalpaló személyiségfejlesztő tréningek által, aminek igazán nincs stabil lelki erőt biztosító szellemi alapja.
De szeretünk gyorsan extraszenszekké válni, mert az annyira népszerű és nehogy kimaradjunk már belőle mi sem.
Ezek után már az is következik, hogy mindenkit azonnal meggyógyítunk.
Mennyire fals ez, mennyire nem logikus, mégis bedőlünk ennek, mert nem akarunk igazán gondolkodni, az már nehéz.
Aki hatással tud érdemben lenni másokra, annak az élet által adatott beavatásokon túl kell esnie, mert mihez is nyúlnánk, ha bennünk az adott feladat még nincs oldva, amit a hozzánk segítségért fordulóban szeretnénk oldani.
Annyira elé vagyunk tévedve, mégis hatvanhatodik előző életeinkben járkálunk, nem zavarva bennünket az a tény, hogy a szellemi világot a fizikális érzéki valóság képzeteivel nem lehet leírni.
Kit érdekel ez!!??
Minek ezzel foglalkozni??
Minek a mi lelkünket finom tudatos jelenlétünkkel simogatva ápolni, elég csak úgy hűbelebalázs módjára tudatlanul belekontárkodni.
Amíg ez a felismerés nem jön, addig semmi érdembelit nem fogunk tapasztalni, maximum csodás azonnali gyógyulásokkal hazudunk magunknak, amiknek az ereje egy-két nap alatt eltűnik és az adott nehéz helyzetben már semmihez nem tudunk nyúlni, mint kapaszkodóhoz.
lelki stabilitásunkban egyre több biztonságos kapaszkodót építettünk, ami nem engedi meg, hogy akkorát essünk.
Az ilyen emberek már egyre több olyan tapasztalattal rendelkeznek, amivel segíthetnek érdemben másokon.
Logikus.
De ezek az emberek is eleshetnek, sőt, ha olyan részéhez érkezik az életük, amiben egy olyan rész fakad fel a lelkük legsötétebb bugyraiból, aminek feloldásához az eddigi legtöbb erő kell, akkor bizony fura helyzeteket hozhat az élet.
Aki úgy véli, hogy sérthetetlen, vagy aki úgy beszél másról, hogy  sérthetetlen, az megint csak el van tévedve, mert nem ismeri a lélek mélységeit és azt, hogy az ember mindig ezt a lelket kutatja azáltal, ahogy él és szembesül az élet adta helyzetekkel, ezért is kell konfrontálódnunk folyamatosan és nem hibernálhatjuk magunkat ezer évig.
Aki megértette ezt, az számomra nagyon ismerős szinte azonnal.
Csodálatos találkozások ezek.
Mert igen is vannak jószándékú emberek a Földön, akikben a moralitás már igazán utat tört magának.
Ezen emberek szemébe nézve láthatunk valami megnyugtatót.
Jelenlétükkel békét sugároznak, érintésükkel emelnek.
Nem csoda gyógyítók ők, nem spirituális egójukat hirdető extraszenszek, hanem egyszerű, kedves, jószándékú emberek.
De ők is eleshetnek még.
Csak rövidebb ideig hemperegnek a porban, hamarabb leporolják magukat és elfelejtik a sérelmeiket.
De ez is idő, ami egyénenként változó.
Mások vagyunk.
A lelkünk mindig mozgásban van.
Vagy abban az energiában, ami önmagunk felé húz, vagy ami eltávolít.
Aki tudatosabb, annak tényleg egyre több tudatos pillanata van, egyre többször azon energiákban él, ami önmaga felé segíti.
Gondolataink mögött van egy eleven szellemi minőség, egy szellemi eszencia, ami megint csak feledésbe merült.
Fontos ennek a tudatosítása is.
 Folyt. köv.

csoda

 Észrevetted már azt, hogyha egy nap nem észlelsz valamilyen csodát, akkor azt csupán csak nem vetted észre!?
Minden este visszatekintek a napomra, ebben mindig találok valami különlegeset. Van amikor egy apróság ez, de az apróságok általában hatalmas dolgok, csak esetleg a világ jelenlegi szemléletében kevesek.
Számomra az egyik legnagyobb csoda az, amikor egyre többször észreveszem magam a nap folyamán, amikor a  gondolataimat felismerem, az érzéseimről tudok.

Nagyon nehéz egyébként magunkat a nap folyamán felismerni és nem alvó állapotban lenni.
Ezek az állapotok, amikor nem vagyunk jelen az életünkben teljesen természetesek, van aki így éli le egész életét.

Tehát a mai napban milyen csodát éltél meg? :)
Ölellek.

Anya

Értékes pillanatok.
Gyermekeinkkel együtt töltött éveink.
Nincs ennél csodálatosabb érzés, amikor a sorsunkkal együttműködve azt csináljuk, ami az életfeladatunk.
Vannak olyan élethelyzetek, amikor az Anya, vagy Apa csak később jön erre rá, de az a lényeg, hogy felismeri és rálép erre a szakrális, szent küldetésre.
Szívből örülök, ha ezt a saját környezetemben megtapasztalom valakinél.

Szememben ez mindennél fontosabb és minden szinten támogatom.
Óvó, szerető Édesanya.
Gyermeked téged választott,
Szemében öröm, ha rá figyelsz.
Lelkében megnyugvás, ha öleled.

Steril kapcsolatokat akarunk.
Ahol nincs konfrontáció.
Ilyen nincs.
Nincs olyan, hogy ne mutasson a társunk olyat, ami nekünk nem tetszik.
Minél tudatosabb egy pár, annál nehezebb élethelyzetekkel kell szembenézniük, mert olyan sötét rétegek fakadnak fel a lelkükből, aminek igazi oldása során egyre közelebb kerülhetnek egymáshoz.
Viszont, ha ez nincs meg, akkor egyre távolabb.
Amit egy sorfeladat előír, annak be kell következnie. Ezt nevezik úgy: "Legyen meg Uram a te akaratod! ".

Minél érettebben állunk ehhez a dologhoz, annál nagyobb lesz a későbbi szabadság.
Amit két embernek kell megoldania egymással, azt nem lehet egyedül.
Ha ebbe hiba csúszik, akkor karmát teremtünk, vagyis tovább visszük a megoldatlant, ami a tudatalattinkban  jelenik meg bennünk a következő inkarnációnkban.

Jó esetben sok terhünktől szabadulunk meg egy életen keresztül, mert a felismerésink fényében erre egyre jobban törekszünk.
Ha nem látja az egyik fél a nagy képet, ha éppen a kis képben agyal és ezért nincs benne oldásra való hajlam, akkor ez is súlyokat rak a kapcsolatra.
Itt egyedül a türelem segít.

Hullámzó tenger-lelkünk néha örömhullámokkal ölel.

"Az vesse rám az első követ, aki bűntelen."
Ennek ellenére vállalom azt, amit tettem, aminek a következménye a jogos jussom.
Annyira összetett az ember lelkivilága, hogy ha csak a jelenben tekintünk a cselekedeteinkre, akkor nagyon nehezen lehet megbocsájtást nyerni.
Két ember, egy nő és egy férfi emelkedése ténylegesen attól függ. hogy tudatossággal akarjuk- e a hátérben mozgató erőket felismerni és ezáltal a legnagyobb tisztelettel fordulni a másik felé.

Ez a dolog a legnehezebb, főleg, ha elvesztettük az energiánkat.
Ilyenkor a  sérelem súlya óriási, az adott pillanatban az ember szinte képtelen önmaga lenni.
Napjainkban az energiánk megtartásáért óriási küzdelmet kell folytatnunk, amit  igazán kevesen tudatosítanak.
A legnagyobb erő a megbocsájtás.
Amikor a legnagyobb szeretetünkkel látjuk a másik fél önvalóját, ami mindenek felett álló.
Ha két ember ezt felismerte, akkor egyre közelebb kerülhetnek egymáshoz, a lelkük feloldozást nyer, barátságuk egyre tisztábban érződik.
Ez is egy sorsfeladat.
Nehezített, ahogy az életünkben egyre beljebb kerülünk önmagunkhoz.
De a jutalom hatalmas.

Védtelen lelkünket óvja már a szeretet,
lelkünkben érezzük a meleget,
közös manna, egytálétel,
barátságunk sosem vész el.

2016. 08. 04.

https://www.youtube.com/watch?v=WGTxqhSN8bE

ha oldódik

Az  ideális kommunikáció a leglényegesebb része minden kapcsolatnak.
A megértésnek, és a megérteni akarásnak  is van egy átmenete, de alapvetőleg érezhető, hogy ezt akarjuk-e, avagy sem.
Férfiúi-női hiúságok, régi sértettségek beidegződései nyomatékosan megkeseríthetik az igazi oldást.
De akik szeretik egymást, figyelembe veszik ezeket, felülírják sérelmeiket, mert azt is tudják, hogy sorsfeladataink adottságai néha kegyetlenek.
Nem adnak már ingyen semmit, ami értékes.
Vagyis csak nagyon minimális kivétellel.
Ha tökéletesek lennénk, akkor nem kellene a lelkünk sötét részeivel azonosulnunk, amit legfőképpen kapcsolataink hozhatnak felszínre.
Igazán senki nem szereti ezt, nem a legjobb dolog ilyen mélységeket megtapasztalni.
De hiszek abban, hogy a kölcsönös lelki alapok fényében eltörpülnek ezek a dolgok és látni fogjuk azt, hogy senki sem akarja bántani a másikat.
De a determinált dolgokat akkor is meg kell élnünk, ha ezt nagyon nem szeretnénk, mert egy sterilebb, tisztább dolgot akarnánk csak beengedni, mert annyi fájdalomban volt már részünk.
A kozmikus rend szerint mindig visszatérnek ezek a dolgok, ha halogatjuk és nem lesz abban osztályrészünk, hogy ebből kimaradjunk.
Ezt csakis két tudatos, önmagát megismerni vágyó lélek valósíthatja meg, mert ilyenkor a konszenzus ereje hatványozottan gyógyíthat.
Persze a félelmek ereje is hatványozottan ront a helyzeten, ilyenkor keverednek bele olyan elemek és élethelyzetek, amik még jobban magunkba zárhatnak és felvesszük a védelmi pozíciót.
Azt is tudom, hogy egy szem mindent elárul.
Ha egymás szemébe nézünk, ott ténylegesen látható a másik fél önvalója.
A két önvaló ereje hatalmas, viszont a két alacsonyabb egó ereje szánalmas és játszmák színterének adnak helyet.
Ilyenkor kell másként látni, ilyen esetben kell a másikat megérteni, persze fel kell küzdenünk magunkat az önvalónkig, de fogalmazhatunk úgy is, hogy kapcsolatba kell őket hoznunk.
Ha ez megtörténik, akkor bizony a sorsfeladat karmikus determináltságának súlya megszűnik és ismét szabadságban megérezhetjük a Barátság üdvözítő hatalmát. :)
Ezt el lehet odázni és a sértettségünkben eltompulhatunk.
De ennek igazán semmi értelme nincs, sőt, amit ma megtehetünk tényleg nem szabad elhalasztanunk, mert annak kényszerítő ereje egyre csak növekszik és egyéb élethelyzetekben fog a legváratlanabb pillanatokban felszínre kerülni és letaglózni.
Van ennek értelme? Szerintem nincs.
Amikor a vesztébe rohan valaki, akkor így cselekszik, talán így megértjük ezt is, hogy miért hangzott el egyszer ez a mondat.
Kérlek gyere, öleljük meg egymást és tegyük meg, ami "lehetetlen". :)
...haza kell találnunk.

szemedben

Szemedben ott van minden, ami te vagy.
Tested határozna meg talán?
Nem. Minden, ami vagy és ismerős, az ott legbelül, a lelkedben él.
Szemedben láthatlak.
Ne félj.
Nézz bele te is az enyémbe és bizalmad ereje növekszik.
Mindig barátok voltunk, de a sorfeladat nehézsége talán elfelejteti ezt, de remélem csak kis időre.
Minden amit tettünk nem volt véletlen, pont arra a konklúzióra vár, ami mind a kettőnkben a kellő időben megérik.

Ölellek.

gyeremenjünkbe 4

A sárkánnyal megvívni a csatát.
Mindenki életében eljön az a pillanat, amikor azt érzi, hogy hatalmas döntés előtt áll, ami teljesen más, mint az eddigiek és valamiért vízválasztó esemény felé halad.
Tanácsot kérni ilyenkor szinte kötelező, mert a súlya a dolgoknak óriási és ilyenkor már az alázat csirájából egészen erős törzsű fa növekedett.
Mindenkinek van egy olyan mértékű próbatétele, amikor azt érzi ez már annyira erőn felüli, hogy bizony ez hasonló egy meséhez, amikor a sárkánnyal kell megküzdeni.

Ez a sárkány szimbolizálja a legnagyobb félelmeinket, amit az adott inkarnációnkban felül kell írnunk a legtisztább tudatosságunkkal.
Elképzelni ezt a dolgot igazán csak akkor lehet, ha mi saját magunkban ezt érezzük.
Félelmeink gyökereinek mélysége és nagysága teszi igazán óriássá és félelmetessé ezt szörnyet.
Nem szabad abba az illúzióba kerülnünk, hogy nekünk nincs sárkányunk, mert mi alapból is mindent megoldunk simán és ezáltal ránk nem vonatkoznak ezek a beavatások.
Mindenkinek van egy küszöb őre, a lelkének azon a pontján, ahol már az igazi szembesülések elkezdődnek magunkkal.
Ha idáig jutunk és a küszöbőr beenged, mert elég érettnek találtatott hozzá, akkor megjelennek az igazi próbatételek, mögötte a hatalmas sárkány árnyékkal.
Nincs az az ember, aki ettől ne ijedne meg, akinek ez annyira könnyed találkozás lenne, hogy azonnali döntést tudjon hozni.
De a kellő időben mégis nyeregbe pattanunk és nekiindulunk.
Minden élettapasztalat és lelkierő, amit ezidáig összegyűjtöttünk velünk van.
Imáink, meditációink hatalmas védő ereje páncélként halad előttünk, amitől egyre nagyobb biztonságban érezzük magunkat, mert azt is tudjuk, hogy most már nincs vissza út.
Egyre nagyobb tempóban vágtatunk és már nem félünk.
Lelkünk sötét részeiben vágtázunk már és a fénytelen területek egyre láthatóbbá válnak.
Félelmeink gyökerei elszáradnak, a sárkány tüzének lángja nem tud megégetni, pedig már az egész testünket elérte.
Nincs hatalma már felettünk, ezért a fejét megkíméljük.

erkölcsiség

Erkölcs nélkül szeretnénk ideális változásokat.
Erkölcs nélkül szeretnénk az életünkben olyan történéseket, amik nem az értéktelenségünket, hanem az értékünket, megbecsülésünket mutatják.
Párkapcsolataink gyökerei erkölcstelen alapokon nyugszanak, és illúziókat illúzióra halmozva megyünk a döbbenetes végkifejlet felé.
Egészséges ítéleterőink hiányában olyan döntéseket hozunk, olyan döntéseket akarunk másoktól elvárni, ami csakis egy felelőtlen önámításba vezet.
Használjuk a másik embert, azután kiszállunk váratlanul, mert úgy véljük most éppen ezt kívánja meg az érdekünk.
Az előzményeket letakarjuk egy lepellel és úgy véljük ezek a dolgok mindig inkognitóban maradnak és soha nem kell már szembesülnünk azzal, ahogyan tettünk, cselekedtünk.
Modern felmentésünk egy nagy hazugság.
Földi életeinknek kell megadnia azt a felismerést, amiből felfakad az erkölcs fontosságának ereje.
Minden más csak problémát halmoz magunk köré.
Nem csoda, hogy ennyire szörnyű a világ állapota, ennyire egocentrikus, hataloméhes, szívtelen-lelketlen önző dolgokkal szembesülünk.
Gőgünk, felsőbbrendűségünk a Föld fölé emel minket és az alázat legkisebb csíráját is elfojtja.
Mégis elvárjuk magunk körül a jót , a szépet, a szent párkapcsolatot.
Szánalmasan élünk így, mert azt hirdetjük, hogy mekkora fejlődést értünk el, miközben mindent csak materiálisan vizsgálunk, a legalacsonyabb szinten.
Különbnek érezzük magunkat másoknál, mert elvarázsolt az a szemlélet, miszerint a külsőségek határozzák meg az embert, az ember értékét.
Hatalmas csapda ez.
Munkánk monotonitása mögé menekülve igazoljuk létjogosultságunkat és megtagadjuk magunktól az igazi tudatosságot, azt a szent időt, amiben igazán szembesülhetünk magunkkal és ezáltal emelkedhetnénk.
Szeparált steril világunkban megszűnnek az igazi, mély, szellemi gyökereivel rendelkező kapcsolataink, vagyis ki sem alakulhatnak, mert annyira eltávolodtunk már az eszenciánktól, hogy a közelünkbe sem tud kerülni ilyen élethelyzet, ezért az elvarázsolt világunk ránk kényszerített életmintájában fuldoklunk.
A Földön kivívott moralitás az egyedüli egészséges útlevél az ideális felé, ami nem engedi meg, hogy túlbecsüljük magunkat és ami a szélsőséges vágyainktól, ösztöneinktől nem enged függővé válni.
Házasságok bomlanak szét azért, mert nincs meg ez az útlevél.
Mert semminek nincs már értéke manapság egy kapcsolatban, csak ideiglenesen és később a gyenge lelkünk kényszere miatt újabb felé kacsingatunk, mert minden annyira unalmas és fárasztó és idegesítő.
Ezek az "újak" csakis ideiglenesen hoznak némi mámort majd csak, amiben ismét hamar elkezdünk fulladozni.
Pótcselekvéseink betonhalmazai tetején sírunk, hogy semmi sem jó.
De ezek az egyedüllétek sorsfordítóak lehetnek.
Akkora transzformáló erő  rejlik bennük, amik igazán kimozdíthatnak, ha van hozzá tiszta, őszinte szándékunk, mert a fájdalmunk elviselhetetlenné vált.
Kívánom neked, aki most olvasod ezen sorokat, hogy szeresd meg magad annyira, hogy ezen sorok szellemi alapjaiban megmártózva indulj el egy morálisabb úton magad felé, ahol szembesülni fogsz minden olyan dolgoddal, amin javítanod ildomos.
Ezáltal legyen egyre több tudatos pillanatod.
:)

meglepetés

Gyermekeimtől egyre tisztább, őszintébb viselkedést kapok az utóbbi időben.
Valami megérett ehhez, hogy most ezt érezhessem.
Pici koruktól a legnagyobb szeretetemmel öleltem át őket és nagyon sokat jártunk a természetbe, Szinte minden nap volt ilyen program, a rossz idő ellenére is.
Nehezen lehetett kimozdítani őket, de utána mindig határozottan jobban érezték magukat.
Ez az időszak egyenlő volt a csodálatos élettel, mert igazán ténylegesen csakis ők számítottak nekem, igazán méltó feladatomnak és dolgomnak tartottam ezt a helyzetet.
Meg sem fordult a fejemben soha, hogy megijedjek a jövőtől, hogy aggódjak a gyermekeim jövőbeli nehézségei miatt.
Faramuci helyzet volt nem tagadom, hogy az anyai energiák hiányában valami hasonlót kellett felfakasztanom magamból.
Visszagondolva ez sem volt nehéz, de mindenképpen nyomott hagyott a Gyermekeim lelkében ez az anyai hiány.
Egyébként tiszta, lehiggadt, világos ítéleteket hozni egy szülőnek nagyon nehéz dolog, de minél érettebb a lelkünk, annál jobban átlátjuk a helyzetet és ez alapján megfontoltan döntünk, cselekszünk.
Aki gyermeket nevel(t), az azt is tudja, hogy a béketűrésünkből is ki lehet hozni simán egy szülőt, mert minden az energiaszintünk mértékétől függ.
Éppen ezért nagyon fontos, hogy a lelkünket műveljük, odafigyeljünk érzéseinkre, gondolatainkra, egyre több tudatossággal gondoljunk magunkra úgy,  hogy felelősségünk van magunkkal szemben is a mentális higiéniánk megóvására.
Nyugalmunkat csak így lehet megőrizni és ezáltal tudunk csak érdemben dönteni, hogy mit tegyünk egy gyermek egy ilyen, vagy olyan magatartásával szemben.
Nehéz dió.
Sokszor éljük meg a kudarcot is, mert ha elfogy az energiánk kitérünk a hitünkből.
Baj ez? Hosszú ideig ezen rágódva igen. De rövid ideig érdemes ezen elgondolkodni és azon lenni, hogy a következőkben következetesebben fogunk reagálni.
Ennyit tehetünk, mert aki ettől többet akar és az azonnali tökéletességre törekszik, az nem érti még a lélek igazi fejlődését.
Mindenki volt már abban a szituációban, ahol csak a saját érdekeit vette előtérbe és minden mást elnyomott.
Nem feltétlenül az adott inkarnációjában, de akkor is át kellett esnie azokon a próbákon, beavatásokon, amitől elérhette azt a lelki érettséget, hogy higgadtabban álljon a gyermekekhez, a gyermekneveléshez.
Ítélkezni fölösleges, persze a fejlődés igényére való tiszta, őszinte szándék hiányában egyértelműen nem szabad hagyni egy gyermeket a szülőnél, ha az a lelki és testi egészségét veszélyezteti.

Tehát én is próbáltam az anyai hiányt valahogy kompenzálni, de tökéletesen nem lehetett.
Ennek ellenére úgy érzem nem vallottam kudarcot, sőt, azokat a lelki-szellemi alapokat megadtam a gyermekeimnek, amivel a felnőtt korukban bizonyosságot érezhetnek a bajok idején, amit egy anya adhat a gyermekeinek.

A kamaszkor váratlan érzelemhullámai persze minden hitemet el akarták venni attól, hogy hatásos volt a nevelésem.


Ezen is át kell esnünk annyi ideig, amennyi az adott életfeladathoz mérten a legideálisabb.
Éppen ezért ezt nem lehet általánosítani, hogy mennyi ideig fog ez tartani, mint azt sem, hogy csecsemőkorban hasfájós lesz-e a gyermekünk, vagy sem.
Tényleg minden az adott inkarnáció determináltságától függ.
Az a lényeg, hogy átvészeltük ezt a kamaszkort, ami nem volt rövid idejű.
Ilyenkor a ragaszkodás elmúlik általában és egy szülőnek nagyon nehéz az elengedést, elfogadást gyakorolni, mert olyan érzés ez, mintha kiszakítottak volna belőle valamit.
Ezt is túl lehet élni. :)

Az igazi lényeg, amiért elkezdtem írni az az, hogy eljön az idő, amikor elkezdenek visszatalálni hozzánk.
Ezt éltem meg tegnap.
Valami olyasmi történt, ami mindent visszaigazol, ami újabb reményt ad a folytatáshoz.
Igazi mély beszélgetés folytattunk le annak a precedens értékű pálfordulásnak a láttán, amit ők is megdöbbenve tapasztaltak rajtam.
Egy ezidáig még nem érzett és fájdalomban szinte nem is ismert folyamaton mentem keresztül egy nap és egy éjszaka alatt, aminek konklúziójaként lettem a legideálisabb rendben magammal.
A gyermekeim ezt végig élték és nem értették, hogy mi történik velem.
Aggódásuk és szeretetük állandó jelenléttel öleltek körbe.
Az isteni elrendezés hatékonysága, mindenkori jelenlétének valóságossága  és segítő ereje hozott ki a mélypontomból. Próbatételeink nehézségei változóak, de mindig az adott lelkiállapothoz mérten nehezek, de a sorsfordítóak a legnehezebbek.
Ilyenkor az ember azt érezheti, hogy akár 10 évet is öregedett, persze ez jó esetben, ha kiálljuk a próbát, akkor nem látszik a fizikális testen.
Tehát ezt látva a Gyermekeim megnyíltak előttem.
Minden dolgot elmeséltek, ami az életükben történt és hasonlóan nehezen éltek meg.
Csak ámultam és bámultam, hogy mekkora bizalom fakadt fel belőlük felém.
Legfőképpen azért is nyíltak meg, mert nem azt látták, hogy feladom.
Láttak egy folyamatot, aminek a súlyát megérezték és bizalmuk által erősítettek.
Az ilyen beavatási próbáink legmélyebb pontjain lehetséges feladni az egészet olyan mértékben, hogy valamilyen alkohol, vagy gyógyszer után nyúl az ember és ezáltal próbál megoldást találni.
Ez a legrosszabb döntés, még akkor is, ha már szétesünk és teljesen nihilnek érezzük magunkat.
Az isteni elrendezés mindenkori jelenlévő segítsége akkor lép életbe, ha valamilyen áldozatot hozunk és mutatunk fel annak érdekében, nem akarjuk a könnyebb utat választani.
Az igazi áldozat ilyen.
Ilyenkor ennek az áldozatnak felszáll a füstje a magasabb szférákba és beindít valami különlegeset.
Méghozzá egy olyan eseményt, ami a földi világban elindul felénk, mint segítség.
Ezek a segítségek nagyon változóak, de mindenképpen tudatosul bennünk és ezáltal felemelkedésre késztet, ami egyértelműen mosolyt csal az arcunkra és a a robot mimikánk beton börtöne megszűnik.
Hirtelen kitágul a világ előttünk, hirtelen minden értelmét nyeri, hirtelen boldogság tölti el a lelkünket és végtelen együttérzést tapasztalunk.
A gyermekeim  és a barátaim gyors, mindent felülíró segítő jelenléte az igazi ajándék és meglepetés.
Köszönöm az életnek ezt a felismerést és csodát.

Ez a fénykép jellemzi igazán azt a békét és csodát, amit a lelkemben érzek.
Lelkem tavában, tengerében most nyugalom van, amit olyan angyali seregek óvnak, amit csakis a morális utat választott ember érezhet meg.

https://www.youtube.com/watch?v=cSlGocYJ2Dk

gyeremenjünkbe2 (hívtalak)

( a szereplők és a helyzetek a képzelet szüleményei)

  https://www.youtube.com/watch?v=t13DULDt01k

Hívtalak.
"gyeremenjünkbe"
De a morál mentes világot választottuk inkább. Közösen.
Alkoholvarázslatot, azt a mámort, ami nélkülözi az igazi szembesülést magunkkal, amitől tényleg emelkedhettünk volna, ehelyett lopott gyönyörökkel foldoztuk be víztelen lelkünk kifeslett részeit.
Kezdetben hívtalak, mert az utamon voltam, olyan világba hívtalak, ahol közösen emelkedhettünk volna. De nem véletlenül tudtál másfelé csalni(nem tudatosan), mert még gyenge voltam, volt egy rés a pajzson, amit nem vettem észre.
Tudtam az irányt, sok embert tereltem maga felé, te is elindultál már, ez az, ami igazán megtévesztett.
Olyan képet festettem le magamnak rólad, ami már nem figyelt a továbbiakban arra, hogy letértem finoman az utamról(itt még érezhettem a kommunikáció egyensúlyát is). De egyenlőtlenség alakult ki idővel közöttünk, ami már számomra láthatatlanul szívta az energiámat. Ilyenkor a lényegről megy el a figyelem, egyre jobban nem voltam fontos magamnak. Te lettél csak a fontos, ami nem is lenne baj, ha a kölcsönösség megmaradt volna és a kommunikációban is az egyenlőség felé törekedtünk volna. Te már akkor erőre kaptál, én gyengültem, megéreztél valamit, ami különleges. Azt az erőt ismerted meg, aminek fenntartásához már a régi energiánkkal  nem közeledhetünk, mert csakis morális tartalommal tartható fent.
Már az út szélén álltam, Te is arra jártál.
Nem vettél észre.
Tovább sétáltál.
Amit megéreztél és a birtokodban volt félreértetted.
Nem arra használtad, amire való.

Vezetési, parkolási szokásaink mindent elárulnak rólunk(pl. vesz-e az ember parkolójegyet, behajtani tilost figyelmen kívül hagyja, kitolat az egyirányú utcából, betartja -e a követési távolságot, bírja-e, ha előtte lassan haladnak az  emberek a gépjárművel?...ott is megállunk, ahol nem szabad ezáltal korlátozunk mást, amit persze figyelmen kívül hagyunk...stb..aki ilyen, annak soha semmi sem lesz elég, soha semmi sem lesz elfogadható, mert magukban sincsenek szabályai, csakis az önös érdekeik)  mint az is, mennyire vagyunk jelen a másik ember életében akkor is, amikor esetleg fáradtak és kimerültek vagyunk. Ilyenkor is létezik megerősítő kommunikáció, ami elengedhetetlen.
E nélkül halott minden kapcsolat.
Csak az önzés és felelőtlenség éli ki magát ott legbelül, annak ellenére is, hogy szép köntösben van.  :)
"gyeremenjünkbe"

...én már bent vagyok újra. :)
Az élet vize nem más, mint a morális út.

Jé!...te is itt vagy már!? :)))))

gyeremenjünkbe

                                         https://www.youtube.com/watch?v=uu8BD1rGXWQ

Jó Barát.
Az igazi jó Barát átérez.
Tényleg nem számít neki az idő, a helyzet, mert együtt érző és szeretettel teljes.
Megértő.
Ellenben következetesen objektív és a szentimentális pillanatokban kizökkent.
A saját utunkra terel, észreveszi, hogy az utunk mellett állunk és látja, hogy elvesztettük magunkat, nem találjuk az eszenciát és más valaki útján akarunk járni, mert a bűvölet óriási.
Csodálatos  érzés, amikor megszűnik az alá és fölérendelt viszony és csakis a nyugalom és az objektív tárgyilagosság van jelen a beszélgetés folyamán.
Ritka pillanatok ezek, amikor közösen emelkedünk feljebb a magasabb meglátáshoz és a játszmák béklyóit folyamatosan felismerve oldódunk.
Megváltozik ilyenkor az arcunk, mosolyra áll a szánk, eltűnik a nehézség,ami eddig fogva tartott.
Kevés ilyen embert van a környezetemben, és abban bízok, hogy egyre többen leszünk, akik ezt átérzik és segíteni tudunk egymásnak a legnehezebb pillanatainkban is.
A jó Barát jelen van.
Azon a jelen, ami a mi utunk, a közös utunk, amiről, ha letérnénk időben figyelmeztet, finoman terel.
A morális változásaink gyöngyszemei ezek a helyzetek.
De aki idáig eljutott nem élhet vissza ezzel a kinccsel.
Folyamatosan ápolnunk kell a lelkünket, mert tényleg a saját utunk szélére kerülhetünk, ahol egy másik ember útjára kívánkozunk, akarunk rálépni, miközben az élet figyelmeztetései egyre erősebben szólítanak meg, hogy nem jó az irány.
Vannak morális alapok, amiket ha felrúgunk, akkor bizony a későbbiekben törlesztenünk is kell, nem keveset.
Egy párkapcsolat kezdetén minden adott.
Minden jel megtalálható, ha szemfülesek vagyunk, akkor időben figyelmeztetve vagyunk.
Visszavezetve a dolgaimat már a kezdetekben a legalapvetőbb morális dolgot megszegtem.

A későbbiekben is volt egy üzenet, amit meg is fejtettem, de nem tekintettem fontosnak. Ezek a pillanatok az alapjai a későbbi hatalmas csalódásoknak.
Tanultam belőle.

Sikeresen segítettek abba a pozícióba, ahol a lényegről vettem el a figyelmem.
De visszatértem, erőm a régi, de újabb. :)
És köszönöm!

"Emberré lenni, művészet." Novalis