2015. június 22., hétfő

kapcsolataink

https://youtu.be/ZuCF3-BZFq4?list=RDZuCF3-BZFq4



(a képre kattintva kinagyíthatod)



                                                        (Foto: Robert Doisneau)


Kapcsolataink  mondanivalói változóak.
Minden találkozásban ott rejtőzik az üzenet, ami számunkra és persze a másik fél részére is  nélkülözhetetlen fontossággal bír.
Ennek felismerése nem könnyű dolog, de mindenkinek eljön az a pillanat az életében, amikor már nem tud másként gondolkodni és a felismerés lelkünk mélyére bevilágítva  egyre  jobban ráeszméltet  hazugságainkra.
Saját szűrőinken vizsgáltuk eddig a másik felet, ami sehová nem vezetett.
Ez a legkönnyebb, a legkézenfekvőbb.
Biztosak voltunk abban, hogy mi nem hibázhattunk, csakis a másik fél volt az oka annak, hogy ilyen mélyre süllyedtünk.
Túlfeszítve, egymásra mutogatva vesztettünk az energiánkból, egyre mélyebbre süllyedve, a kezdeti csodából a pokolba "süllyedve".

Minden kapcsolatunk egy lehetőség.
Persze ez nem jelenti azt, hogy a végtelenségig együtt kell maradni azzal, akinek az önmegismerésre való hajlama csakis látszólagos és a tettei semmilyen morális változást nem mutatnak.
Ebbe a csapdába sokunk beleesik, hogy akkor is ad esélyt a másiknak, amikor már az utolsó csepp vérét is kiszipolyozták.
Az észre nem vett beidegződéseink szépen sikerre viszik terveiket és az egyedülléttől és a változástól való félelem miatt ismét megalázkodunk.
Sokáig lehet ezt csinálni, de egyszer majd eljön az a kényszerítő pont az életünkben, ami akkora fájdalmat okoz, amit már nem hagyhatunk figyelmen kívül.
Ezen figyelmeztetések egyénenként változóan jelenhetnek meg akár betegségként, akár egyéb fájdalmas élethelyzetek formájában.
Ilyenkor megállunk, mert meg kell állnunk, mert már nincs lehetőségünk arra, hogy sérülés nélkül tovább lépjünk.
Ezt a helyzetet szerintem már sokunk ismeri, mégis sok esetben ezek után is arra várunk, hogy más oldja meg a feladatainkat.
Ezen hozzáállás már olyannyira  önmegsemmisítő, aminek a konklúziója a tragédiáig is elvezethet.
Igazán minden ami velünk történt, nem más, mint az az út, ahol lehetőséget kapunk arra, hogy elkezdjünk egy kicsit a másik fél fejével is gondolkodni, felismerni azt, hogy mi vezetett odáig, hogy Ő ilyen , vagy olyan dolgot csinált és az belőlünk akár kihozhatta az állatot is.
El kell indulni ezen az úton, hogy rálássunk, hogy minek a katalizátorai vagyunk a másik fél életében és Ő számunkra mit katalizál a tetteivel, jelenlétével.
Ez a legfontosabbak egyike.
Az ideálisabb párkapcsolat alapja ez.
A rózsaszín köd szindróma egy beetetés.
Egy olyan állapot ez, amiben még nincs meg a kényszerítés arra, hogy szembesüljünk az igazsággal, azzal, amiért igazán találkoztunk egymással.
Nincs sablon arra, hogy ez az idő úgymond meddig engedélyezett, ez is egyéni karmikus háttereinktől függ.
Az ember persze azt szeretné, hogy gondtalanul, teljes nyugalomban élje le az életét a Szerelmével.
Talán most megköveznek sokan, mert az igazság az, hogy olyan nincs.
Olyan viszont van, hogy két Lélek olyan tudatossági szinten van, amiben már az egymás tisztelete, a morális változásra való hajlam egészen erősen jelen van, aminek következtében egyre hamarabb oldódnak a konfliktusok.
Jelenleg olyan korban élünk, ahol csoportos meditációnak nevezett összejöveteleken párkapcsolati plasztikai műtéteket hajtanak végre, látszólagosan sikeresen, persze az éles szituációkban viszont elfogy a tudatosság.
Az igazi önmegismerés útja nem csoportos, az igazi meditáció nem relaxáló és semmiképpen nem altató, hanem ébresztő és teljes figyelmet és jelenlétet igénylő, ami mondhatni úgy is, hogy fárasztó.
Ezt persze nem igazán szeretik az emberek, mert jobb az, ha "lájtosan fejlődünk, fájdalom nélkül".
Ilyen korban élünk, ahol ezt el is tudják hitetni az emberekkel.
Ez persze nem jelenti azt, hogy az ember ne szembesüljön idővel a hazugságaival, önámításaival.

Ennek tudatosításához kívánok ideális erőt, szeretettel:
Tibor

https://youtu.be/ZuCF3-BZFq4?list=RDZuCF3-BZFq4


                                                                                        (Marina Abramovic)

2015. június 19., péntek

ég és föld között

(a képre kattintva kinagyíthatod)

Mátra(Sár-hegy) 2015 06 14

"
"Goethe úgy fogalmaz Színtanának elején, hogy egy ember jellemét önmagában nem állíthatjuk magunk elé, viszont ha tetteinek, cselekedeteinek összességét számba vesszük, akkor kirajzolódik előttünk az illető jelleme. Ugyanez a helyzet a fénnyel is: magát a fényt sohasem láthatjuk, a fény tetteit, tetteit és szenvedéseit viszont igen: s ezek a színek. És ahogy a fény a szivárvány színeinek (vagyis a fény tetteinek és szenvedéseinek) összessége, úgy áll össze az ember jelleme is tetteinek és szenvedéseinek összességéből.
Rudolf Steiner többször is beszélt előadásaiban a szivárványról, s egy helyütt azt mondja, hogy az ember olyan, mint a szivárvány, mint a szivárvány színeiből összeálló fény: még az ember lényének hét részét, úgynevezett hét lénytagját is összefüggésbe hozza a szivárvány hét színével: a vöröstől az ibolyakékig, a fizikai testtől a szellememberig. Rudolf Steiner ezt a gondolatot úgy folytatja, hogy mindkettő, mármint a szivárvány és az ember is olyan, mint egy híd, amely összeköti az eget és a földet, az isteni-szellemi világot és a földi-fizikai világot. Ennek a „szivárványembernek” vagy „emberszivárványnak” a hét része, hét lénytagja mint a színek lényei jelennek meg előttünk ezen a képen: ezek a színek, ezek a színlények a fény/ember tettei, tettei és szenvedései."