Nyomokat hagyunk magunk után.
https://www.youtube.com/watch?v=28761G6UKf0
A jövőnket építjük a jelenünkkel.
"Ki mint vet, úgy arat."
Milyen igaz ez a mondás, mégsem teljesen egyértemű sokak számára.
Annyira elveszett az a tudat, az az érzés, hogy minden cselekedetünkért vállalnunk kell a következményeket, ha nem is azonnal, de egyszer mindenképp.
Hogy mikor? Az Isten tudja, de "Ő" nagyon jól.
Mi egyet tehetünk. Felfogjuk az igazi lényegét ennek a mondatnak.
Mert ha ezt megtesszük, akkor lényegében a legfontosabbat kezdjük el művelni.
Az igazi méltóságunkat így találhatjuk meg, ha jelen leszünk a pillanatainkban és figyelembe vesszük a másik embert is, akivel valamilyen kapcsolatba kerülünk.
Ezáltal egyre jobban úgy teszünk a másik emberrel, ahogy szeretnénk, hogy velünk is bánjanak.
Nem utópia ez.
Ez egy folyamat. Tudatos folyamat, ahol megjelenik az empátia.
Nem a szimpátia és antipátia dominál, csak az, hogy az embert méltóságában észrevegyük. Persze ez nem azt mondja, hogy mindent viseljünk el, hanem azt, hogy szerettel forduljunk embertársaink felé.
De a határt is meg tudjuk húzni. Ez a lényege. Csak annak segíthetünk, aki ezt megengedi és van hajlandósága ideálisan változni.
Amúgy felesleges időpocsékolás.
Mert bőven van olyan ember, akiben már megérett az, hogy megértse korunk sürgető üzenetét.
Szellemmel átiatatni az anyagot. Kiszabadaítani a görcsös megkötöttségéből minden porcikánkat, ami betegség tünetként kiabál nekünk.
Mert sok a baj manapság tényleg. Sok sérülés, mozgásszervi betegség.
Mind-mind üzenet.
Üzenet számunkra magunktól.
Mégsem értjük, mégsem akarjuk lefordítani.
Fiatalon annyira más minden, mert tele vagyunk életerővel, teljesen más a regenerálódási időnk, éteritásunk bővelkedik élettel.
Ebben a korban tényleg "bármit" megtehetünk és úgymond "engedve" van a baklövés.
Pedig ezen időszakban is jön a figyelmeztetés, csak az immunrendszerünk(ami nincs is, csak éteritás, ami vagy jó, vagy nem) hatékonyan dolgozik.
Megsínyli akkor is a szervezetünk a dolgokat, de nem tapasztaljuk meg. Viszont korunk előre haladtával egyre figyelmeztetőbbek ezek a jelek. Kinek milyen mértékben.
Úgy vélem ezen korban már illendő észrevenni a figyelmeztetéseket, mert nagy árat fizethetünk érte, ha nem így teszünk.
Vannak viszont olyan lelkek, akiknek tényleg nem számít semmi figyelmeztetés, mint egy "rossz" kisgyereknek.
Legrosszabb esetben mást okolunk a saját fájdalmainkkért, rossz életkörülményeinkkért.
Ez a hozzáállás egyenlő a mozgásképtelenséggel, azzal, hogy az ember elindítja és megvalósítja magában azt, hogy tényleg ne tudjon majd mozdulni, mert minden ízében fájdalmat fog érezni.
Kezeléseim során egyértelművé teszem a hozzám fordulóknak ezen üzeneteket, persze ha kíváncsi rá. Feltárjuk azon érzéseket, gondolatokat, amik kapcsolatban vannak a betegséggel, fájdalommal.
Nehéz szembesülni sokszor magunkkal, mert annyira megszoktuk az életünk "biztonságos" monotonitását.
Viszont a kizökkenés nélküli élet minden esetben olyan tüneteket fog produkálni, amit már nem tudunk nem észrevenni.
Ez teljesen logikus is, teljesen egyértelmű, mégis azonnal meg akarjuk szüntetni a fájdalmainkat, holott egy darabig érdemes benne lenni, kínlódni, lesüllyedni a béka segge alá, hogy alázatot tanuljunk.
Mert alázatot kell tanulnunk. Újra meg kell tanulni szeretni magunkat és a másik embert.
Csak úgy spontán is, minden sztereotípiától mentesen.
Mert az ölelésünk gyógyít.
Az ölelés hasznos, az ölés ellentéte. Építő.
Szóban is ölhetünk, aminek ugyanúgy lesz következménye. DE szóban is ölelhetünk, aminek következményét majd érezni fogjuk egyszer.
Ha most megengeded így az éteren át megölellek téged. Ha érezted, akkor a lelked elég nyitott volt a befogadására. Ha nem, akkor engedj fel egy kicsit a napi rutinból.
Mert érdemes. Nyomokat hagyunk magunk után. Mindig. Most is.
https://www.youtube.com/watch?v=T8i56jrDsCI
