2011. augusztus 26., péntek

kényszer

Karma.
Kényszer?...néha fogalmazhatunk így is.

Vannak helyzetek, amikor a józan ész már lezárna valamit, de valami ott legbelül kényszerít arra, hogy menjünk még tovább, nem zárhatjuk le a dolgot.

Ez a kényszerítő erő nagyon erős. Erősen tart ahhoz a megállapodáshoz, amit be kell teljesítenünk.

Sokszor feltettem az utóbbi időben magamnak azt a kérdést, hogy mit keresek én ott, ahol éppen vagyok.
Miért van az, hogy inkább otthon lennék, de még mindig valami oda vezérelt?

Amíg ez a kényszerítő erő jelen van, addig az elrendelt dolgokat teljesítjük.

Érdekes érzés az, amikor egyszer csak megszűnik ezen erő.

Legyen meg Uram a Te akaratod...mindig is mondtam, ezzel kifejezve azt, hogy nem megyek ellene annak, amivel szembesülnöm kell.

Minél tisztábban értjük ezen mondatot annál könnyebb lesz minden.

A legrosszabb az, amikor az elénk táruló dolgokat tagadjuk.
Ilyenkor szembe helyezkedünk az isteni akarattal, az isteni elrendezéssel.

Ilyenkor egyre több problémát is magunkra veszünk, egyre több dolgot fogunk nehezebbnek érezni.

De egyszer eljön az a pillanat is, amikor ez a kényszerítő erő megszűnik...egyik pillanatról a másikra azt érezzük, hogy ha akarunk megyünk, ha nem akarunk nem megyünk.

Ilyenkor a szakrális szerződéseink beteljesednek...ilyenkor fellélegzünk és a vállunkról letesszük az ólom súlyokat.


ez az ÉLET

Elengedés, elfogadás, elengedés, elfogadás, elengedés, elfogadás...ez az ÉLET.

2011. augusztus 23., kedd

egyszerűségünk

Az extremitások bűvkörében mindig újabb kielégülést keresve keressük önmagunkat, miközben észre sem vesszük, hogy az egyszerűségünkben lelhetjük meg azt.

Mindig valami izgalmasabbra vágyunk...nem véletlen, hogy belefásulunk, mert egyszer már eljutunk oda, hogy nem lesz izgalmasabb.

Viszont a követelés meg lesz...követel a testünk, követel a lelkünk.


ébredezéseink

http://www.youtube.com/watch?v=GB8IxvNEv7k&feature=related

Ébredés...kezdődik...mi kezdődik?

Mi vár rám?

Már nem félek a jövőtől.

Tényleg semmi sem kerülhet az utamba, csak az, amivel szembesülnöm kell.
Ezt a legnehezebb felfogni, megérteni, az életünk szerves részévé tenni.

Mindenki ugyanazt keresi...mégsem látjuk be azt, hogy van minden Emberben közös, inkább azt erősítjük, ami a különbség.

Egyszer átjut mindenki azon a ponton, amikor már az egóját észrevéve felülírhatja önző, másokat semmibe vevő érzéseit, gondolatait, cselekedeteit.

Annyira jó érzés, amikor ez a fény felébred bennünk, amikor megláthatjuk másban is, hogy egyre tudatosabbá válik.

Nincs lehetetlen...csak olyan ember, aki elkényelmesedett és a változásban csapdát vél látni.

Persze nem egyszerűek ezek a változások, nem egyszerű észrevenni, hogy mikor van itt a legideálisabb ideje.
Ezért is sokan megvárjuk a testi tüneteket, amik már ordítva figyelmeztetnek, hogy térjünk már észhez, legyünk önmagunk.

Nem a túlzott megfelelés az, ami előrevisz, csak a megfelelésnek egy ideális aránya...nem szabad, hogy egy Ember rabjává váljunk, hogy Ő legyen a megoldásunk.
Hányszor, de hányszor kell még ugyanazokat a köröket lerónunk?

Mikor ébredünk fel végre?

Reggel van, a Gyermekeim még alszanak.
Most újra valami tudatosság ébredt bennem, valami megfoghatatlanul megfogható. Szeretem ezt az állapotot, mert ez az jelzi, hogy újra valamin átestem, amiből már kifelé megyek(vagy befelé, önmagam felé).

A mosógép zaja a háttérben most ráébreszt, hogy térjek vissza a földre.

Elég hangosan követeli a figyelmemet.

Szeretnék ma kimenni még a természetbe, újra észrevenni azokat a dolgokat, amik a szememnek kedvesek lesznek...viszont, ha nem figyelek kellő módon, akkor beleolvadnak a környezetbe.

Annyi csoda van az erdőben, a mezőkön.

Annyi szépség simogathatja meg a lelkünket, ha hagyjuk.

Felébredünk egy mesterséges környezetben, amiről azt mondták nekünk, hogy komfortos és ez a világ a modern Ember privilégiuma.
Milyen ajándék ez?

Egyre jobban rádöbbenek, hogy ez csak egy nagy ámítás...ámítjuk magunkat a mesterséges élelmiszereinkkel, a mesterséges italainkkal, vitaminjainkkal...a szélsőséges ízek rabjai vagyunk, a természetest már az ízlelőbimbóink unalmasnak vélik.

Ébredezek.

Persze ezután az is lehet, ahogy újra dagonyázok a fölösleges dolgaimban, a mocskaimban...de ezek szükségesek, hogy újra felébredjek.

Minden napunk arról kellene, hogy szóljon, hogy egyre tudatosabban lássuk magunkat és a világunkat.