2016. június 30., csütörtök

Bálint emlékére






Reményik Sándor: Valaki értem imádkozott
Mikor a bűntől meggyötörten
A lelkem terheket hordozott
Egyszer csak könnyebb lett a lelkem 
Valaki értem imádkozott.
Valaki értem imádkozott,
Talán apám, anyám régen?
Talán más is, aki szeret.
Jó barátom vagy testvérem?
Én nem tudom, de áldom Istent,
Ki nékem megváltást hozott,
És azt, aki értem csak
Egyszer is imádkozott.

https://www.youtube.com/watch?v=ImHbJEfGZ-4





https://www.youtube.com/watch?v=k1jd0ZwAPzo
Reményik Sándor: Végrendelet

"Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.
Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.
Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.
Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.
A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek."

szabadon




Szerepek.
Gyorsan változhatnak.Olyannyira, hogy néha nagyon kemény leckéket ad ez a helyzet, mert a jó megszokott világunkban a változást nem nagyon kedveljük, annak ellenére is, hogy sokszor hallottuk már ezt a mondatot: " semmi sem állandó, csak a változás."
Igen, ennek ellenére nehéz tudatosítani a változást, ha az ember ragaszkodik önkéntelenül is, amit csak később vesz észre és csak akkor tud korrigálni, ha lehetséges még.
Biztonságra vágyunk, egy szerető lélekre, akit biztonságban tudhatunk magunk mellett, vagy éppen abban a stádiumban vagyunk, hogy nem is akarunk magunk mellé már senkit, mert jelenleg ez a biztonságos.
Mind a kettő a félelemből fakad.
Az ideális kettő között van, ahol a legnagyobb szabadságban merjük szeretni a Társunkat, miközben a bizalom zsigerből fakad és a boldogságunk a másik boldogsága.
Nagyon nagy dolog ez, nagyon sok lelki erő, lelki munka szükséges ennek eléréséhez.
Éreztem már rövid ideig ilyet, csodálatos.
Ez nem az a rózsaszín szerelmi köd, ahol az ember szinte nem önmaga már.
Ez olyan állapot, ami csak van, ami él, ami létezésében maga a csoda.
Elvárásmentes, mégis biztonságos.
Sacro Amore.
Akit szeretünk, mindenhogy szeretjük.
Akit szeretünk, Ő a legjobb Barátunk is egyben, mert annyira lelkünkhöz közeli, hogy csak a legjobbat akarjuk neki.
Minden más csak hazugság és lecke arra, hogy még jobban megismerjük magunkat, ami minden Lélek legfontosabb feladata.

"Mindenik embernek a lelkében dal van
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek."





A változások intenzitása egyben egy lehetőség arra, hogy gyakoroljuk az elfogadást.
Egyénenként változó az, hogy ki milyen mértékben tapasztalja ezt.





2016. június 28., kedd

benne lenni



Benne lenni valamiben, ami már nem igazán kellemes, ami már régen nem azt adja, amit szeretnénk.
Mégis benne "kell" lennünk, mert még nem vagyunk olyan erősek, hogy a társadalom elvárta béklyóból ki tudjunk szabadulni.
Húzzuk-halasztjuk.
Eközben emésztjük magunkat és valahol várunk a csodára, ami nem jön el.
Jól tudjuk ezt, mégis várunk a sült galambra.
Mindeközben csak fogy az energiánk, fáradunk, pótcselekvésekbe menekülünk.
Szinte hihetetlen, de van aki így éli le az egész életét úgymond a külvilág számára észrevétlenül.
Egy olyan házasságban élni, ahol nincs szellemi-lelki kötelék, csak kötelességtudat, ez a házasság  szellemi alapok nélkül kudarcra van ítélve.
Egy darabig a testiség összetartja ezt a kapcsolatot, de  idővel kevés lesz.
Ha ez is elmúlik csak egy űr marad, amit valamilyen módon be kell tölteni.
Ez az üresség a legfájdalmasabb.
A gyermekeinkre nézve kérdezzük magunktól, hogy megtehetjük-e azt, hogy kilépjünk a kötelékből?
Nagyon fájdalmas időszak ez, amíg fel nem fogjuk igazán azt, hogy már semmit nem nyújt számunkra ez a házasság. Régi emlékekbe akarunk kapaszkodni, azt reméljük, hogy ezek a pillanatok visszatérhetnek még és nem kell meghoznunk a nagy döntést.
Félünk a jövőtől, félünk a Család haragjától, az Ismerősök kérdéseitől.
Nehezen vánszorgunk, néha erőre kapva ki akarunk törni ebből világból, magunkban semmit meg nem oldva találkozunk valakivel, akire ráaggatjuk a megmentő szerepét.
Újabb reményekkel kitárjuk a szívünket és azt hisszük most már tényleg itt van a hercegünk fehér lovon, pedig érdemi változás nem történt a lelkünkben, fel sem foghatjuk, hogy a várva várt herceg még mélyebbre húz a pokol rejtett bugyraiba.
A kezdeti fellángolást egy idő után átveszi a játszma.
Se veled se nélküled, valóságosnak tűnő, de hamis ígéretek áradatában reménykedünk.
De magunkba nem nézünk, semennyire nem ismerjük magunkat, nem is sejtjük mennyire tévúton vagyunk.
Egy idő után már érezzük, hogy nem stimmel valami, de a lelkünk nyitottsága már teljesen sérülékennyé tett minket, már fel sem fogjuk mi történik velünk, fel sem fogjuk, hogy már teljesen feladtuk magunkat és egyre nagyobb súly van a lelkünkön.
Mindent bele adunk, de a másik fél nem ad semmit már, üres ígéretei ideiglenesen feltöltenek, de egyhamar megint a béka segge alatt vagyunk.
Kötelességeinket elhanyagolva nihillé válunk.
Már nem élünk.
Csak vagyunk. Sírunk, nem értünk semmit.
Pedig minden jel arra utal csak, hogy itt az ideje magunkban rendet tenni, itt az ideje felébredni és értékeink teljes tudatában értékes emberekkel körbe venni magunkat.
Fel kell erősödnünk, tudatosítani kell magunkban, hogy minden amit átéltünk arra volt jó, hogy megtudjuk milyen Társra nem vágyunk már és milyen fontos az önismeret.
Hibernálnánk legszívesebben magunkat, de idővel azt is megtudjuk, hogy ilyen nem lehetséges, maximum rövidke ideig.
A feladataink adottak, nem kerülhetjük el azt, aminek jönnie kell.
Az igazi szembenézés, az igazi szembe(s)ÜLÉS még hátravan.
Leplezetlenül megismerni magunkat, pőrén állni magunk előtt és már nem szégyellni semmit amit tettünk, ahogy tettük.
Magunkért megéri ezt megtenni.
Nem szabad hazugságban élnünk.
Nem éri meg.
Az igazságot akarjuk, akkor igaznak kell lenni magunkkal.
Két igazságot kereső ember lehet igazán tisztelettel, szeretettel egymás iránt.
Az élet erről akarna szólni, nem arról, hogy olyan kapcsolatokban éljünk, ahol a lelki távolság óriási és mégis együtt kell maradniuk.
Köszönöm, hogy létezel.





határban






2016. június 27., hétfő

vagy



Egyedül megyünk az úton.
De nem kell mindig egyedül lennünk.
Lelkünk mellett ott lehet valaki, aki közel áll hozzánk ezáltal.
Az igazi közelség soha nem testi, hanem lelki elsősorban.
Minél jobban megismerjük magunkat, annál tisztábban érezzük ennek fontosságát, mert gyarló mivoltunkban sokszor adunk táplálékot azon erőknek, akik a negatív érzéseinkből táplálkoznak és ezáltal kibillenhetünk, elfáradhatunk.
Ugyan megtanultam ezeket a hullámvölgyeket tudatossággal átitatni, de nincs annál gyönyörűbb és megnyugtatóbb érzés, mint amikor tudjuk, hogy a lelkünk mellett szorosan ott "áll" valaki, akiben megbízhatunk.
Ennek megéléséhez szükséges az alázat, a türelem, az őszinteség, mert manapság annyira nehéz igaz barátra, igaz Társra találni.
Értéktelenségből dömping van, minden ujjunkra akad egy jelentkező.
Értékeinket csakis az a Lélek tartja fontosnak, aki nem kér az értéktelen világ giccseiből.
A lelki fejlődésünk nem szenzáció, nem ultrapublikusgruppenszeánsz.
Ígéretesnek tűnő felületes kapcsolataink görcseinek fényében jól tudjuk már, hogy mire vágyunk, milyen lelket engedünk magunk mellé és ki az, akire már nincs szükségünk.
A múlt kísértése soha nem marad el, mert mindig fel akarja majd ütni a fejét, hogy süllyedjünk jó mélyre és nehogy levegőt tudjunk venni. Ezt a legváratlanabb pillanatokban teheti meg, amikor azt érezzük, hogy tele vagyunk energiával, amikor egy kicsit elfelejtjük, hogy nem csak kenyéren él az ember.
Az igazi tisztelet magunk felé az, amikor azt is tudjuk bizonyossággal, hogy a lelkünk szomjazza az ideális táplálékot, azokat a szellemi "dolgokat", amik miatt erősebbé válik, válhat.
Nem ildomos egy napot sem kihagyni, nem érdemes műveletlenül hagyni egy részét sem a lelkünknek, amihez már van lehetőségünk hozzáférni.
Persze vannak olyan sötét területek, amiket nem érhetünk el, de amihez van hozzáférésünk, azt ápoljuk.
Negatív érzéseink ideális táplálékot szolgáltatnak azon hátráltató erőknek, akik (amik ) a kétségbeeséseinket hozzák felszínre.
Ilyenkor megjelennek azok a személyek, akik mindig a hibát keresik bennünk, akiknek soha semmi nem lesz jó, mert abban élik ki magukat, hogy magukkal nem szembesülve bennünk keressék az okot.
Ugye? Ismerős? :)
Sokszor visszaesünk és megint felállunk, de már sokkal több tapasztalattal, több tiszta szándékkal haladunk önmagunk felé.
Örülök, hogy vagy!
És a mosolyodnak is.





2016. június 26., vasárnap

mi kell a...


https://www.youtube.com/watch?v=xjagT9-SlmY

Mi kell a boldogsághoz?
Igazán csak mi magunk.
Csodálatos ez az érzés, amikor felfedezzük, hogy mindig a boldogság után rohantunk és egy pálfordulás révén rádöbbenünk, hogy hiszen itt van.



Hol is lenne?
A mély tiszteletben, a mély bizalomban, az őszinteségben van.
Minél többször tudunk így érezni, annál kiegyensúlyozottabbak leszünk, amit más is észrevesz majd, ami kíváncsivá teheti őt, miként is változtunk ekkorát.
Ez nem önfényezés, ez nem melldöngetés, hanem egészséges viszony magunkkal.
Szokták azt mondani, hogy amikor elkezdünk a boldogságon gondolkodni, akkor elmúlik, nálam ez jelenleg nincs így.
ha van energiám, a meridiánjaim viszonylag tehermentesek, akkor bizony kellemesen érzem magam.
Egyre nagyobb vágyat érzek arra, hogy fenntartsam ezt az állapotot, mindeközben azt is tudom, hogy lesznek hullámvölgyek még bőven, de az teljesen más megközelítést fog kapni tőlem.
Szeretni tudok végre.


reggeltől-délig






                                                              vasárnapiistentisztelet



















2016. június 25., szombat

frissülj



https://www.youtube.com/watch?v=2DLnhdnSUVs&feature=youtu.be

Egyetlen igazi kincsünk az, amiért a lelkünk megdolgozott kemény próbatételek folyamán.
Nincs nagyobb öröm annál, amikor az igazság morális magaslatán megállunk és tudjuk, hogy bár sok "rombolás" van mögöttünk, de igazán most lettünk azok, akivel jobb a viszonyunk, mint az előző lelkiségünkkel.
Mindig volt, mindig van és mindig lesz, ami(aki) ki akar mozgatni majd a béketűrésünkből, próbál majd visszahúzni, de az a minőség, ahogy mostanában a lelkiségünkhöz viszonyulunk egyre elasztikusabbá tud tenni bennünket, ezáltal stabilabbá.
Mi magunk is elcsodálkozunk néha azok, hogy mennyire mások lettünk és ennek elérése csakis a türelmen, kitartóságon, figyelmen, tudatosságon múlik, múlott.
Vannak lelkek, akik hozzánk kapcsolódnak ezen az úton  és csodálatos változáson esnek át, amin még én is ledöbbenek.
Élmény velük "dolgozni", igazi felfrissülés a lelkemnek, lelkünknek.
Ők azok a Lelkek, akikkel nagyon szoros lelki kötelék tart össze és úgy érzem miattuk már érdemes élni.
Persze egyéb más dolgok miatt is életrevalóaknak kell lennünk, de legfőképpen magunk miatt.
Gyermekeinknek átadni ezt, ez az igazi stafírung.
Az ideális magabiztosságunkban kellő módon szeretjük magunkat, olyannyira, hogy ha esetleg az önzés szélsőségébe esnénk azonnal tudatosulna.
Az önzésnek is van missziója, ahogy a haragnak is.
A következő lépésben már az is tudatosul, hogy minél jobb a viszonyunk magunkkal, annál jobb lesz a  viszonyunk mással is, egyre többször fogjuk érezni, hogy ha másokon segítünk, magunkon is segítünk.
Mások sikere mindig a mi sikerünk.
Az, hogy milyen módon segítünk nincs meghatározva, ami szívből fakad és már akár egy csepp lemondással is jár, az már az.
A segítés lemondás nélkül semmi, csak látszólag valami.
Ilyen "segítőkből" van bőven manapság és a médiában mutatják meg, mennyire "nagylelkűek".
Az igazi lényeg teljesen más.
Te is tudod . :)


2016. június 22., szerda

amikor tudtam



metamorfózis


Remény az életre.
A sors néha fájdalmasan tör pálcát felettünk, de mindig a legideálisabb felé is elindít, ha van hozzá kellő érzékünk.
Vannak találkozások, amik sorsfordítóak, legjobb esetben ezen találkozásból igazi mély tiszteleten alapuló kapcsolat alakul ki.
Minden hasonló találkozás egy determinált szakasza az életünknek, amit jó esetben felismerünk és ezáltal növekszik a bizalmunk az isteni elrendezésben, abban, hogy nem vagyunk magunkra utalva soha.
Szükségünk van támaszokra, de ennek a támasznak legfőképpen szellemi minőségűnek kell lennie, mert az a legerősebb.
Társunk igazi lelki közelsége is lehet egy stabil pontunk, de ez csakis akkor, ha magunkkal rendben vagyunk.


Igazi szerelem születhet ebből.

Védtelen szívek, amik a bizalmuk által védettek.
Zárt szívek a bizalmatlanságukkal látszólag erősebbek, védettebbek, de ez csak a felszín, mert a félelem alapja minden bajnak.
Élni bizalommal érdemes.
Szívünk érzékenysége a legfontosabb ahhoz, hogy fejlődni tudjunk.
Bizonyos életkörülményeink blokkolhatják ezt az áramlást két fél között és visszahúzódva távol tartják magukat egymástól.
Lelki boldogságunk aranya a tét.
E nélkül gyenge az ember.
Sorsunkkal hadakozunk, ahogy Parsifal és így járjuk a világot.
A tiszta szerelem legnagyobb metamorfózisa halálokon átívelő.

https://www.youtube.com/watch?v=SYWFHuIQHGg

"De én csak én vagyok,
Vedd, amit adhatok!
És ha tán kevesled,
Fess magadnak te szebbet.
Mert én csak én vagyok,
Vedd, amit adhatok."
Goethe








jobbá válni?



                                                                                                                                                                    Ahogy telnek az évek egyre jobban körvonalazódik  az életem nyilvánvalósága.
Nyilvánvaló mivolta azt is akarná tükrözni, hogy itt van előttem és csak fel kellene ismernem már jó ideje.
Keresek valamit már életem kezdete óta.
Mindenki keres, csak változó, hogy mikor kerül a figyelme középpontjába ez a felismerés.
Keressük eleinte az anyagi javakat, a materiális mannát, aminek birtoklásával némi nyugalmat szerezhetünk ugyan, de ez is feloszlik egy idő után, mert ott legbelül a lelkünkben mindig marad egy űr.
Ennek az űrnek a betöltése annyit jelent, hogy egyre jobb viszonyba kerülünk magunkkal és a ránk erőltetett elvárásokból egyre jobban nem fogunk kérni.
Lelkünk megmentéséért mindent meg kell tennünk, számomra ettől fontosabb nincs már.
Aki igazán tiszteli és szereti magát ezt egyre tisztábban érzi és tudja.
Csak a testünk tisztelete és szélsőséges etalonra faragása egyre több lelki űrt vonz maga után.
Bicepsz gigászok üres lelkiséggel futják ugyanazokat a körüket, de egyre jobban a perifériára kerülnek, miközben azt hiszik, hogy az origóban vannak.
Lelkes hódolótáboruk figyelméből egójuk erősödik és ez az állbiztonság igazolást szerez arra, hogy bizony ez a megoldás mindenre.
Pedig ez egy ugyanolyan szélsőség, mint az alkoholizmus, csak más köntösben és talán földi szemmel azt is mondhatjuk, hogy ezt nem is lehetne összehasonlítani, mert ez egészségesebb.
Igazán mind a kettő függés, egy keresés, ami igazán nem megy sehova, csak köröz és köröz és a centrifugális erő egyre jobban a perifériára hajtja, ahol egyre nehezebb lesz egy lelki megpróbáltatást átvészelni.
Az origóban egyre kevesebb a "népestáborfigyelem".
Ott viszont egyre több öntudatos és magát kellő módon tisztelő emberrel találkozhatunk.

Ez a világ, ez a lelkiállapot a lélek viharaiban  kellő erővel hat át és az önsajnálatunk bénító manipulációjának már nem dőlünk be.
Számomra ezek nyilvánvalóak már.
Minimál stílusban épült házakban, teljesen letisztult formájú épületekben laknak emberek rendetlen lélekkel. Mindennek van helye, a rend makulátlan, csak odabent van piszok.
"Vidd le a szemetet!"...hahahha...e mondat hallatán  mindig eszembe jut, hogy mennyiszer le kellene vinnünk a szemetet a lelkünkből is, mert akkora a szeméthalom, hogy azt el sem tudnánk képzelni.
Ildomos néha nagytakarítást végezni, de ennek a takarításnak minden szinten kell folynia.
Ez az egészségünk felé vezető út, ami nem kitaposott ugyan, de csak ez az, amin érdemes haladni.
Amikor fáj a lelkünk, akkor nem véletlenül fáj, ilyenkor ápolásra szorul, ahogy a testünk is igényli a gondoskodást és megadjuk neki.
Aki ezt nem teszi meg, az egyre több szemetet halmoz fel magában.
csak az az ember tud érdemben a másik emberen segíteni, aki ezt folyamatosan műveli.

A napi szintű meditációk, imák szerepe elengedhetetlen manapság, mégis elhanyagoljuk, mert ez igazi magunkba vonulást jelent és itt nincs nyilvánosság, aki figyel az emberek részéről.
De annál nagyobb a figyelem egy másik hierarchiából, abból az anyagtalan világból, amihez sokkal több közünk van, mint az ásványi-fizikális létünkhöz.
Persze ez megint nehéz elfogadni, mert annyira bele vagyunk döngölve az anyagba, hogy szinte csak azt hisszük el, amit látunk és tapintunk.

folyt.köv.



2016. június 20., hétfő

miértek



A szeretetet nem lehet kierőszakolni.
Nagyon nehéz tudatosítani ezt, főleg egy Gyermeknek, aki kétségek közt keresi a miérteket.
De az élet megy tovább és nekem a nagyobb képet kell csak néznem és akkor tudok segíteni.

2016. június 19., vasárnap

apáknapjavanma


( a kép a netről valahonnan, tehát nem én készítettem)




Most olvastam, hogy apák napja van ma.
Reggel 04 óra 36 perckor indultam bicajozni és ebben a szent pillanatban lépett be a Fiam is az ajtón.
Összenéztünk, bennem valami azt súgta, hogy jobb, ha hallgatok és húzok a természetbe.
Szerintem a legjobban reagáltam a helyzetre, ahogy egy apa reagálhatott, persze ezen lehet vitázni, de most így érzem, hogy a legfontosabb az volt, hogy én most magammal foglalkozzak.
Hála az égnek nem húzott le a dolog és valami rejtett erőtartalékkal feltekertem Mátraházára.
Tegnapi parasztbarnulásom fájdalmai ugyan végig kísértek utamon, de azt hiszem tanultam a dologból. Most így kora reggel még csak ébredezett a Nap és így nem kellett félnem a további" barnulástól".
Imádom a természetet ilyenkor, annyira mások az illatok, annyira friss a levegő.

Gondoltam magammal viszem a fényképezőgépemet, de ezt meghiúsítottam, mert ezt külön kell választanom a testedzéstől. A legrosszabb az, amikor egy nyúl versenyt fut velem, vagy éppen egy róka toppan elém, nem beszélve a szelíd vaddisznókról és nincs nálam képrögzítő, egyébként az Állatok ezt jól tudják és ilyenkor direkt találkozni akarnak velem.



Apák napján jöhetnének úgy is, amikor fel vagyok készülve rájuk. Ennyit megérdemlek.
Kíváncsi vagyok, hogy valaki fel fog-e köszönteni apák napján.
Mondjuk rugalmasan fogom venni, ha senkinek nem jut eszébe.
Soha nem ragaszkodtam az ilyen dolgokhoz, mert szerintem a lényeg sokkal más szinte van,
A napi tisztelet szintjén kell megtalálnunk az eszenciát.
A másik emberben meglátni a szellemi részt, ami tisztább a hónál, ragyogóbb a Napnál, finomabb az éternél, ami nem más, mint az Önvalónk, szellemünk a szívünkben, amik igazán vagyunk.
Nagy út ennek felfogása, tudatosítása.
Reggelente akivel találkozom ezt köszönésben adjuk egymás tudtára, mert arra a megállapításra jutottam, hogy a korai emberek jobban tisztelik a másik ember önvalóját, valami miatt közelebbiek egymáshoz.
Jó a Nappal kelni , mert az igazi természetesség innen kezdődik és nem onnan, hogy hajnalban érünk haza, amikor ébredezni kellene. Persze én is jöttem úgy haza hajdanán, hogy a szomszéd éppen indult munkába és meg mata részegen kászálódtam fel a lépcsőn.
Éppen ezért remélem senki nem vélt valami ítélkezést a soraim között, ha pedig mégis, akkor dolgozzon rajta...hahahahaha.
Mindenkinek dolgoznia kell magán, mert ha ezt nem műveljük a lelkünk elszárad, víztelenné válik és nagyon nagy árat fizethetünk ezért.
Az alkohol pótmegoldások persze egy darabig elhitetik, hogy nem kell igazán magunkba néznünk, mert sokkal egyszerűbb eltompítani a figyelmeztető, ébresztő érzéseinket, fájdalmainkat. Ideig-óráig lehet ezt csinálni, de hosszabb távon akkora roncsolást csinál, aminek már statikus degeneráció lesz a vége. Megéri?
Jó esetben az ember felülkerekedik az önsajnálatán és kezébe veszi az életének az irányítását, persze ezt kezdetben csetlő-botló módon és egyre tudatosabban érzi, hogy ez az egyetlen ideális lehetőség a biztonságunk, a magabiztonságunk  eléréséhez.
Több szinten kell ezt művelni.
Vannak élethelyzetek, amikor annyira beledöngöl az élet a matériába, hogy elvesztjük a szellemi kapcsolatunkat és visszaesünk, mert az élet mindig próba elé állít.
Megtanultam, hogy nem dicsekszek azzal, hogy én milyen próbán mentem keresztül és milyen erőket szereztem ebből, mert az élet ezt a hencegést mindig egy még erősebb megpróbáltatással honorálja.
Az igazi lelki fejlődés csendes.
A magunk kezében van a megoldás kulcsa, mert már nem szabad, hogy másokhoz mérjük magunkat és ennek fényében tudjuk, hogy mindenhez lesz erőnk, ami elkövetkezik.
Nem  szabad bántanunk a fizikális-ásványi testünket sem, sem a lelkünket.
Fontos, hogy a testünket ideális mértékben neveljük és ne essünk abba a mostanság divatos szélsőségbe, hogy ez a testedzés váljon csakis az életünk legfontosabb és egyben biztonságot adó adujává. Egyre erősebb és izmosabb akar lenni most az emberiség, egyre jobban nem tud megnyugodni, mert olyan szellem hajtja őket, ami az elégedetlenséget és a szélsőséges maximalizmust hozza előtérbe. Olyannyira eltorzult ez a dolog, hogy a külsőségek torz világa már"természetes".
Nem szabad, hogy elveszítsük a lelkünket, a lelkünknek a szellemre ébredés a legfontosabb, amit egy ember megtehet magáért, persze e  mellett nem szabad elhanyagolnia szent templomát, a testét sem.
Folyt . köv.

Fiatalabb korban szinte azonnal regenerálódunk, Ilyenkor olyan sérthetetlenséget érzünk, ami azt súgja, hogy mi mindig fiatalok maradunk és ránk nem hatnak az idősödés erői.
Éppen ezért bűnözhetünk ezerrel, de a legjobb az lenne, ha ebben a korban is valami tudatosság megállítaná ezt a folyamatot.
Emlékszem középiskolás koromban volt egy -két olyan korosztálybelim, akit nem vonzottak ezek a hedonista megnyilvánulások, rájuk mindig fura szemmel néztem, nem értettem, hogy ők miért élnek visszahúzódóbban. Akkor még nem sejtettem, hogy minden Lélek egyéni karmikus háttérrel rendelkezik és ezek a különbségek determináltan jelentkeznek az életvitelben.
Voltak gyámoltalan gyerekek abban az időben, akikről soha nem gondoltam volna, hogy egyszer is az életben erősekké válnak, pedig igenis erős, talpraesett emberek lettek belőlük. Ez az igazi előítélet, amit mostanság már tudok és a lehetőségeim szerint már nem csinálok.

Lesznek az életünkben hátráltató emberek, akik nem tudatosan, de vissza szeretnének húzni egy előző  tudattalanabb lelkiállapotunkba.
Nagyon nehéz ezt felismerni, sokszor csak akkor ébredünk rá, amikor szinte semmi energiánk nincs már és a ragaszkodásunk óriási és az az érzésünk, hogy nélküle már céltalan az életünk.
Életünk nagy buktatói lehetnek életünk igazi beavatási iskolái.
A régi piramisokban egy érzés feloldására volt lehetőség, a beavatás erről szólt, manapság minden egyszerre összpontosul, omlik ránk, és kényszerít, hogy változzunk, ébredjünk rá igazi önvalónkra.
Ha nem akarjuk ezt megtenni a terheink nyomása egyre erősebbé válik és olyannyira elveszhetünk, hogy a detoxikálóba, vagy a fogdába kerülünk ittas vezetésért.
Az utóbbi velem is megtörtént, ami akkora fejbelövés volt, ami igazán gatyába rázott.
Az átélt traumák okozta érzéseink tanító jellegét mindig szem előtt kell tartanunk.
A legjobb, ha az ember olyan szégyent érez, ami arra sarkallja, hogy gyökeresen változtasson az önmagához való viszonyon és ezáltal az életén.
Szépíteni nem érdemes a dolgokat, mert minden szépítés csak kozmetika, ami azt szeretné láttatni, ami nem igaz.
Hazudni magunknak teljesen fölösleges.
Minden hazugságunk hoz egy újabb lehetőséget, hogy igazat mondjunk és ne szégyelljük a megtörtént dolgainkat.
Egészséges életmód?
Sajnos ez is egy szűk intervallumot jelent sok ember számára, holott ennek a tudatosítása, pontosítása is az egyik legfontosabb feladatunk.
Attól mert valaki vegetáriánus, vagy esetleg nyers vegán még semmivel nincs előrébb, mint aki húsevő az önmagával való viszonyának minőségében.
De az sem jobb, ha valaki az életét a testének edzésére tette fel és magát különbnek tartja attól, aki zsíros falatokon él és súlyfölösleggel rendelkezik.
Egy inkarnáción belül egy tökéletes test lehet átok egy  következő inkarnációban, mert az a gőg és felsőbbrendűségérzet, amit képviselt semmilyen igazi lelki fejlődést nem okozott és ezáltal nem teljesített valamit, amit kellett volna, mert fontosabb volt az egónak a dicséret, a saját testünkkel való szélsőséges bíbelődés.
A gazdagság sem kincs, ha nincs mellé önismeret.

folyt. köv.