2009. december 30., szerda

folyamatos változás...élet

Amikor várjuk, hogy megszülessen valami belőlünk, de még csak a szülőcsatornában van...érezzük, hogy megjelenik hamar, de fogalmunk sincs arról mi is lesz valójában.
Most ilyen állapotomban vagyok.
Születőfélben lévő új énem vajúdása van jelen bennem.
Terv szerint jön, holott én nem terveztem, de valami azt súgja, hogy itt az ideje.
Számtalanszor éreztem ezt az érzést.
Ezen életemben felgyorsított formulát választottam.
Számtalan énem követte egymást.
Változásaimat eleinte nehezen viseltem és nem is értettem magam.
Fogalmam nem volt, miért vagyok annyira más és miért nem férek bele a társadalmilag elfogadott viselkedés mintába.
Azt éreztem, hogy amit a nagy átlag csinál, az teljesen ellentétes azzal, ami bennem lakozik.
Sokszor szültem.
Születéseim után mindig elégedett voltam.
De a vajúdás megterhelt általában.
Amit nehezen értettem meg az az, hogy minden ilyen változásom meghozza a külső körülményeim változását is.
Új ember ...új élet...új emberek...stb.
Soha, de soha nem állt szándékomban megbántani valakit, de volt úgy, hogy sikerült az által, hogy nem kerestem már és nem vettem fel vele a kapcsolatot...ez természetes velejárója annak, hogy lemorzsolódnak mellőlünk azok az emberek, akik hátráltatnak a szellemi fejlődésünkben.
Ezt kívül álló szemével nehéz elfogadni, de, akinek ilyenben volt része, az tudja, hogy nem szándékos.
Megváltozunk.
Inkább leszünk önMAGunk, mint azelőtt.
Mindenki, aki az életem vonatára felszállt...és bármennyi időt is töltöttem vele, annak megköszönöm jelenlétét.
Mindenkire szeretettel emlékszem, ha tehetném egyénenként fejezném ki hálámat, hogy segített abban, hogy felismerjem magamban a csodát...hogy önmagammá válhassak.
Voltak holtpontjaim, amikor azt éreztem, nem vagyok teljesen normális.
Megkérdőjeleztem magam, hogy tényleg helyén való-e az amit képviselek?
Ki is vagyok valójában?
Minek vagyok itt a Földön?
Miért nem vagyok olyan, mint a többi ember, aki munka után leül a tv elé és felbontja a sörét és elvan a saját kis valóságában...miért?
Miért nem rajongok olyan dolgokért, amiért mások élnek és halnak?
Miért vagyok ilyen magamnak való mostanában?
Sokszori kérdéseimre, mindig csak azt a választ kaptam, hogy nyugodtan csináljak úgy, ahogy mindenki más...sokszor meg is próbáltam, de rájöttem, hogy ne tudok úgy élni, az én világom pontosan az, ami vagyok. Nem más...

A megerőszakolásom pillanatait mindig olyan figyelmeztető pofonok fémjelezték, ami után megint csak rá kellett jönnöm, hogy maradjak a seggemen abban, amiben vagyok.
Voltak nagyon durvák.
Minden újabb próbálkozásomat egyre nagyobb pofon kísérte.
Ez volt betegség, baleset...
De, amikor bevállaltam azt, aki vagyok valami békesség kezdett el rajtam eluralkodni.
Most már tudom, hogy azért, mert az én utam ez.
Ez vagyok én...nem más.
A szeretet vezérelt mindig.
Amikor többnek akartam mutatni magam és a világ aranya felé vettem az utam, akkor sem volt bennem rosszindulat, de valahogy ennek ellenére is megkaptam a nyakleveseimet.
Nem való vagyok arra a vidékre, jól tudom már.
Az immunrendszerem minden baklövésemet tolerált eddig...szerencsés vagyok.
41 évesen viszont most eljutottam oda, hogy bevállalom magam mindenki előtt. Minek szépítsek.
Más a homokosságát vallja be és megkönnyebbül...én azt vallom be, hogy egyáltalán nem tudok úgy élni, mint, ahogy a világ teszi.
Ebben a matériában, ebben a tudatlan káoszban.
Szellem, lélek nélküli világ...csak az anyagira korlátozódva. Néha bevillan az, hogy létezhet a lélek és talán a szellem is...mert meghal valaki, vagy nagyon súlyos betegség üti fel a fejét...de egyéb esetben, csak elvagyunk a kis sörünk okozta mámorban és azt hisszük, hogy előre megyünk, holott szinte csak hátra.
Képmutató világ.
Belül üres emberek, akik felöltöznek a ruháikba és az új autóikba.
A testüket is csak egy ideig tarthatják fenn a brutális testedzéseikkel...egy darabig van életerő, de egy idő után, amikor már a lélek és a szellem nyelve nincs meg, akkor eltörik a korsó.
Miért látom én ezt, miért látok a dolgok mögé?
Feltettem sokszor ezt a kérdést magamnak.
Mindenki meg akarja mutatni a másik embernek, hogy milyen maszkot vett föl...milyen legújabb divat szerinti álarc van rajta.
Üres belsejű emberek maszkokat mutogatnak egymásnak...belül elrothadnak...de kívülről még ezt nem látják...sőt, nem láthatják meg...ez a cél.
Szép világ.
Amikor az ember elkezd a lélekről és a szellemről szólni tiltakozni kezdenek.
"Olyan nincs...olyan ne létezik, csak az, amit látunk és , amit megfoghatunk".
Pontosan abban keresik az életet, ami már halott. Eleve halott...a fizikalitásban, az anyagiban.
A fizikális testünk, ha az életerő nem járná át, akkor csak olyan lenne, mint a KŐ.
Pontosan olyan.
A KŐnek nincs életereje...pontosabban éterteste.
Ha lenne, akkor már növény lenne, mert a növényeknek a fizikális testükön kívül van étertestük, ami miatt élnek.
Az ember, amikor alszik, akkor pontosan olyan, mint egy növény, mert olyankor az asztrálteste és a szellemteste elhagyja a fizikális és az étertestét.
Növényként alszunk éjszakánként VEGETÁLUNK.
Ha az ember meghal, akkor nem nehéz kikövetkeztetni, hogy mi történik vele...annyi, hogy a fizikális testét elhagyja az éterteste(élettest).
Ez a halál.
Az éterteste és az asztrálteste, meg a szellem teste elhagyja a fizikális testet.
Tehát ebből az következik, hogy az embernek ezen testei vannak.
-FIZIKÁLIS
-ÉTER ( élettestnek is nevezik)
-ASZTRÁL (lélektestek)( a gondolatok, érzések, érzelmek helye)
-SZELLEM (én)

Akkor egy állat milyen testekkel rendelkezik...egyel kevesebbel, mint az ember.
Hiányzik neki az Én szellem teste.
Az öntudata hiányzik. A szabad választása hiányzik.
Csak ösztön szerint él.
Ezért csak három teste van...nagy vonalakban.
Fizikális, éter, asztrál.
De nagyon nem akarom ezt csűrni csavarni, csak a lényeget szerettem volna leírni.
Aki ezzel tisztában van, annak egyre könnyebben lesz elfogadható az élete.
Aki már nem akar csak kő lenni, annak ellenére, hogy nem is kő, mert van éterteste, asztrál és én szellemteste, az ad magának egy lehetőséget, hogy másként tekintsen magára.
A felismerés, a MAGunkba látás itt kezdődik el.
Ennek ismerete nélkül, csak egy kőnek, egy anyagdarabnak képzeljük magunkat.

Bennem most születőben van egy új dolog...egy új én.
Újabb tapasztalatok, megértések, megoldások.
Vissza tekintve az életemre semmit sem bánok.
Én egy ébresztő vagyok. Nem más, mint azon emberek ébresztője, akinek van szándéka egy jobb világot megteremteni, nem a MAGába fordulással, hanem olyan MAGatartással...egy olyan tartással, ami már nem engedi meg, hogy becsapják.

izi

2009. december 29., kedd

hegyeket mozgatva

Mikor jön a segítség, mikor hallgattatnak meg az imáink?
Amikor már mindent feladtunk és reménytelenségünkben megsemmisültünk.
A legnehezebb az, amikor már annyira nincs hitünk, hogy mozduljunk és akkor valami mégis azt súgja, hogy "bíznod kell!".
Szinte teljes hitetlenségünkben, utolsó erőnkkel, kezdjük el hinni, hogy mégis van remény.
Ez egy kegyetlen állapot...de, aki ezen a pillanatán túljut, sikerrel jár.
A magasabb minőség(Isten, de mindenki fogalmazzon úgy, ahogy akar)mindig velünk van.
A mi korlátaink hitetik el, hogy elérhetetlen és nincs kapcsolatunk vele.
Amikor ilyen próbákon esünk át, egyre közelebb érezzük magunkhoz és egyre csökken az idő, amikortól bizonyossággal érezhetjük a jelenlétét.
Sokszor kell megsemmisülnünk, érezni azt, hogy teremtettek vagyunk, hogy a teremtő erő alázattal párosulva létjogosultságot szerezzen bennünk...hogy a hitünk hegyeket mozgathasson meg.

karmám skatulyája

Karmám skatulyája szorít...vannak dolgok, ahová nem érhetek el ezen életemben.
Elfogadás?
Néha megy, néha nem. Ez nagyon sok mindentől függ.
Determináltság?...igen létezik, annak ellenére, hogy sokan úgy vélik pillanatok alatt eltüntethetik a karmájukat.
Persze van ilyen megvilágosult állapot, ahol felülemelkedtünk már minden csökevényünkön...de ettől nagyon távol áll még az emberiség és én is.
Vannak dolgok, amiken szép sorjában végig kell mennünk, ha tetszik, ha nem. Ezzel lehet ellenkezni és a jelen kor nagy ámításával védekezni, hogy hirtelen átírok magamban mindent, van hatalmam hozzá.
Ilyenkor az egónak dagad a melle.
Tényleg az lenne a jó, ha így lenne, hogy bármikor, bármelyik pillanatban átírhatnám...de még az úton poroszkálok, néha nagy lendülettel is akár.
Amikor lendülettel megyek, akkor mosoly ül az arcomon.
Amikor mosoly ül az arcomon, tuti, hogy van a testemben elég víz és kellő mértékben kialudtam magam...és nem hajszoltam túl magam szexuálisan.
Sokszor szeretnék a Nappal kelni és a Nappal aludni.
Ez a gondolat sokakban őrültségnek hangozhat, ám legyek akkor őrült.
Az alvást sokszor nem tartják annyira fontosnak, pontosabban azt, hogy mikor fekszenek le...lehet reggeltől délutánig is aludni, de ez semmiképpen nem fogja az embert a fiziológiájában támogatni...fiatal korban ugyan ez nem észlelhető még, mert tele vagyunk energiával, de 30 éves kortól már előjönnek a hátulütők.
Az ember egyik legnagyobb átka az, hogy azt hiszi, hogy kimarad valamiből...ezért nagyon sokszor olyan dolgokra képes, ami nem szolgálja az egészségét.
Itt nem arról beszélek, amikor az ember egyszer-kétszer "kikapcsolódik"...hanem a megszokásról. Nem azzal van a baj, ha az ember megiszik egy két sört a haverjaival...
Az a nem helyén való, amikor úgy érezzük, hogy, ha egyedül vagyunk otthon, akkor beleőrülünk és mindenképpen szükségünk van egy külső benyomásra, megerősítésre...azért, hogy a létjogosultságunkat igazolhassuk.
Ez az igazi függőség.
Ezért az emberek képesek nem aludni, nem aludni akkor, amikor a természetes módon ildomos lenne.
Hosszabb távon az ember így nagyon kimerülhet. Persze ez függ attól is, hogy milyen erős az étertestünk , ami az immunrendszerünk állapotáról is árulkodik.
Ez a kimerültség olyan mértéket ölthet, hogy az ember elveszti a józan ítélőképességét.
Agyon hajszolja magát...szó szerint.
Én is megtettem ezt, tudom, hogy miről írok. A megfelelésből fakadóan tettem.
Egy ideig lehet büntetlenül ilyet tenni, de egy idő után már komoly következményekkel jár.
Tudom, amit leírok nem helyettesítik a saját tapasztalatot, mindenkinek magában kell ezt belátnia, nem kívánom persze, hogy súlyos tapasztalatokkal.
Az egész világ a túlteljesítésről szól. Mindenben.
De legfőképp a szexben.
Még akkor is, ha az ember már fáradt, még akkor meg kell mutatni a nőnek, hogy az ember férfi.
"puhapöcs "férfiaknak nem áll a világ...ez a trendi.
Túlteljesítési kényszer.
Ezt tanítják és tanították meg az emberiségnek...hatékonyan...

2009. december 27., vasárnap

a tisztulásunk útja

Amikor ráléptünk a keresés útjára, akkor számolnunk kell azzal, hogy kétségekkel, veszélyekkel, sötétséggel néha nagy fáradtsággal járó úton járunk. Ez a rögös út vezet el a megoldásunkhoz.
Sokunkat megrémített már ez kegyetlen próbatétel, zűrzavar... volt, aki már fel is adta és belemenekült egy pótcselekvésébe.
A szenvedélybetegségek alapja ez.
Az egész életünk egy keresés.
Mitológiai, irodalmi alakok mindig keresésben vannak...pl.Odüsszeusz.
Amíg keresnek, addig szinte csak szenvedés az életük.
Fel is adhatták volna, ahogy sokan manapság teszik, de nem tették.
A kitűzött cél elérése mindig feledtette az átélt kínokat.
Folyamatos keresésben vagyunk.
Nincs vége...egy beteljesülés után jön a következő, de azt már sokkal tudatosabban hajtjuk végre.
A megszerzett tapasztalataink egy szilárd alapul szolgálnak a továbbiakban.

Volt elegem sokszor és megkérdeztem magamtól, hogy van-e ennek értelme, amit csinálok.
Ha megálltam volna, akkor most kocsma töltelékként élnék valahol.
Mindig hajtott valami, mindig tudtam, hogy van értelme annak, amit csinálok.
A szenvedélybetegség az új tapasztalatoktól való félelem.
Aki halad az útján és a változásban meglátja a lehetőséget és a fejlődést, az pontosan azon az úton van, ami számára ideális...ez a tisztulásunk útja.

blokkjaink

Tele vagyunk blokkokkal.
Sokan félnek ezt a mondatot kimondani, mert azt gondolják, hogy ezzel erősítik a blokk jelenlétét.
Ez a félelem is jellemző manapság, félnek kimondani azokat a dolgaikat, amikkel nincsenek megbékélve, amiket a hátuk közepére sem kívánnak. A legrosszabbat akkor tesszük, ha ezeket a gondolatokat eldugjuk és nem beszélünk róla.
Mindig fényre kell hozni azt, ami gátol...meg kell világítani a tudat fényével.
Amíg a sötétben lapulhat, addig minden ereje megvan ahhoz, hogy lebénítson minket.
Lebénítsa a testünket és hosszabb távon betegségek megjelenését segíti elő.
Tudatosítani ildomos(lehetőleg minél hamarabb, hogy ha nem konfrontálódunk a félelmeink miatt a blokkunkkal, akkor megakadályozzuk az életerő szabad áramlását a testünkben.
Ha nem tud áramolni ez az egyetemes erő, akkor előjönnek a nyűgeink. A gyors öregedés alapja is ez.
Van egy egészséges korosodás, ami teljesen más, mint a betegségben való megöregedés. Az elsőnél szabadon áramlik az energia, blokkok nélkül, a másiknál blokkok állják útját.
Nem sok olyan lélek van itt a Földön, aki tökéletesen tudja minden pillanatában áramoltatni az energiáját, de, amit mi megtehetünk ideje megtenni.
Erre az álláspontra jutok minden nap. van, amikor észre sem veszem és annyira a blokkjaim hatalma alá kerülök, hogy mozdulni sem tudok. Ilyenkor kell az igazi őserő.
Vannak igazán hatékony fizikális módszerek, amik rendszeres alkalmazása sokat segíthet nekünk...

...a PILATES, a YOGA, a TAYCHI...

Amikor rájövünk arra, hogy ezekkel a módszerekkel milyen hatalom kerül a kezünkbe, akkor már nem adunk többet esélyt a blokkjainknak.
Egyre tisztábban és tudatosabban rálátunk és belelátunk magunkba...ez a belátásunk meghozza a felszabadulásunkat.

...ja...és a legfontosabb dolog kimaradt, amit már a csapból is folyik...a VÍZ.
Megyek és iszok egy pohár vizet, mert e nélkül nincs feloldódás...FELOLDOZÁS.

izi

2009. december 26., szombat

konklúzió

Kapcsolataim gyümölcsét szakítom most le.
Beleharaphattam, mert itt volt az ideje.
Két véglet voltam, ahogy sokan vagyunk így.
Vagy nem voltunk teljesen benne egy kapcsolatban, vagy túlzásokba estünk.
Két szélsőség.
A legdurvább, amikor a kettő váltakozik egy kapcsolaton belül. Egyszer így érez, egyszer úgy. Megterhelő mind a két fél részére.

Mi a középút.
Az elsőt nem érdekli szinte, hogy mi lesz a kapcsolat kimenetele, nincs benne, nem adta oda magát a másiknak.
A második minden pillanatában a másik gondolatát lesve megfelelésben összpontosul.
Melyik a jobb?...egyik sem, az első azért, mert "úgy voltunk benne valamiben", hogy nem nyitottuk meg a szívünket, érzéketlenül ámítottuk a másik felet.
A másik meg azért nem, mert minden energiánkat odaadtuk, úgy, hogy figyelmen kívül hagytuk magunkat. Kifacsartuk magunkat.
Ezeket a helyzeteket meg kell élnünk, hogy egy egészséges önképet fejleszthessünk ki, ami megengedi azt, hogy hasonló beállítottságú társunk, ideális partnerünk szemében megláthassuk saját szemünket.
Milyen is ez az ideális kapcsolat?
Sokaknak más-más meglátása van ezzel kapcsolatban. Az én meglátásom az, hogy minden azon múlik, hogy az alázat és az akarás aránya megfelelően van-e meg bennünk.
Amikor valaki nagyon akar és úgy akar valakit megtartani, akkor az egó átveszi a hatalmat.
Ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy elvárja, akkor összeomlik és követel.
Akinek nincs meg a kellő mértékű alázata, a legyen meg uram a te akaratod elve szerinti gondolata, az eltolódik nagyon az egyik irányba és a kapcsolat hosszú távon csak az egyik fél megalázásával "működhet".
A legnagyobb fekete mágia az, amikor a titok módszert alkalmazva egy másik lényből úgy akarjuk kicsikarni a szeretetét, hogy ezt igazán csak a mi egónk szeretné intenzíven. Félre vagyunk tájékoztatva, hogy a vonzás hatalmával minden dolgot meg lehet teremteni.
Igazán kimarad belőle mindig alázat és az, hogy a másik ember mit is gondol, mit is érez.
Nem szabad, hogy az egónk azt a látszatot keltse bennünk, hogy mindent bevonzhatunk úgy, hogy alázatlanok maradunk a másik fél felé és egy magasabb teremtő minőség felé. Ha nincs meg az alázat, akkor a kapcsolat félre siklik. Mind a két fél részéről tisztában kell lenni ezzel.
A középút az, amikor úgy szeretünk valakit, hogy közben benne van az elengedésének a lehetősége is. A legnagyobb szeretet ez, miközben ezzel a leges legközelebb kerülhetünk hozzá.
Szabadság.
E nélkül önbecsapás.
A kapcsolataink a beavatásaink.
ha nem sikerül felismernünk a lényeget, akkor a következő kapcsolatban is hasonló tükröt kaphatunk.
Tisztának lenni, nem csak fizikálisan, hanem lelkileg is.
Hogy várhatjuk el egy másik féltől azt, hogy tiszta legyen és őszinte, SZINTE Ő(ami mi vagyunk), ha mi magunk sem vagyunk őszinték és tiszták.
Ezen érdemes elgondolkodni sokszor, amíg bele nem vésődik az agyunkba.
Ezen felismerés meghozza a méltó jutalmát.
Nem mások akaratából, magunkat megerőszakolva kell leszoknunk a csökevényeinkről, mert az nem lesz hosszú távú, hanem a belső felismerésünkből, belátásunkból, önszántunkból ildomos.
Ilyenkor könnyen megy, a kényszerítő erőnek gyengül a hatalma felettünk.
Milyen vagy most?...ezt a kérdést tedd fel magadnak?...ha valami nem helyén való, akkor gyónd meg magadnak...nem kell hozzá pap, már nem.
Ezzel mosakszunk meg a felismert mocskainktól.
Így tisztulunk.
Így tisztán várhatjuk az ideális társunkat...hidd el ő is tiszta lesz majd...és őszinte...átlátszó...

Ide való pontosan ez a vers, sajnos nem én írtam...

"Azért szeretlek,
aki vagy,
s nem azért, akinek látszol,
vagy tetteted magad.

Lelkedbe látok,
látom a varázsod,
tudom, hogy mikor játszol,
s szeretem, amikor átlátszol.

Azért szeretlek,
aki vagy, s nem azért,
mert szeretsz.
Mellettem nyugodtan
önmagad lehetsz."

Szeretlek.
izi

morális változások nélkül

Úgy érzem megint aktuálissá vált egy régi versem...

Sajnálatos módon előtérbe kerültek azok a lehetőségek, amik morális, (életmódbeli, szemlélet módbeli) változások nélkül ígérnek megváltást.
Ez a tendencia felgyorsul manapság és sokan választják ezt a lehetőséget a kényelmükből kifolyólag.
Sajnos ezeknek a módszereknek csak látszólagos ereje és hatása van.
Minden feladat, ami elénk kerül nem véletlenül van ott, ezen beavatásunkat nem odázhatjuk el...ez pontosan olyan, mint egy védőoltás, ami sokak szemében ártalmatlan és hasznos, de a lényeget áthidalja...az igazi szembesülést azzal az erővel, amivel konfrontálódni kell.
Mindenki, aki kikerüli ezen erőkkel, eseményekkel való találkozást(bármilyen belemagyarázással is)az egy helyben toporog és áltatja magát...igazán csak azt éri el, hogy egy még nagyobb szembesítő erő közelít felé, ami még nagyobb nyomást gyakorolhat rá.
Választhatunk...jogunkban áll.
Viszont, aki belátóbb, az ne tesz magának olyat, amivel tudja, hogy hátráltatja vele magát.


Óriási szenzációóóó!
Itt van egy új atrakcióóó!
Sok a munka?
Nagyon lusta?
Ideje nincs semmire?
Vegyen sorsot izibe!
Tenni nem kell semmit se.
Dugja kezét zsebibe.
Ripsz-ropsz tűnik karma, átok.
Gyors fejlődés, ugye vágod?
Beavatás féláron.
Az üdvözülést is ajánlom.
Karosszékben ülve.
Semmit téve sehova.
Emelkedhet fel oda,
A tutti -frutti habokba.
Ugye milyen praktikus?
Kínlódjon a kubikus.
Áraink a földön járnak.
De mennyet garantálnak.

izi

artemis...nemesis

http://www.youtube.com/watch?v=a0yJwPAWsn8

Új nap, új születés, újhold...

napom egy szeletkéje

Sajnos a mai napig azt kell tapasztalnom, hogy a szüleim egyáltalán nem fogták fel azt, amit már évek óta tudatosítani szerettem volna bennük.
Rájöttem (már sokadszorra), hogy nem változtathatok meg senkit, a legnagyobb jó szándékom ellenére sem.
Ha nincs meg a nyitottság és a szándék a másik fél részéről akkor...

Apám lázasan fekszik az ágyában és anyám a régi beidegződése hatására pánikban van.
Amikor odaértem hozzájuk Apám szinte teljesen sárga volt és annyira forró, hogy szinte égetett.
Az egész lakásban egy olyan légkör fogadott, ami teljesen egyenlő a feladással és azzal, hogy majd jön az orvos és az megoldja, ha tudja.
Nem emlékszem, hogy mikor éreztem ezt utoljára magamban, hogy nincs megoldásom és csak egy külső esemény, személy az, ami megoldhatja a helyzetet. Hála az égnek nagyon régen.
Vágni lehetett a levegőt.
Kénytelen voltam Anyámmal határozottan tudatosítani, hogy ezzel a hozzáállásával egyáltalán nem segít, sőt ront a helyzeten.
A tekintetéből láttam, hogy fogalma sincs miről beszélek.
Védekezni kezdett, de ez nem tántorított el attól, hogy Apámba életet leheljek, vagyis elősegítsem a felismerést benne arra, hogy van lehetősége javítani az állapotán.
Egy dolog biztos volt bennem, beszélnem kell folyamatosan vele és az éterteste állapotán kell változtatni.
Ilyenkor nincs akadály bennem, ilyenkor valami magasabb minőség dolgozik bennem.
Jöttek a szavak, emlékeztettem Apámat arra, hogy minden tőle függ, a láza egy pozitív állapot, nem tolni kell magától, hanem elfogadni.
Az arcán eleinte tükröződő rémület, kezdett alább hagyni, egy árnyalattal finomabb ábrázat tekintett rám.
Tudatosítottam benne az étertestének a testére gyakorolt hatását, amire régebben nem figyelt, most őszintén hagyta, hogy belevésődjön.
Sokaknak egy ilyen trauma engedi meg, hogy elérjen arra a megértésre, amivel már maga tud kezdeni valamit magával.
Folyamatosan éreztem a figyelmét, aminek nagyon örültem.
Minden mozdulatommal tudatosan megéltem a gyógyulását, a felépülését arra az ideális mértékre, amit még a teste megengedhet.
Anyám csak hagyott, mert tudta, hogy nincs beleszólása, talán ez az esemény benne is feléleszti azt az ősi erőt, amit mindenkinek egyszer fel kell ismernie magában.
Talán így van...merem remélni.
Apám sárga színe kezdett élettel megtelni, a forróságát átváltotta a melegség, később a normális, ideális hőmérséklet.
Arca meglágyult, amikor a fejére tettem a kezem.
Azt kérdezte, "fiam ez az ezotéria?"...én elnevettem magam és amennyire el tudtam mondani neki, elmondtam, hogy mit csináltam, csináltunk együtt.
Amikor beszéltem hozzá egyszer csak azt vettem észre, hogy elaludt.
Békésen szundikált.
Én hazajöttem és leírtam, mert úgy éreztem van benn valami fontos, talán valakinek mondtam ezzel valamit.
Anyám nem szólt egy szót sem, csak bekészített egy két dolgot, hogy vigyem haza....mert tudom, hogy ő így szeret...

azért vannak még határok

Van aki nem áll közel hozzám.
Sajnos, vagy nem, de ott van bennem a távolságtartás is, annak ellenére, hogy többségében nyitott vagyok.

Ezért nem neheztelek magamra.
Ez vagyok.
Nem erőszakolhatom meg magam és nem is fogom, ez már nem az én világom.
Úgy érzem mindig toleráns voltam, de van egy határ, amit szerintem egy jó érzésű ember tud, hogy meddig mehet el.
Ha ezt valaki nem érzi, azzal nem tudok mit kezdeni.
Talán ez a levél tudatosítja majd, hogy hol vannak ezek a határok.
Jól tudom a feladatom, ha van kérdésem, akkor fölteszem annak, akitől úgy érzem hathatós választ kaphatok.

2009. december 25., péntek

szavak nélkül

A gondolataim és érzéseim komponálták ezt a zenét, ami hangtalanul repül feléd az éteren át.
Minden érzésem és gondolatom fókusza te vagy.
Így szólok most hozzád, talán érzed...ha befogadó a szíved, akkor már most tudod, hogy miről szól a zene...szavak nélkül is érzed a lényegét.

keresztünk

Amikor már azt hittem, hogy sok mindent tudok magamról, akkor döbbentem rá, hogy mennyi mindent kell még megtanulnom, mennyi minden hiányzik belőlem ahhoz, hogy kiteljesedhessek.
Ahol most tartok az egy kellemes állapot.
Néha vissza esek a mocskomba, de nem keseredek már el, tudom, hogy hamar tisztára mosom magam.
Sokáig bántottam magam ezért, de rájöttem, hogy fölösleges.
A szándék, ami a helyén való irányba vezérel, az bennem van.
Ettől többet nem tehet senki, e nélkül a szándék nélkül csak egy helyben toporgunk.
Ez a szándék segít a változással együtt haladni.
Mindennek az alapja az elfogadás, minden amit az embernek meg kell tanulnia földi megtestesülésében, az az elfogadás.
Néha túl gyors minden, úgy tűnik még levegőt sem kaphatunk.
Egyik dologból ki, a másikba be.
Érzések, érzelmek, gondolatok kavalkádjában levegőért kapdosunk.
Vannak körülöttünk, vannak akik segítenek. Nyújtják a kezüket felénk a legnagyobb szeretetükkel.
Jó érzés ez, de a feladat megoldása mindig csak a miénk.
Néha kegyetlen ezt tudatosítani, annyira megszoktuk, hogy a segítség kintről jön.
Mindig ezt akarták belénk sulykolni, hogy nehogy felfedezzük magunkban az erőt, az erőnket.
Ennek ellenére mindig jól esik a segítség.
Van, amikor már majdnem meghalunk, amikor már elvesztjük minden reményünket, kapaszkodónkat...ez a legkeményebb dolog, amit megélhetünk.
Hányszor éreztem ezt, hányszor fogom még érezni...talán mazochista módon már nem is érdekel.
Sokat vállaltam ezen életemben tudom, de néha leraknák belőle egy keveset.
Eszembe jut erről egy kis történet, ahol egy ember panaszkodik Istennek arról, hogy milyen nehéz keresztet cipel.
Isten felajánlja neki, hogy leveheti ezt a terhet, ő majd elveszi tőle.
Az ember ennek nagyon megörül és vissza adja.
Isten azt mondja, hogy menjen be egy raktárba és válasszon magának keresztet.
A raktárban nagyon sok kereszt van. Hatalmasabbnál hatalmasabbak.
De van közöttük egy kicsike.
Ezt választja az emberünk. Vígan felveszi a hátára és tovább éli az életét.
Pár nappal később szól neki Isten, hogy hogy meg van-e elégedve.
a válasz...IGEN.
Pedig az a kereszt pontosan ugyanaz, amit levettél magadról...szól Isten.
Ennyit arról, hogy mennyire nehéz a keresztünk.

2009. december 24., csütörtök

ajándék pillanat

Mi kell a boldogsághoz?
Hit...magunkban...és ami utána jön, az már ajándék.

http://www.youtube.com/watch?v=tVgMyj3nKyw

http://www.youtube.com/watch?v=lqyH6GQEH1A&NR=1

Minden attól függ, hogy minek tartom magam...ezt már sokszor felismertem, de nem mindegy, hogy mennyi ideig vagyok ebben az állapotban.
A boldogság alapja a hit...magunkban...ebből az állapotból születnek meg az ajándék pillanataink.
Teljesen ideális ajándék ez, személyre szabott...igazi karácsonyi ajándék akár évközben.
Az élet fájáról szakíthatunk ilyenkor egy gyümölcsöt...ha kitartóan hiszünk magunkban, akkor bele is haraphatunk. Az már a fizikális beteljesedést is jelenti, amikor akár az ideális társ fizikális valójában is megjelenik, jelen van, ott legbelül bizonyosság van , a félelem megszűnik...ez az ajándék pillanat.

2009. december 23., szerda

stay with me

Amikor már nincs várás, akkor ott fekszünk egymás mellett.
Amikor már túlléptük határainkat és megbékéltünk magunkkal, akkor a füledbe

http://www.youtube.com/watch?v=DFWgbcvFoXQ&feature=related

súghatom...érdemes volt minden, amit eddig megéltünk és tapasztaltunk...ez a pillanat mindent fölül ír.
Szeretlek.

2009. december 22., kedd

maszkulin

Ti NŐK, tudtátok, hogy nem vagytok férfiak?
Szerintem sokszor felveszitek ezt a maszkulin erőt, fölöslegesen. Az ideális mértéktől túllépve vagytok. Persze kell ez az erő, de...
Félre vezettétek magatok, a szélsőség csapdájába estetek, tisztelet a kivételnek.
Hála az égnek ismerek még lágy, befogadó, finom, gyengéd nőt.
Önvédelem...ezzel védekeztek.
De soha nem teljesedhettek így ki...soha, csak, ha felismeritek magatokban a feminimitás ősi ösztönerejét.

2009. december 20., vasárnap

rögös út

Múlnak az évek.
Legalább is azt hisszük.
Az arcunk már nem az a gyermek arc, ami ártatlanságában még nem vette magára az élet megpróbáltatásának és megfelelésének ráncait.
Mindent elárul a testünk.
A tartásunk tükrözi az egyenességünket, a szemünk a lelkünk tisztaságáról árulkodik.

Gyermeki őszinteségemet elhagyva lavírozok ebben a világban.
De szeretek újra gyermekké válni.
Sajnos ilyen minőségemben szabad prédává válhatok hamar.
Ezért tölti el félelemmel az embereket az, hogy megnyíljanak.
Amikor valaki megnyílik, akkor újra gyermek lesz.
Őszinte...Ő szinte...igazán Ő.
Haszontalan beidegződésektől mentes lélekké válunk, aki mer bízni, akit a sztereotípiák még nem tartanak béklyó alatt.
Innen születnek azok a gondolatok, amik elősegítik az "embert" EMBERRÉ válni.
Ha nem válunk újra gyermekké, akkor nem találhatjuk meg a kiutat ebből az útvesztőből.
Karrier.
Legyél sikeres. De miben?
Mások eltiprásában?...ez siker?
Mások pénzéből a szerencsére hivatkozva meggazdagodni, mások gyengeségét kihasználva sikeres vállalkozóvá válni?...ez igen, ezt nevezem.
A siker az, amikor felülírjuk a sztereotípiáinkat, amik nem engednek mozdulni.
Számomra a legnagyobb remény ez.

Persze gyakorlatias módon kell ebben a világban élnünk...ez nagyon fontos, de nem szabad elhanyagolni a szellemieket.
Kell az ideális luxus.
Nem szegénységi fogadalmunk megerősítéséért vagyunk itt a Földön.
A szellemi minőséget igazán akkor érhetjük el, ha van bennünk egy gyermeki bizalom...az ősbizalom.
E nélkül minden üres.
Megy az idő, ami később annyira felgyorsul, hogy észbe sem kapunk és már megint egy újabb dolgot csinálunk, egy újabb tapasztalásban vagyunk.
Egyre jobban ráeszmélünk arra, hogy miért is vagyunk itt ebben a hacukában, mi csodálatos lelkek.
Bántva érezzük sokszor magunkat.
Nem értjük, hogy miért történnek így vagy úgy a dolgok velünk.
De szép lassan kitisztul a kép.
Jönnek a felismerések.
Már nem óhajtunk belelépni ugyan abba gödörbe, de mégsem tudjuk elkerülni...ezek az első próbálkozások.
Utána már talán ki tudjuk kerülni nagy nehézségek árán. Később már könnyen megy a lavírozás.
Egy idő után már nem is azon az úton megyünk, hanem egy frissen aszfaltozott autósztrádán.
Kinek mikor jön ez a változás.
Egyre többször jön elő a gyermeki bizalmunk, annak ellenére, hogy le akar beszélni róla a környezetünk, aki észre sem veszi, hogy a félelem hatalmában mondja ezt.

Az idő belerótta arcunkba félelmeinket.
De soha nem késő újra bízni, bízni magunkban és ez által az emberekben, a világban.
Rögös ez az út, de csak addig, amíg félünk. Utána megszűnik a rázkódás.

folyt. izi

lecsontosodva

Amikor lefogytál és kiadtad magad a végsőkig, akkor itt az ideje újra felépíteni magad.
Lecsontosodásunk az alapköve annak, hogy felépüljön új minőségű érzés és gondolat világunk, ami meghozza az egészséges testünket is.

Erről szól mindenki élete, csak még talán nem jutott el a felismeréséig.
Lesznek olyan lelkek, akiknek az a szerep jut, hogy szívják a vérünket és minden követ megmozgatva magukhoz láncoljanak, miközben nem adnak egy fikarcnyit sem, csak beszélnek róla, hogy ők is adnak.

Amikor erre ráeszmélünk, már csont és bőrök vagyunk.
De ez a tapasztalás elkerülhetetlen ahhoz, hogy az erőnk újra feléledjen bennünk.
De vannak olyan lelkek is, akik mindent megmozgatnak azért, hogy felébredjünk, önzetlenségük talán eleinte felfoghatatlan, de ők már nem ezen paradigmák szerint cselekszenek, az ő világukban ne létezik az, hogy elvárás.

stroke

http://www.ted.com/talks/lang/hun/jill_bolte_taylor_s_powerful_stroke_of_insight.html

2009. december 17., csütörtök

Megfagyott

Nézz magadra, mi lett belőled?...magad voltál sokáig, de később lelked eltemetted.
Egód akart, gyötörve ragaszkodott.
Elfelejteni engedte azt a csodát, ami benned ott ragyogott.
Pedig ez a csoda rendezett, tette a dolgát szüntelen, de hagytad, hogy a félelem e rendet elvegye.
A félelem apró csírája befészkelte lelkedbe a kétség szavát...azt hitted a birtoklás jogos és ez még a szabadság.
A fény lassan vissza húzódott és a sötétben a dal már nem úgy hangzott, és megfagyott.

izi

eszencia

Minden pillanat az életünknek arra készít fel bennünket, hogy felismerjük azt, hogy a testünk teljesen azt tükrözi, ami éppen aktuálisan vagyunk, ami pontosan annak a képmása, ahogy hozzáállunk önmagunkhoz.

Ha le vagyunk amortizálva, akkor egyértelműen hiányt szenved az összhang bennünk...kivel is?
Önmagunkkal.
Tele vagyunk olyan mozdulatokkal cselekedetekkel, érzésekkel, gondolatokkal, ami nem engedi meg, hogy a sejtjeink egymással kommunikáljanak. Egy egészséges testben ez nem történhet meg.
Ott minden sejt kapcsolatban van a másikkal...a fülünk egyetlen sejtje a kis lábujjunk egyetlen egy sejtjével.
Tudják alapból, hogy egy nagy egésznek a részeként egy azonos cél érdekében vannak jelen.
A földön élő emberekhez hasonlítva ez egészen csodálatos dolog...ennek a megvalósulása még ezen a glóbuszon gyermekcipőben jár.
A nacionalizmus a legnagyobb ellentéte annak, hogy valami hasonló megvalósuljon, mint az egészséges test esetében.
Egyenesen következik ebből az is, hogy, ha az emberek többsége nacionalista érdekektől túlfűtötten tengetik napjaikat, akkor a testük sem lehet egészséges.
De ez a gondolat még nagyon sok embertől távol áll és nem találnak összefüggést a két dolog között.
Ennek a felismerésnek mindenkinek önmagában, saját belátása szerint kell előjönnie.
Ha nem így történik, akkor nem működik...a szándék, ha megvan, akkor már elindultunk felé.
A jelen kor embere még sajnos a materialista szemlélete révén nem tulajdonít ennek akkora jelentőséget, mert szerinte ez nem olyan fontos.
Most én sem vagyok az éteritásom teljében, hagytam magam még a régi csökevényeim, a régi önmagam nem szolgáló gondolataim, érzéseim hatalmában cselekedni.
Amikor már benne vagyunk a kétségeinkben, akkor viszont már nagyon nagy feladata az, hogy felismerjük, hol tévedtünk el és mennyire vagyunk olyan minták rabjai, amikből nagyon gyorsan ideje lenne kilépnünk. Minél hosszabb ideig tobzódunk benne, annál jobban meggyengül az immunrendszerünk.
Jön a nátha, a gyengeség érzése, a kisebb fájdalmak.
Sajnos ebben az állapotban nagyon hajlamos az ember a mások okolására.
Sajnálja magát azért, ami éppen most ő maga...nincs affinitása ahhoz, hogy felismerje azt, hogy mindezt ő maga mérte magára és nem az az illető, akit ő pellengérre helyezett.
Én is beleestem ebbe az okolásba, hiába vagyok tudatosabb az átlagnál, engem sem kímélnek ezek az erők.
Azt kívánom mindenkinek, hogy ismerje fel ezekben a sorokban azt, ami az eszencia.
Rögös út ez, de valahol a legszebb.
Fájdalmakkal teli, mert felgyorsul minden és nagyon hamar történnek a dolgok, néha úgy, hogy teljesen elveszthetjük a talajt a lábunk alól, a vélt stabilitásunk az egyik pillanatra köddé válik...egyetlen erő az, ami segíthet ebben az esetben a tudatos hit abban, hogy minden lépésünkért mi magunk vagyunk a felelősek és eddig is mi teremtettük azt, ami volt és van, ezután is ez lesz, de talán nem mindegy, hogy ebben a teremtésben mennyi tudatosság és alázat van.

Legyen teljes az a pillanat, ami megengedi a felismerést magunkban...itt és most.

izi

2009. december 15., kedd

Kiszakadva Anyánk méhéből

Megtestesültünk...az első sejtünkbe költöztünk...innentől egyre jobban elfelejtettük az igazi énünket...egy békés helyen növekedtünk(már aki), anyánk meleg, óvó méhe körbe ölelt minket.
Volt, aki már itt sérült, volt, aki megélte a külvilág iszonyát, ott bent.
Fájdalmas emlékeket raktározott el, ami meghatározta földi életét.
Sok mindent hoztunk, mi lelkek ezen életünkbe is előző életeinkből, van mit megoldani.
Növekedtünk ebben csodálatos ölelésben és eljött az ideje, hogy megéljük a második elszakadást. Az elhagyatottság egyik legkeményebb próbáját.
Sírva jöttünk a világra, elhagyva a bizonyosságot, a nyugalmat...van, aki nem is akar kijönni, annyira ragaszkodik, annyira szüksége van valakire...annyira fél a kétségekkel teli világtól.
Igen, ebbe a kétségekkel teli világba születtünk bele, ki lánynak, ki fiúnak.
Van, aki testileg nyomorékan, van, aki egészségesen...

http://www.youtube.com/watch?v=nSFKGAQpmi8&feature=fvw

Átutazóban vagyunk itt, ahol mindennek két oldala van...ezért tele vagyunk kétségekkel.
Elszakadtunk az egységtől, elszakadtunk az anyánktól, elszakítanak a éltet adó melltől...már annyi sem a miénk, még anyánk melle sem...
Csoda, hogy tele vagyunk frusztráltsággal, csoda, hogy vágyunk egy olyan meleg ölelésre, lágy érintésre, ami emlékeztethet arra, amitől elszakadtunk?
Mindenki ezért keres...
Egyre csak növekedtünk, egyre csak gyűltek a tapasztalataink, mint jók, mint rosszak. Elraktároztuk őket. Jó mélyre.
Struccpolitikánkkal azt hittük, hogy ezek a dolgok már nem köszönhetnek vissza, hisz olyan régen történtek.
Minden vissza köszön.
Ha karjuk, ha nem.
A legváratlanabb pillanatokban ott lesz és megkínoz, ha nem vagyunk igazán magunknál. Ez egy óriási lecke.
Az életemnek egy olyan szakaszába értem, ahol felismertem nagyon sok mindent.
Mindenki eljut egyszer ide, de ehhez a változással együtt kell működni. Aki ragaszkodik az sóbálvánnyá változik, ami egyenlő a betegséggel, ahol nem áramlik az energia, mert hatalmas hegyek állják útját.
Ezek azok az emlékeink, beidegződéseink, amiket említettem.
Átutazásunkban összetalálkozunk olyan lelkekkel, akik látszólag nem segítenek, de később vissza tekintve nagyon nagy segítséget nyújtottak azzal, hogy nem segítették elő azt, hogy stagnáljunk abban, ami már régen nem a miénk.
ennek ellenére sokszor nagy haraggal válunk el tőlük és ha nem jön a felismerés egész életünket végig kíséri a harag irántuk.
Ez a harag is egy nagy hegy...ez a hegy hosszabb idő után egy rákos sejtként is manifesztálódhat....
A megbocsátás az, ami mindent felülír. Nem szükséges személyesen bocsánatot kérni, megbocsátani, elég, ha a szívünkben a legnagyobb mélységes szeretetünkkel megtesszük.
Mostanában nagyon sok olyan lélekkel találkozom, aki felismerte azt, amit ildomos...ez biztató.
Ilyenkor nagyon örülök és a szívem megtelik békével.
Rögös ez az út.
Néha olyan, mint amikor minden felgyorsulna.
Egy kapcsolat pár hét alatt egy leélt élettel lehet egyenlő.
Ilyenkor megszűnik az idő, vagyis csak változik még.
Minden léleknek köszönöm a segítségét, hogy a felismerhettem valamit, ami mindennél fontosabb...

Ki néz vissza a tükörből

Tükörbe nézés. Hányinger. Hihetetlen torz arc, enerdzsi nulla.
Szép tükör.
Az a legjobb, amikor az ember belenéz a tükörbe és annak ellenére hogy nem is tett semmit a külsejével meg van elégedve...ez belülről fakad.
Ugyanúgy, amikor ocsmánynak látjuk magunkat...az is egy belső hozzá állás magunkhoz.
Minden ettől függ. El lehet menni a szoláriumba, új hajat lehet csinálni...de, ha belülről nem változunk önmagunk felé, akkor a tükörből egy vén aszott banya, vagy egy vén szar fasz fog ránk nézni...táskás szemeivel.
Annyira fura ez az egész.
De ideje tennem érte, hogy abból a fránya tükörből az a valaki rám nevessen.
Most egy kicsit mosolygok, mert a tudatosítás mindig hozza az energiát és talán pár perc múlva hahotázni fogok magamon, hogy megint mennyire becsaltak, vagyis hagytam magam becsalni a csőbe...
Miért akarok mindig megfelelni?...miért jön ez a dolog...tudom ott belül, másokon nap mint nap segítek...de a suszternek is lukas a cipője.
A lényeg az, hogy egyre jobban tudatosítom most magamban az írás által is, hogy ébresztő.
Ébresztő!!!
Most megyek és belenézek a tükörbe...ugyan ki fog fogadni...szerintem egy árnyalattal jobb arc...

izi

2009. december 14., hétfő

Érünk valamit

Mikortól jön a birtoklás érzése?
Egyénenként változó az, ahogy mennyire kényszerítő erejű az, hogy birtokoljunk valakit, vagy valamit.
Ez az érzés az önbizalom hiányából ered.
Hirtelen tör föl a semmiből, egyszer csak ott van és mindent a magáénak akar tudni.
Gyűjtöget.
Egy megfelelő energia szinten viszont nem tud érvényesülni.
Az egyedüli igazi ellenszere, ha folyamatosan emelkedett állapotban tartjuk magunkat különböző módszerekkel.
Épp a mai nap gondolkodtam el azon, hogy mennyi fölösleges dolog van az ember életében, ami már túlzás.
Túlzásunkban akarjuk felhívni a másik ember figyelmét arra, hogy mi is létezünk és igen is értékesek vagyunk.
Szerintem a szerelem birtokol...ezt már sokszor írtam.
Úgy gondolom, hogy aki szerelmes, az nem tud olyat, hogy ezt az érzést ne tudja magáénak, esetleg csak a nagy rózsaszín ködben még nem vette észre...mihelyst a dolgok már nem rózsaszínek, akkor előtör elemi erővel.
Sokan hangoztatják, hogy ők nem birtokolnak... szerintem meg nem voltak szerelmesek. De ez csak egy vélemény és ezzel nem szándékozom azt mondani, hogy számomra a birtoklás elfogadható, vagyis helyén való...szerintem jó lecke...nagy lecke...mikor döbbenünk rá arra, hogy az igazi mélység az igazi elengedés, az igazi szabadság az, amikor elfogadásban vagyunk...legelőször magunkkal és a környezetünkkel...

Vannak pillanatok, amikor egyik pillanatról a másikra megszűnik egy kapcsolat...ezen át kell esnie mindenkinek...nincs magyarázat, csak óriási hiány.
Nekem is volt egy ilyen és még egy piciny magyarázatot sem kaptam. Ez szörnyű...elviselhetetlen.
Ilyenkor beleesünk az önsajnálatunkba és egyénenként változó, hogy mikor döbbenünk rá, hogy minden rendben és nincs veszve semmi.
Az is változó, hogy hányszor kell ezeket megélnünk...

A megfelelő energia szint a lényeg.
ha folyamatosan tudjuk ezt és teszünk is érte, akkor megváltozik a világunk.
Egyszerűbb lesz, mert, aki figyel magára, az egyszerűbb lesz.
Minél jobban meg akarunk felelni, azzal bonyolultabbá, kétszerűvé, kétséggé válunk.
Ez egyenlő azzal, hogy az energia szintünk leapad...ez egyenesen arányos azzal is, hogy birtokolni akarunk, mert az anyag rezgésszintjén vagyunk, ahol csak ez az egy dolog, ami bebiztosíthatja(szerintünk) azt, hogy érünk valamit.

folyt.
izi

2009. december 13., vasárnap

Mertem remélni

Mertem remélni, hogy a karácsonyt együtt töltjük...mertem.
Híú ábrándokat kergettem.
Önsajnálat után következik a felszabadulás, az elfogadás.
Ezek az érzések jó mélyről fakadnak fel.
Hirtelen jönnek és elárvulva érezzük magunkat.
Elhagyatva, pontosan úgy, ahogyan a legjobban félünk tőle.
Ez az érzést talán az aktuális személy válthatja ki, de a gyökere sokkal ősibb.
Csak ráaggatjuk ezt az elhagyatottság érzést...mert még mindig nem tanultuk meg azt, hogy először magunkban kell erősnek lenni. Egyedül.
Magunkat soha nem hagyhatjuk el.
Ha már annyira megtiszteltük magunkat a magányukból fakadó erőnkkel, hogy stabilan bízunk magunkban, akkor már nem fájhat annyira egy szakítás.
Akkor már nem hozza felszínre azt a kegyetlen, szívbe markoló sokszor megélt érzést, az elkülönülést, a kiszakítottságot.
Honnan ered ez az érzés igazán...ha nem megyünk nagyon messzire, akkor csak az anyaméhből való eltávolodást említeném. Ez még sok materiális embernek is elfogadható...talán. De a legmélyén az van, amikor kiszakadtunk az egységből.
Abból az egységből, ami lágyan körbe ölelt, amit az anyaméh.
Amikor ez megtörtént, akkor belecsöppentünk a dualitásba, ebbe a világba, ahol állandóan meg kell vívnunk a csatáinkat az egyensúlyunkért.
Két erő dolgozik azon, hogy ne legyünk egyensúlyban. Az egyik az anyagba húz, a materializmusba, a másik a túlzott egós magaslatokba, szellemiségbe.
Egyik sem helyén való.mégis ide-oda csapongunk, amíg a tudatosság egy kicsiny szikrája meg nem érint minket.
Finoman odasúgja, hogy:"ember, hová tartasz?...van hatalmad a sorsod fölött."
Innentől kezdve valami beindul. Beindul az a folyamat, ami már keresi az egyensúlyt és nem hagyja olyan sűrűn, hogy marionett bábúként rángatva legyünk.
Pedig az emberek többsége marionett bábú, annak ellenére, hogy szent meggyőződése az, hogy mindent ő irányít.
Az önsajnálat is egy ilyen eltévelyedés, amikor azt merjük magunkról képzelni, hogy nem vagyunk egészek és nem vagyunk szeretetre méltók, mert elhagytak bennünket.
Ez egy nagy játszma magunkkal.
Amikor írom-e sorokat kezdem érezni a felszabadító erőt, ami az igazi egyetlen erő, ahhoz, hogy másként tekintsek magamra és a körülményeimre.
Ez az erő elhozza azt a felismerést is, hogy soha ne okoljuk a másikat...ő csak tette a dolgát, hogy megismerhessük ebben az aspektusunkban is magunkat.
Egyénenként változó, hogy milyen karmával rendelkezünk, ezért a tudatlanság sokszor önsajnálatot generál.

folyt.

2009. december 12., szombat

Mea culpa

Húúú....ha én ezt elsorolnám.
A lényeg az, hogy van már hajlandóságom észre venni a hibáimat, amit inkább csak nem helyén való cselekedetnek mondanék.
Az élet úgyis keményen honorálja, ha nem szűröm le a konzekvenciákat.
Ha egy kapcsolat lezárása után feldolgozatlan gondolatokkal és érzelmekkel léptem bele egy újabb kapcsolatba, akkor százszorosan megkaptam azt, amit nagyon nem szerettem volna.
Eleinte az önsajnálat csapdájában kínlódtam és okoltam a másik felet, hogy , hogyan is lehet így viselkedni.
Idővel megtanultam, hogy semmi sem történik véletlenül.
Amíg meg nem tanultam valamit, addig csak olyan társat vonzhatok be, aki jól felkészült arra, hogy megéreztesse azt, amitől menekülök.
Ez alól nincs kivétel addig, amíg a belátás és tudatosulás meg nem történik bennünk.
Állandó keresésben vagyunk, keressük az a lényt, azt a lelket, aki mellett ideálisan élhetünk szabadon.
Nem egyszerű dolog belátom...írni róla, beszélni róla könnyen megy.
Félünk odaadni magunkat a másiknak. Sokakban a sztereotípiák már eleve meghatározzák a kapcsolat kimenetelét.
Bennem is van bőven, de kezdem felismerni őket.
Mi a szerelem?
A legnagyobb birtoklás.
Szerintem, aki szerelmes az birtokol...az igazi SZERETET az, ami már nem a birtokláson alapszik.
De a szerelem az keményen fogja a másikat, még, ha ez nem is tudatosul sokakban.
Amikor az egyik fél már nem annyit akar, mint a másik, akkor felszínre törnek ezek a bakik.
Ilyenkor jön a szenvedés és a játszma.
Hol a határ...mikor lesz az ember szerelmes...vizsgáltam már magam sokszor. Néha éreztem a pillanatot, volt, hogy egy napra volt csak szükség.
tudom ez nagyon veszélyes, de a lényeg az, hogy csak azt adhatom, ami vagyok és amit a helyzet és a nő kivált belőlem.
Szóval már én is félek.
Ennek ellenére bízom abban, hogy van itt, vagy valahol egy olyan lélek, akinek ideális a belsőm és a külsőm, ahogy nekem is az ő belsője és a külseje.
Bízom a játszma nélküliségbe, abba, hogy vannak még önmagukra és a környezetükre igényes nők és a szellemi dolgokat sem hagyják ki az életükből.
Számomra nagyon fontos az, hogy ne csak az anyag rabságában szemlélje a világot, a világát.
Aki így lát, annak még nagyon sok tanulni valója van.

folyt.

Az ami vagy, jutalom és egyben büntetés azért, ami vagy

Minden, ami vagy jutalom és egyben büntetés azért, ami vagy...
Ez a mondat számomra mindent elmond...minden magyarázat meg van benne mindenre.
Az, hogy milyen a bőrünk, milyen a hajunk minősége, dússága...külső megjelenésünk...ezek a külsőségeink, de a belsőnk, a lelki világunk...gondolataink, érzéseink minősége és ezeknek tudatos kontrollja, vagy tudattalan megélése is mind-mind ebben a mondatban benne van. Sokan vannak úgy, hogy fogalmuk sincs arról, hogy az érzéseinket és gondolatainkat ildomos felügyelet alatt tartani, persze a nem helyén valókat.
Az, hogy ehhez a felismeréshez mikor jut el az ember, az nagy mértékben függ attól, hogy karmikusan mit hoztunk magunkkal...mit tanultunk ezen életünkben, akár a szüleinktől, akár a barátainktól, ellenségeinktől.
Én is pontosan az vagyok, amit megérdemlek.
Néha ellenszegülök és megkérdőjelezem ezt, de hamar vissza billenek és belátom, hogy most van itt az ideje annak, hogy változtassak.
Néha nagyon nehéz...de ildomos változni.
Hihetetlen erő kell kidobni egy olyan képet, ami egy fájdalmas emlékhez kötődik, egy nagy szerelemhez...de megéri túltenni rajta. Ha ez megtörténik, akkor változás következik be az életünkben és a testünkben sejtszinten.
A számítógép egy hatalmas tükre annak, ami az agyunkban tömörül.
Egy vírus megjelenése a gépen egy egyértelmű jele annak, hogy ideje másként szemlélni a világot és kilépni abból a megfelelésből vagy korlátozásból, amiben vagyunk.
Csak kapcsoljuk be a számítógépünket és meglátjuk a valóságot. Mi foglalkoztat, milyen oldalakat látogatunk, mennyire vagyunk csak az anyag rabjai?...itt látható.
De sokan ezt nem tudják összeegyeztetni, mert még még nincs hozzá affinitásuk.
Idővel eljut minden lélek arra a szintre, hogy a külső világ benyomási révén felismeréseket tegyen magában.megismerje azt, amit jól eltitkol magában, mások tükre által.
Örülök, hogy az vagyok, aki...tényleg. Néha fájó, hogy sokan nem értik, ami számomra helyén való...de ez van. Ettől vagyok igazán én és nem kívánok megfelelésben élni tovább.
Szeretettel.
izi

2009. december 11., péntek

Nagy űr

Kemény leckéket kaptam...sokszor megkérdőjeleztem azt, hogy ezt tényleg én akartam...de belátom és hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül...valamit törlesztek. De sokat tanultam...

Benned is ott van a sok csalódás, ami nem enged nyitni.
Szörnyű a felismerés, amikor megint azt érezhetjük, hogy valaminek vége van.
Tényleg úgy gondolom már, hogy determinálva van egy csomó dolog, egy csomó személy.

Belegondoltam, hogy mennyire tudnék csak egy kapcsolatba úgy belemenni, hogy csak a testiség lenne jelen...arra a következtetésre jutottam, hogy ez nekem nem megy.
Lehet, hogy kielégítene ideiglenesen, de nagy űrt hagyna maga után....

Partnerünk tükre

A legkeményebb dolog meglátni partnerünkben azon tükrünket, amiket jól eltitkoltunk magunk előtt...azon kacifántos és undorító viselkedéseket, amiktől hányunk, amiket nem tűrünk...pedig addig kell vele szembesülnünk, amíg be nem látjuk magunkban...még, ha ez teljesen irreálisnak tűnik is.
Sokan ilyenkor szétválnak, szakítanak és a másikat okolják...pedig a fejlődés és az igazi hosszú távú kapcsolat ezen múlik.
Megmaradni benne és felismerni ezen dolgokat...szinte hihetetlen, de utána megváltozik a partnerünk, nincs tovább ahhoz affinitása, hogy ilyen dolgokkal szembesítsen bennünket.
Ehhez mind a két félnek tudatosítani kell ezt a lehetőséget.

2009. december 7., hétfő

Hazudtam

Hazudtam.
Megbántam...nagyon.
Talán még nem késő...
De legyen meg uram a Te akaratod...ahogy megérdemlem.