2009. december 30., szerda

folyamatos változás...élet

Amikor várjuk, hogy megszülessen valami belőlünk, de még csak a szülőcsatornában van...érezzük, hogy megjelenik hamar, de fogalmunk sincs arról mi is lesz valójában.
Most ilyen állapotomban vagyok.
Születőfélben lévő új énem vajúdása van jelen bennem.
Terv szerint jön, holott én nem terveztem, de valami azt súgja, hogy itt az ideje.
Számtalanszor éreztem ezt az érzést.
Ezen életemben felgyorsított formulát választottam.
Számtalan énem követte egymást.
Változásaimat eleinte nehezen viseltem és nem is értettem magam.
Fogalmam nem volt, miért vagyok annyira más és miért nem férek bele a társadalmilag elfogadott viselkedés mintába.
Azt éreztem, hogy amit a nagy átlag csinál, az teljesen ellentétes azzal, ami bennem lakozik.
Sokszor szültem.
Születéseim után mindig elégedett voltam.
De a vajúdás megterhelt általában.
Amit nehezen értettem meg az az, hogy minden ilyen változásom meghozza a külső körülményeim változását is.
Új ember ...új élet...új emberek...stb.
Soha, de soha nem állt szándékomban megbántani valakit, de volt úgy, hogy sikerült az által, hogy nem kerestem már és nem vettem fel vele a kapcsolatot...ez természetes velejárója annak, hogy lemorzsolódnak mellőlünk azok az emberek, akik hátráltatnak a szellemi fejlődésünkben.
Ezt kívül álló szemével nehéz elfogadni, de, akinek ilyenben volt része, az tudja, hogy nem szándékos.
Megváltozunk.
Inkább leszünk önMAGunk, mint azelőtt.
Mindenki, aki az életem vonatára felszállt...és bármennyi időt is töltöttem vele, annak megköszönöm jelenlétét.
Mindenkire szeretettel emlékszem, ha tehetném egyénenként fejezném ki hálámat, hogy segített abban, hogy felismerjem magamban a csodát...hogy önmagammá válhassak.
Voltak holtpontjaim, amikor azt éreztem, nem vagyok teljesen normális.
Megkérdőjeleztem magam, hogy tényleg helyén való-e az amit képviselek?
Ki is vagyok valójában?
Minek vagyok itt a Földön?
Miért nem vagyok olyan, mint a többi ember, aki munka után leül a tv elé és felbontja a sörét és elvan a saját kis valóságában...miért?
Miért nem rajongok olyan dolgokért, amiért mások élnek és halnak?
Miért vagyok ilyen magamnak való mostanában?
Sokszori kérdéseimre, mindig csak azt a választ kaptam, hogy nyugodtan csináljak úgy, ahogy mindenki más...sokszor meg is próbáltam, de rájöttem, hogy ne tudok úgy élni, az én világom pontosan az, ami vagyok. Nem más...

A megerőszakolásom pillanatait mindig olyan figyelmeztető pofonok fémjelezték, ami után megint csak rá kellett jönnöm, hogy maradjak a seggemen abban, amiben vagyok.
Voltak nagyon durvák.
Minden újabb próbálkozásomat egyre nagyobb pofon kísérte.
Ez volt betegség, baleset...
De, amikor bevállaltam azt, aki vagyok valami békesség kezdett el rajtam eluralkodni.
Most már tudom, hogy azért, mert az én utam ez.
Ez vagyok én...nem más.
A szeretet vezérelt mindig.
Amikor többnek akartam mutatni magam és a világ aranya felé vettem az utam, akkor sem volt bennem rosszindulat, de valahogy ennek ellenére is megkaptam a nyakleveseimet.
Nem való vagyok arra a vidékre, jól tudom már.
Az immunrendszerem minden baklövésemet tolerált eddig...szerencsés vagyok.
41 évesen viszont most eljutottam oda, hogy bevállalom magam mindenki előtt. Minek szépítsek.
Más a homokosságát vallja be és megkönnyebbül...én azt vallom be, hogy egyáltalán nem tudok úgy élni, mint, ahogy a világ teszi.
Ebben a matériában, ebben a tudatlan káoszban.
Szellem, lélek nélküli világ...csak az anyagira korlátozódva. Néha bevillan az, hogy létezhet a lélek és talán a szellem is...mert meghal valaki, vagy nagyon súlyos betegség üti fel a fejét...de egyéb esetben, csak elvagyunk a kis sörünk okozta mámorban és azt hisszük, hogy előre megyünk, holott szinte csak hátra.
Képmutató világ.
Belül üres emberek, akik felöltöznek a ruháikba és az új autóikba.
A testüket is csak egy ideig tarthatják fenn a brutális testedzéseikkel...egy darabig van életerő, de egy idő után, amikor már a lélek és a szellem nyelve nincs meg, akkor eltörik a korsó.
Miért látom én ezt, miért látok a dolgok mögé?
Feltettem sokszor ezt a kérdést magamnak.
Mindenki meg akarja mutatni a másik embernek, hogy milyen maszkot vett föl...milyen legújabb divat szerinti álarc van rajta.
Üres belsejű emberek maszkokat mutogatnak egymásnak...belül elrothadnak...de kívülről még ezt nem látják...sőt, nem láthatják meg...ez a cél.
Szép világ.
Amikor az ember elkezd a lélekről és a szellemről szólni tiltakozni kezdenek.
"Olyan nincs...olyan ne létezik, csak az, amit látunk és , amit megfoghatunk".
Pontosan abban keresik az életet, ami már halott. Eleve halott...a fizikalitásban, az anyagiban.
A fizikális testünk, ha az életerő nem járná át, akkor csak olyan lenne, mint a KŐ.
Pontosan olyan.
A KŐnek nincs életereje...pontosabban éterteste.
Ha lenne, akkor már növény lenne, mert a növényeknek a fizikális testükön kívül van étertestük, ami miatt élnek.
Az ember, amikor alszik, akkor pontosan olyan, mint egy növény, mert olyankor az asztrálteste és a szellemteste elhagyja a fizikális és az étertestét.
Növényként alszunk éjszakánként VEGETÁLUNK.
Ha az ember meghal, akkor nem nehéz kikövetkeztetni, hogy mi történik vele...annyi, hogy a fizikális testét elhagyja az éterteste(élettest).
Ez a halál.
Az éterteste és az asztrálteste, meg a szellem teste elhagyja a fizikális testet.
Tehát ebből az következik, hogy az embernek ezen testei vannak.
-FIZIKÁLIS
-ÉTER ( élettestnek is nevezik)
-ASZTRÁL (lélektestek)( a gondolatok, érzések, érzelmek helye)
-SZELLEM (én)

Akkor egy állat milyen testekkel rendelkezik...egyel kevesebbel, mint az ember.
Hiányzik neki az Én szellem teste.
Az öntudata hiányzik. A szabad választása hiányzik.
Csak ösztön szerint él.
Ezért csak három teste van...nagy vonalakban.
Fizikális, éter, asztrál.
De nagyon nem akarom ezt csűrni csavarni, csak a lényeget szerettem volna leírni.
Aki ezzel tisztában van, annak egyre könnyebben lesz elfogadható az élete.
Aki már nem akar csak kő lenni, annak ellenére, hogy nem is kő, mert van éterteste, asztrál és én szellemteste, az ad magának egy lehetőséget, hogy másként tekintsen magára.
A felismerés, a MAGunkba látás itt kezdődik el.
Ennek ismerete nélkül, csak egy kőnek, egy anyagdarabnak képzeljük magunkat.

Bennem most születőben van egy új dolog...egy új én.
Újabb tapasztalatok, megértések, megoldások.
Vissza tekintve az életemre semmit sem bánok.
Én egy ébresztő vagyok. Nem más, mint azon emberek ébresztője, akinek van szándéka egy jobb világot megteremteni, nem a MAGába fordulással, hanem olyan MAGatartással...egy olyan tartással, ami már nem engedi meg, hogy becsapják.

izi

2009. december 29., kedd

hegyeket mozgatva

Mikor jön a segítség, mikor hallgattatnak meg az imáink?
Amikor már mindent feladtunk és reménytelenségünkben megsemmisültünk.
A legnehezebb az, amikor már annyira nincs hitünk, hogy mozduljunk és akkor valami mégis azt súgja, hogy "bíznod kell!".
Szinte teljes hitetlenségünkben, utolsó erőnkkel, kezdjük el hinni, hogy mégis van remény.
Ez egy kegyetlen állapot...de, aki ezen a pillanatán túljut, sikerrel jár.
A magasabb minőség(Isten, de mindenki fogalmazzon úgy, ahogy akar)mindig velünk van.
A mi korlátaink hitetik el, hogy elérhetetlen és nincs kapcsolatunk vele.
Amikor ilyen próbákon esünk át, egyre közelebb érezzük magunkhoz és egyre csökken az idő, amikortól bizonyossággal érezhetjük a jelenlétét.
Sokszor kell megsemmisülnünk, érezni azt, hogy teremtettek vagyunk, hogy a teremtő erő alázattal párosulva létjogosultságot szerezzen bennünk...hogy a hitünk hegyeket mozgathasson meg.

karmám skatulyája

Karmám skatulyája szorít...vannak dolgok, ahová nem érhetek el ezen életemben.
Elfogadás?
Néha megy, néha nem. Ez nagyon sok mindentől függ.
Determináltság?...igen létezik, annak ellenére, hogy sokan úgy vélik pillanatok alatt eltüntethetik a karmájukat.
Persze van ilyen megvilágosult állapot, ahol felülemelkedtünk már minden csökevényünkön...de ettől nagyon távol áll még az emberiség és én is.
Vannak dolgok, amiken szép sorjában végig kell mennünk, ha tetszik, ha nem. Ezzel lehet ellenkezni és a jelen kor nagy ámításával védekezni, hogy hirtelen átírok magamban mindent, van hatalmam hozzá.
Ilyenkor az egónak dagad a melle.
Tényleg az lenne a jó, ha így lenne, hogy bármikor, bármelyik pillanatban átírhatnám...de még az úton poroszkálok, néha nagy lendülettel is akár.
Amikor lendülettel megyek, akkor mosoly ül az arcomon.
Amikor mosoly ül az arcomon, tuti, hogy van a testemben elég víz és kellő mértékben kialudtam magam...és nem hajszoltam túl magam szexuálisan.
Sokszor szeretnék a Nappal kelni és a Nappal aludni.
Ez a gondolat sokakban őrültségnek hangozhat, ám legyek akkor őrült.
Az alvást sokszor nem tartják annyira fontosnak, pontosabban azt, hogy mikor fekszenek le...lehet reggeltől délutánig is aludni, de ez semmiképpen nem fogja az embert a fiziológiájában támogatni...fiatal korban ugyan ez nem észlelhető még, mert tele vagyunk energiával, de 30 éves kortól már előjönnek a hátulütők.
Az ember egyik legnagyobb átka az, hogy azt hiszi, hogy kimarad valamiből...ezért nagyon sokszor olyan dolgokra képes, ami nem szolgálja az egészségét.
Itt nem arról beszélek, amikor az ember egyszer-kétszer "kikapcsolódik"...hanem a megszokásról. Nem azzal van a baj, ha az ember megiszik egy két sört a haverjaival...
Az a nem helyén való, amikor úgy érezzük, hogy, ha egyedül vagyunk otthon, akkor beleőrülünk és mindenképpen szükségünk van egy külső benyomásra, megerősítésre...azért, hogy a létjogosultságunkat igazolhassuk.
Ez az igazi függőség.
Ezért az emberek képesek nem aludni, nem aludni akkor, amikor a természetes módon ildomos lenne.
Hosszabb távon az ember így nagyon kimerülhet. Persze ez függ attól is, hogy milyen erős az étertestünk , ami az immunrendszerünk állapotáról is árulkodik.
Ez a kimerültség olyan mértéket ölthet, hogy az ember elveszti a józan ítélőképességét.
Agyon hajszolja magát...szó szerint.
Én is megtettem ezt, tudom, hogy miről írok. A megfelelésből fakadóan tettem.
Egy ideig lehet büntetlenül ilyet tenni, de egy idő után már komoly következményekkel jár.
Tudom, amit leírok nem helyettesítik a saját tapasztalatot, mindenkinek magában kell ezt belátnia, nem kívánom persze, hogy súlyos tapasztalatokkal.
Az egész világ a túlteljesítésről szól. Mindenben.
De legfőképp a szexben.
Még akkor is, ha az ember már fáradt, még akkor meg kell mutatni a nőnek, hogy az ember férfi.
"puhapöcs "férfiaknak nem áll a világ...ez a trendi.
Túlteljesítési kényszer.
Ezt tanítják és tanították meg az emberiségnek...hatékonyan...

2009. december 27., vasárnap

a tisztulásunk útja

Amikor ráléptünk a keresés útjára, akkor számolnunk kell azzal, hogy kétségekkel, veszélyekkel, sötétséggel néha nagy fáradtsággal járó úton járunk. Ez a rögös út vezet el a megoldásunkhoz.
Sokunkat megrémített már ez kegyetlen próbatétel, zűrzavar... volt, aki már fel is adta és belemenekült egy pótcselekvésébe.
A szenvedélybetegségek alapja ez.
Az egész életünk egy keresés.
Mitológiai, irodalmi alakok mindig keresésben vannak...pl.Odüsszeusz.
Amíg keresnek, addig szinte csak szenvedés az életük.
Fel is adhatták volna, ahogy sokan manapság teszik, de nem tették.
A kitűzött cél elérése mindig feledtette az átélt kínokat.
Folyamatos keresésben vagyunk.
Nincs vége...egy beteljesülés után jön a következő, de azt már sokkal tudatosabban hajtjuk végre.
A megszerzett tapasztalataink egy szilárd alapul szolgálnak a továbbiakban.

Volt elegem sokszor és megkérdeztem magamtól, hogy van-e ennek értelme, amit csinálok.
Ha megálltam volna, akkor most kocsma töltelékként élnék valahol.
Mindig hajtott valami, mindig tudtam, hogy van értelme annak, amit csinálok.
A szenvedélybetegség az új tapasztalatoktól való félelem.
Aki halad az útján és a változásban meglátja a lehetőséget és a fejlődést, az pontosan azon az úton van, ami számára ideális...ez a tisztulásunk útja.

blokkjaink

Tele vagyunk blokkokkal.
Sokan félnek ezt a mondatot kimondani, mert azt gondolják, hogy ezzel erősítik a blokk jelenlétét.
Ez a félelem is jellemző manapság, félnek kimondani azokat a dolgaikat, amikkel nincsenek megbékélve, amiket a hátuk közepére sem kívánnak. A legrosszabbat akkor tesszük, ha ezeket a gondolatokat eldugjuk és nem beszélünk róla.
Mindig fényre kell hozni azt, ami gátol...meg kell világítani a tudat fényével.
Amíg a sötétben lapulhat, addig minden ereje megvan ahhoz, hogy lebénítson minket.
Lebénítsa a testünket és hosszabb távon betegségek megjelenését segíti elő.
Tudatosítani ildomos(lehetőleg minél hamarabb, hogy ha nem konfrontálódunk a félelmeink miatt a blokkunkkal, akkor megakadályozzuk az életerő szabad áramlását a testünkben.
Ha nem tud áramolni ez az egyetemes erő, akkor előjönnek a nyűgeink. A gyors öregedés alapja is ez.
Van egy egészséges korosodás, ami teljesen más, mint a betegségben való megöregedés. Az elsőnél szabadon áramlik az energia, blokkok nélkül, a másiknál blokkok állják útját.
Nem sok olyan lélek van itt a Földön, aki tökéletesen tudja minden pillanatában áramoltatni az energiáját, de, amit mi megtehetünk ideje megtenni.
Erre az álláspontra jutok minden nap. van, amikor észre sem veszem és annyira a blokkjaim hatalma alá kerülök, hogy mozdulni sem tudok. Ilyenkor kell az igazi őserő.
Vannak igazán hatékony fizikális módszerek, amik rendszeres alkalmazása sokat segíthet nekünk...

...a PILATES, a YOGA, a TAYCHI...

Amikor rájövünk arra, hogy ezekkel a módszerekkel milyen hatalom kerül a kezünkbe, akkor már nem adunk többet esélyt a blokkjainknak.
Egyre tisztábban és tudatosabban rálátunk és belelátunk magunkba...ez a belátásunk meghozza a felszabadulásunkat.

...ja...és a legfontosabb dolog kimaradt, amit már a csapból is folyik...a VÍZ.
Megyek és iszok egy pohár vizet, mert e nélkül nincs feloldódás...FELOLDOZÁS.

izi

2009. december 26., szombat

konklúzió

Kapcsolataim gyümölcsét szakítom most le.
Beleharaphattam, mert itt volt az ideje.
Két véglet voltam, ahogy sokan vagyunk így.
Vagy nem voltunk teljesen benne egy kapcsolatban, vagy túlzásokba estünk.
Két szélsőség.
A legdurvább, amikor a kettő váltakozik egy kapcsolaton belül. Egyszer így érez, egyszer úgy. Megterhelő mind a két fél részére.

Mi a középút.
Az elsőt nem érdekli szinte, hogy mi lesz a kapcsolat kimenetele, nincs benne, nem adta oda magát a másiknak.
A második minden pillanatában a másik gondolatát lesve megfelelésben összpontosul.
Melyik a jobb?...egyik sem, az első azért, mert "úgy voltunk benne valamiben", hogy nem nyitottuk meg a szívünket, érzéketlenül ámítottuk a másik felet.
A másik meg azért nem, mert minden energiánkat odaadtuk, úgy, hogy figyelmen kívül hagytuk magunkat. Kifacsartuk magunkat.
Ezeket a helyzeteket meg kell élnünk, hogy egy egészséges önképet fejleszthessünk ki, ami megengedi azt, hogy hasonló beállítottságú társunk, ideális partnerünk szemében megláthassuk saját szemünket.
Milyen is ez az ideális kapcsolat?
Sokaknak más-más meglátása van ezzel kapcsolatban. Az én meglátásom az, hogy minden azon múlik, hogy az alázat és az akarás aránya megfelelően van-e meg bennünk.
Amikor valaki nagyon akar és úgy akar valakit megtartani, akkor az egó átveszi a hatalmat.
Ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy elvárja, akkor összeomlik és követel.
Akinek nincs meg a kellő mértékű alázata, a legyen meg uram a te akaratod elve szerinti gondolata, az eltolódik nagyon az egyik irányba és a kapcsolat hosszú távon csak az egyik fél megalázásával "működhet".
A legnagyobb fekete mágia az, amikor a titok módszert alkalmazva egy másik lényből úgy akarjuk kicsikarni a szeretetét, hogy ezt igazán csak a mi egónk szeretné intenzíven. Félre vagyunk tájékoztatva, hogy a vonzás hatalmával minden dolgot meg lehet teremteni.
Igazán kimarad belőle mindig alázat és az, hogy a másik ember mit is gondol, mit is érez.
Nem szabad, hogy az egónk azt a látszatot keltse bennünk, hogy mindent bevonzhatunk úgy, hogy alázatlanok maradunk a másik fél felé és egy magasabb teremtő minőség felé. Ha nincs meg az alázat, akkor a kapcsolat félre siklik. Mind a két fél részéről tisztában kell lenni ezzel.
A középút az, amikor úgy szeretünk valakit, hogy közben benne van az elengedésének a lehetősége is. A legnagyobb szeretet ez, miközben ezzel a leges legközelebb kerülhetünk hozzá.
Szabadság.
E nélkül önbecsapás.
A kapcsolataink a beavatásaink.
ha nem sikerül felismernünk a lényeget, akkor a következő kapcsolatban is hasonló tükröt kaphatunk.
Tisztának lenni, nem csak fizikálisan, hanem lelkileg is.
Hogy várhatjuk el egy másik féltől azt, hogy tiszta legyen és őszinte, SZINTE Ő(ami mi vagyunk), ha mi magunk sem vagyunk őszinték és tiszták.
Ezen érdemes elgondolkodni sokszor, amíg bele nem vésődik az agyunkba.
Ezen felismerés meghozza a méltó jutalmát.
Nem mások akaratából, magunkat megerőszakolva kell leszoknunk a csökevényeinkről, mert az nem lesz hosszú távú, hanem a belső felismerésünkből, belátásunkból, önszántunkból ildomos.
Ilyenkor könnyen megy, a kényszerítő erőnek gyengül a hatalma felettünk.
Milyen vagy most?...ezt a kérdést tedd fel magadnak?...ha valami nem helyén való, akkor gyónd meg magadnak...nem kell hozzá pap, már nem.
Ezzel mosakszunk meg a felismert mocskainktól.
Így tisztulunk.
Így tisztán várhatjuk az ideális társunkat...hidd el ő is tiszta lesz majd...és őszinte...átlátszó...

Ide való pontosan ez a vers, sajnos nem én írtam...

"Azért szeretlek,
aki vagy,
s nem azért, akinek látszol,
vagy tetteted magad.

Lelkedbe látok,
látom a varázsod,
tudom, hogy mikor játszol,
s szeretem, amikor átlátszol.

Azért szeretlek,
aki vagy, s nem azért,
mert szeretsz.
Mellettem nyugodtan
önmagad lehetsz."

Szeretlek.
izi

morális változások nélkül

Úgy érzem megint aktuálissá vált egy régi versem...

Sajnálatos módon előtérbe kerültek azok a lehetőségek, amik morális, (életmódbeli, szemlélet módbeli) változások nélkül ígérnek megváltást.
Ez a tendencia felgyorsul manapság és sokan választják ezt a lehetőséget a kényelmükből kifolyólag.
Sajnos ezeknek a módszereknek csak látszólagos ereje és hatása van.
Minden feladat, ami elénk kerül nem véletlenül van ott, ezen beavatásunkat nem odázhatjuk el...ez pontosan olyan, mint egy védőoltás, ami sokak szemében ártalmatlan és hasznos, de a lényeget áthidalja...az igazi szembesülést azzal az erővel, amivel konfrontálódni kell.
Mindenki, aki kikerüli ezen erőkkel, eseményekkel való találkozást(bármilyen belemagyarázással is)az egy helyben toporog és áltatja magát...igazán csak azt éri el, hogy egy még nagyobb szembesítő erő közelít felé, ami még nagyobb nyomást gyakorolhat rá.
Választhatunk...jogunkban áll.
Viszont, aki belátóbb, az ne tesz magának olyat, amivel tudja, hogy hátráltatja vele magát.


Óriási szenzációóóó!
Itt van egy új atrakcióóó!
Sok a munka?
Nagyon lusta?
Ideje nincs semmire?
Vegyen sorsot izibe!
Tenni nem kell semmit se.
Dugja kezét zsebibe.
Ripsz-ropsz tűnik karma, átok.
Gyors fejlődés, ugye vágod?
Beavatás féláron.
Az üdvözülést is ajánlom.
Karosszékben ülve.
Semmit téve sehova.
Emelkedhet fel oda,
A tutti -frutti habokba.
Ugye milyen praktikus?
Kínlódjon a kubikus.
Áraink a földön járnak.
De mennyet garantálnak.

izi

artemis...nemesis

http://www.youtube.com/watch?v=a0yJwPAWsn8

Új nap, új születés, újhold...

napom egy szeletkéje

Sajnos a mai napig azt kell tapasztalnom, hogy a szüleim egyáltalán nem fogták fel azt, amit már évek óta tudatosítani szerettem volna bennük.
Rájöttem (már sokadszorra), hogy nem változtathatok meg senkit, a legnagyobb jó szándékom ellenére sem.
Ha nincs meg a nyitottság és a szándék a másik fél részéről akkor...

Apám lázasan fekszik az ágyában és anyám a régi beidegződése hatására pánikban van.
Amikor odaértem hozzájuk Apám szinte teljesen sárga volt és annyira forró, hogy szinte égetett.
Az egész lakásban egy olyan légkör fogadott, ami teljesen egyenlő a feladással és azzal, hogy majd jön az orvos és az megoldja, ha tudja.
Nem emlékszem, hogy mikor éreztem ezt utoljára magamban, hogy nincs megoldásom és csak egy külső esemény, személy az, ami megoldhatja a helyzetet. Hála az égnek nagyon régen.
Vágni lehetett a levegőt.
Kénytelen voltam Anyámmal határozottan tudatosítani, hogy ezzel a hozzáállásával egyáltalán nem segít, sőt ront a helyzeten.
A tekintetéből láttam, hogy fogalma sincs miről beszélek.
Védekezni kezdett, de ez nem tántorított el attól, hogy Apámba életet leheljek, vagyis elősegítsem a felismerést benne arra, hogy van lehetősége javítani az állapotán.
Egy dolog biztos volt bennem, beszélnem kell folyamatosan vele és az éterteste állapotán kell változtatni.
Ilyenkor nincs akadály bennem, ilyenkor valami magasabb minőség dolgozik bennem.
Jöttek a szavak, emlékeztettem Apámat arra, hogy minden tőle függ, a láza egy pozitív állapot, nem tolni kell magától, hanem elfogadni.
Az arcán eleinte tükröződő rémület, kezdett alább hagyni, egy árnyalattal finomabb ábrázat tekintett rám.
Tudatosítottam benne az étertestének a testére gyakorolt hatását, amire régebben nem figyelt, most őszintén hagyta, hogy belevésődjön.
Sokaknak egy ilyen trauma engedi meg, hogy elérjen arra a megértésre, amivel már maga tud kezdeni valamit magával.
Folyamatosan éreztem a figyelmét, aminek nagyon örültem.
Minden mozdulatommal tudatosan megéltem a gyógyulását, a felépülését arra az ideális mértékre, amit még a teste megengedhet.
Anyám csak hagyott, mert tudta, hogy nincs beleszólása, talán ez az esemény benne is feléleszti azt az ősi erőt, amit mindenkinek egyszer fel kell ismernie magában.
Talán így van...merem remélni.
Apám sárga színe kezdett élettel megtelni, a forróságát átváltotta a melegség, később a normális, ideális hőmérséklet.
Arca meglágyult, amikor a fejére tettem a kezem.
Azt kérdezte, "fiam ez az ezotéria?"...én elnevettem magam és amennyire el tudtam mondani neki, elmondtam, hogy mit csináltam, csináltunk együtt.
Amikor beszéltem hozzá egyszer csak azt vettem észre, hogy elaludt.
Békésen szundikált.
Én hazajöttem és leírtam, mert úgy éreztem van benn valami fontos, talán valakinek mondtam ezzel valamit.
Anyám nem szólt egy szót sem, csak bekészített egy két dolgot, hogy vigyem haza....mert tudom, hogy ő így szeret...

azért vannak még határok

Van aki nem áll közel hozzám.
Sajnos, vagy nem, de ott van bennem a távolságtartás is, annak ellenére, hogy többségében nyitott vagyok.

Ezért nem neheztelek magamra.
Ez vagyok.
Nem erőszakolhatom meg magam és nem is fogom, ez már nem az én világom.
Úgy érzem mindig toleráns voltam, de van egy határ, amit szerintem egy jó érzésű ember tud, hogy meddig mehet el.
Ha ezt valaki nem érzi, azzal nem tudok mit kezdeni.
Talán ez a levél tudatosítja majd, hogy hol vannak ezek a határok.
Jól tudom a feladatom, ha van kérdésem, akkor fölteszem annak, akitől úgy érzem hathatós választ kaphatok.

2009. december 25., péntek

szavak nélkül

A gondolataim és érzéseim komponálták ezt a zenét, ami hangtalanul repül feléd az éteren át.
Minden érzésem és gondolatom fókusza te vagy.
Így szólok most hozzád, talán érzed...ha befogadó a szíved, akkor már most tudod, hogy miről szól a zene...szavak nélkül is érzed a lényegét.

keresztünk

Amikor már azt hittem, hogy sok mindent tudok magamról, akkor döbbentem rá, hogy mennyi mindent kell még megtanulnom, mennyi minden hiányzik belőlem ahhoz, hogy kiteljesedhessek.
Ahol most tartok az egy kellemes állapot.
Néha vissza esek a mocskomba, de nem keseredek már el, tudom, hogy hamar tisztára mosom magam.
Sokáig bántottam magam ezért, de rájöttem, hogy fölösleges.
A szándék, ami a helyén való irányba vezérel, az bennem van.
Ettől többet nem tehet senki, e nélkül a szándék nélkül csak egy helyben toporgunk.
Ez a szándék segít a változással együtt haladni.
Mindennek az alapja az elfogadás, minden amit az embernek meg kell tanulnia földi megtestesülésében, az az elfogadás.
Néha túl gyors minden, úgy tűnik még levegőt sem kaphatunk.
Egyik dologból ki, a másikba be.
Érzések, érzelmek, gondolatok kavalkádjában levegőért kapdosunk.
Vannak körülöttünk, vannak akik segítenek. Nyújtják a kezüket felénk a legnagyobb szeretetükkel.
Jó érzés ez, de a feladat megoldása mindig csak a miénk.
Néha kegyetlen ezt tudatosítani, annyira megszoktuk, hogy a segítség kintről jön.
Mindig ezt akarták belénk sulykolni, hogy nehogy felfedezzük magunkban az erőt, az erőnket.
Ennek ellenére mindig jól esik a segítség.
Van, amikor már majdnem meghalunk, amikor már elvesztjük minden reményünket, kapaszkodónkat...ez a legkeményebb dolog, amit megélhetünk.
Hányszor éreztem ezt, hányszor fogom még érezni...talán mazochista módon már nem is érdekel.
Sokat vállaltam ezen életemben tudom, de néha leraknák belőle egy keveset.
Eszembe jut erről egy kis történet, ahol egy ember panaszkodik Istennek arról, hogy milyen nehéz keresztet cipel.
Isten felajánlja neki, hogy leveheti ezt a terhet, ő majd elveszi tőle.
Az ember ennek nagyon megörül és vissza adja.
Isten azt mondja, hogy menjen be egy raktárba és válasszon magának keresztet.
A raktárban nagyon sok kereszt van. Hatalmasabbnál hatalmasabbak.
De van közöttük egy kicsike.
Ezt választja az emberünk. Vígan felveszi a hátára és tovább éli az életét.
Pár nappal később szól neki Isten, hogy hogy meg van-e elégedve.
a válasz...IGEN.
Pedig az a kereszt pontosan ugyanaz, amit levettél magadról...szól Isten.
Ennyit arról, hogy mennyire nehéz a keresztünk.

2009. december 24., csütörtök

ajándék pillanat

Mi kell a boldogsághoz?
Hit...magunkban...és ami utána jön, az már ajándék.

http://www.youtube.com/watch?v=tVgMyj3nKyw

http://www.youtube.com/watch?v=lqyH6GQEH1A&NR=1

Minden attól függ, hogy minek tartom magam...ezt már sokszor felismertem, de nem mindegy, hogy mennyi ideig vagyok ebben az állapotban.
A boldogság alapja a hit...magunkban...ebből az állapotból születnek meg az ajándék pillanataink.
Teljesen ideális ajándék ez, személyre szabott...igazi karácsonyi ajándék akár évközben.
Az élet fájáról szakíthatunk ilyenkor egy gyümölcsöt...ha kitartóan hiszünk magunkban, akkor bele is haraphatunk. Az már a fizikális beteljesedést is jelenti, amikor akár az ideális társ fizikális valójában is megjelenik, jelen van, ott legbelül bizonyosság van , a félelem megszűnik...ez az ajándék pillanat.

2009. december 23., szerda

stay with me

Amikor már nincs várás, akkor ott fekszünk egymás mellett.
Amikor már túlléptük határainkat és megbékéltünk magunkkal, akkor a füledbe

http://www.youtube.com/watch?v=DFWgbcvFoXQ&feature=related

súghatom...érdemes volt minden, amit eddig megéltünk és tapasztaltunk...ez a pillanat mindent fölül ír.
Szeretlek.

2009. december 22., kedd

maszkulin

Ti NŐK, tudtátok, hogy nem vagytok férfiak?
Szerintem sokszor felveszitek ezt a maszkulin erőt, fölöslegesen. Az ideális mértéktől túllépve vagytok. Persze kell ez az erő, de...
Félre vezettétek magatok, a szélsőség csapdájába estetek, tisztelet a kivételnek.
Hála az égnek ismerek még lágy, befogadó, finom, gyengéd nőt.
Önvédelem...ezzel védekeztek.
De soha nem teljesedhettek így ki...soha, csak, ha felismeritek magatokban a feminimitás ősi ösztönerejét.

2009. december 20., vasárnap

rögös út

Múlnak az évek.
Legalább is azt hisszük.
Az arcunk már nem az a gyermek arc, ami ártatlanságában még nem vette magára az élet megpróbáltatásának és megfelelésének ráncait.
Mindent elárul a testünk.
A tartásunk tükrözi az egyenességünket, a szemünk a lelkünk tisztaságáról árulkodik.

Gyermeki őszinteségemet elhagyva lavírozok ebben a világban.
De szeretek újra gyermekké válni.
Sajnos ilyen minőségemben szabad prédává válhatok hamar.
Ezért tölti el félelemmel az embereket az, hogy megnyíljanak.
Amikor valaki megnyílik, akkor újra gyermek lesz.
Őszinte...Ő szinte...igazán Ő.
Haszontalan beidegződésektől mentes lélekké válunk, aki mer bízni, akit a sztereotípiák még nem tartanak béklyó alatt.
Innen születnek azok a gondolatok, amik elősegítik az "embert" EMBERRÉ válni.
Ha nem válunk újra gyermekké, akkor nem találhatjuk meg a kiutat ebből az útvesztőből.
Karrier.
Legyél sikeres. De miben?
Mások eltiprásában?...ez siker?
Mások pénzéből a szerencsére hivatkozva meggazdagodni, mások gyengeségét kihasználva sikeres vállalkozóvá válni?...ez igen, ezt nevezem.
A siker az, amikor felülírjuk a sztereotípiáinkat, amik nem engednek mozdulni.
Számomra a legnagyobb remény ez.

Persze gyakorlatias módon kell ebben a világban élnünk...ez nagyon fontos, de nem szabad elhanyagolni a szellemieket.
Kell az ideális luxus.
Nem szegénységi fogadalmunk megerősítéséért vagyunk itt a Földön.
A szellemi minőséget igazán akkor érhetjük el, ha van bennünk egy gyermeki bizalom...az ősbizalom.
E nélkül minden üres.
Megy az idő, ami később annyira felgyorsul, hogy észbe sem kapunk és már megint egy újabb dolgot csinálunk, egy újabb tapasztalásban vagyunk.
Egyre jobban ráeszmélünk arra, hogy miért is vagyunk itt ebben a hacukában, mi csodálatos lelkek.
Bántva érezzük sokszor magunkat.
Nem értjük, hogy miért történnek így vagy úgy a dolgok velünk.
De szép lassan kitisztul a kép.
Jönnek a felismerések.
Már nem óhajtunk belelépni ugyan abba gödörbe, de mégsem tudjuk elkerülni...ezek az első próbálkozások.
Utána már talán ki tudjuk kerülni nagy nehézségek árán. Később már könnyen megy a lavírozás.
Egy idő után már nem is azon az úton megyünk, hanem egy frissen aszfaltozott autósztrádán.
Kinek mikor jön ez a változás.
Egyre többször jön elő a gyermeki bizalmunk, annak ellenére, hogy le akar beszélni róla a környezetünk, aki észre sem veszi, hogy a félelem hatalmában mondja ezt.

Az idő belerótta arcunkba félelmeinket.
De soha nem késő újra bízni, bízni magunkban és ez által az emberekben, a világban.
Rögös ez az út, de csak addig, amíg félünk. Utána megszűnik a rázkódás.

folyt. izi

lecsontosodva

Amikor lefogytál és kiadtad magad a végsőkig, akkor itt az ideje újra felépíteni magad.
Lecsontosodásunk az alapköve annak, hogy felépüljön új minőségű érzés és gondolat világunk, ami meghozza az egészséges testünket is.

Erről szól mindenki élete, csak még talán nem jutott el a felismeréséig.
Lesznek olyan lelkek, akiknek az a szerep jut, hogy szívják a vérünket és minden követ megmozgatva magukhoz láncoljanak, miközben nem adnak egy fikarcnyit sem, csak beszélnek róla, hogy ők is adnak.

Amikor erre ráeszmélünk, már csont és bőrök vagyunk.
De ez a tapasztalás elkerülhetetlen ahhoz, hogy az erőnk újra feléledjen bennünk.
De vannak olyan lelkek is, akik mindent megmozgatnak azért, hogy felébredjünk, önzetlenségük talán eleinte felfoghatatlan, de ők már nem ezen paradigmák szerint cselekszenek, az ő világukban ne létezik az, hogy elvárás.

stroke

http://www.ted.com/talks/lang/hun/jill_bolte_taylor_s_powerful_stroke_of_insight.html

2009. december 17., csütörtök

Megfagyott

Nézz magadra, mi lett belőled?...magad voltál sokáig, de később lelked eltemetted.
Egód akart, gyötörve ragaszkodott.
Elfelejteni engedte azt a csodát, ami benned ott ragyogott.
Pedig ez a csoda rendezett, tette a dolgát szüntelen, de hagytad, hogy a félelem e rendet elvegye.
A félelem apró csírája befészkelte lelkedbe a kétség szavát...azt hitted a birtoklás jogos és ez még a szabadság.
A fény lassan vissza húzódott és a sötétben a dal már nem úgy hangzott, és megfagyott.

izi

eszencia

Minden pillanat az életünknek arra készít fel bennünket, hogy felismerjük azt, hogy a testünk teljesen azt tükrözi, ami éppen aktuálisan vagyunk, ami pontosan annak a képmása, ahogy hozzáállunk önmagunkhoz.

Ha le vagyunk amortizálva, akkor egyértelműen hiányt szenved az összhang bennünk...kivel is?
Önmagunkkal.
Tele vagyunk olyan mozdulatokkal cselekedetekkel, érzésekkel, gondolatokkal, ami nem engedi meg, hogy a sejtjeink egymással kommunikáljanak. Egy egészséges testben ez nem történhet meg.
Ott minden sejt kapcsolatban van a másikkal...a fülünk egyetlen sejtje a kis lábujjunk egyetlen egy sejtjével.
Tudják alapból, hogy egy nagy egésznek a részeként egy azonos cél érdekében vannak jelen.
A földön élő emberekhez hasonlítva ez egészen csodálatos dolog...ennek a megvalósulása még ezen a glóbuszon gyermekcipőben jár.
A nacionalizmus a legnagyobb ellentéte annak, hogy valami hasonló megvalósuljon, mint az egészséges test esetében.
Egyenesen következik ebből az is, hogy, ha az emberek többsége nacionalista érdekektől túlfűtötten tengetik napjaikat, akkor a testük sem lehet egészséges.
De ez a gondolat még nagyon sok embertől távol áll és nem találnak összefüggést a két dolog között.
Ennek a felismerésnek mindenkinek önmagában, saját belátása szerint kell előjönnie.
Ha nem így történik, akkor nem működik...a szándék, ha megvan, akkor már elindultunk felé.
A jelen kor embere még sajnos a materialista szemlélete révén nem tulajdonít ennek akkora jelentőséget, mert szerinte ez nem olyan fontos.
Most én sem vagyok az éteritásom teljében, hagytam magam még a régi csökevényeim, a régi önmagam nem szolgáló gondolataim, érzéseim hatalmában cselekedni.
Amikor már benne vagyunk a kétségeinkben, akkor viszont már nagyon nagy feladata az, hogy felismerjük, hol tévedtünk el és mennyire vagyunk olyan minták rabjai, amikből nagyon gyorsan ideje lenne kilépnünk. Minél hosszabb ideig tobzódunk benne, annál jobban meggyengül az immunrendszerünk.
Jön a nátha, a gyengeség érzése, a kisebb fájdalmak.
Sajnos ebben az állapotban nagyon hajlamos az ember a mások okolására.
Sajnálja magát azért, ami éppen most ő maga...nincs affinitása ahhoz, hogy felismerje azt, hogy mindezt ő maga mérte magára és nem az az illető, akit ő pellengérre helyezett.
Én is beleestem ebbe az okolásba, hiába vagyok tudatosabb az átlagnál, engem sem kímélnek ezek az erők.
Azt kívánom mindenkinek, hogy ismerje fel ezekben a sorokban azt, ami az eszencia.
Rögös út ez, de valahol a legszebb.
Fájdalmakkal teli, mert felgyorsul minden és nagyon hamar történnek a dolgok, néha úgy, hogy teljesen elveszthetjük a talajt a lábunk alól, a vélt stabilitásunk az egyik pillanatra köddé válik...egyetlen erő az, ami segíthet ebben az esetben a tudatos hit abban, hogy minden lépésünkért mi magunk vagyunk a felelősek és eddig is mi teremtettük azt, ami volt és van, ezután is ez lesz, de talán nem mindegy, hogy ebben a teremtésben mennyi tudatosság és alázat van.

Legyen teljes az a pillanat, ami megengedi a felismerést magunkban...itt és most.

izi

2009. december 15., kedd

Kiszakadva Anyánk méhéből

Megtestesültünk...az első sejtünkbe költöztünk...innentől egyre jobban elfelejtettük az igazi énünket...egy békés helyen növekedtünk(már aki), anyánk meleg, óvó méhe körbe ölelt minket.
Volt, aki már itt sérült, volt, aki megélte a külvilág iszonyát, ott bent.
Fájdalmas emlékeket raktározott el, ami meghatározta földi életét.
Sok mindent hoztunk, mi lelkek ezen életünkbe is előző életeinkből, van mit megoldani.
Növekedtünk ebben csodálatos ölelésben és eljött az ideje, hogy megéljük a második elszakadást. Az elhagyatottság egyik legkeményebb próbáját.
Sírva jöttünk a világra, elhagyva a bizonyosságot, a nyugalmat...van, aki nem is akar kijönni, annyira ragaszkodik, annyira szüksége van valakire...annyira fél a kétségekkel teli világtól.
Igen, ebbe a kétségekkel teli világba születtünk bele, ki lánynak, ki fiúnak.
Van, aki testileg nyomorékan, van, aki egészségesen...

http://www.youtube.com/watch?v=nSFKGAQpmi8&feature=fvw

Átutazóban vagyunk itt, ahol mindennek két oldala van...ezért tele vagyunk kétségekkel.
Elszakadtunk az egységtől, elszakadtunk az anyánktól, elszakítanak a éltet adó melltől...már annyi sem a miénk, még anyánk melle sem...
Csoda, hogy tele vagyunk frusztráltsággal, csoda, hogy vágyunk egy olyan meleg ölelésre, lágy érintésre, ami emlékeztethet arra, amitől elszakadtunk?
Mindenki ezért keres...
Egyre csak növekedtünk, egyre csak gyűltek a tapasztalataink, mint jók, mint rosszak. Elraktároztuk őket. Jó mélyre.
Struccpolitikánkkal azt hittük, hogy ezek a dolgok már nem köszönhetnek vissza, hisz olyan régen történtek.
Minden vissza köszön.
Ha karjuk, ha nem.
A legváratlanabb pillanatokban ott lesz és megkínoz, ha nem vagyunk igazán magunknál. Ez egy óriási lecke.
Az életemnek egy olyan szakaszába értem, ahol felismertem nagyon sok mindent.
Mindenki eljut egyszer ide, de ehhez a változással együtt kell működni. Aki ragaszkodik az sóbálvánnyá változik, ami egyenlő a betegséggel, ahol nem áramlik az energia, mert hatalmas hegyek állják útját.
Ezek azok az emlékeink, beidegződéseink, amiket említettem.
Átutazásunkban összetalálkozunk olyan lelkekkel, akik látszólag nem segítenek, de később vissza tekintve nagyon nagy segítséget nyújtottak azzal, hogy nem segítették elő azt, hogy stagnáljunk abban, ami már régen nem a miénk.
ennek ellenére sokszor nagy haraggal válunk el tőlük és ha nem jön a felismerés egész életünket végig kíséri a harag irántuk.
Ez a harag is egy nagy hegy...ez a hegy hosszabb idő után egy rákos sejtként is manifesztálódhat....
A megbocsátás az, ami mindent felülír. Nem szükséges személyesen bocsánatot kérni, megbocsátani, elég, ha a szívünkben a legnagyobb mélységes szeretetünkkel megtesszük.
Mostanában nagyon sok olyan lélekkel találkozom, aki felismerte azt, amit ildomos...ez biztató.
Ilyenkor nagyon örülök és a szívem megtelik békével.
Rögös ez az út.
Néha olyan, mint amikor minden felgyorsulna.
Egy kapcsolat pár hét alatt egy leélt élettel lehet egyenlő.
Ilyenkor megszűnik az idő, vagyis csak változik még.
Minden léleknek köszönöm a segítségét, hogy a felismerhettem valamit, ami mindennél fontosabb...

Ki néz vissza a tükörből

Tükörbe nézés. Hányinger. Hihetetlen torz arc, enerdzsi nulla.
Szép tükör.
Az a legjobb, amikor az ember belenéz a tükörbe és annak ellenére hogy nem is tett semmit a külsejével meg van elégedve...ez belülről fakad.
Ugyanúgy, amikor ocsmánynak látjuk magunkat...az is egy belső hozzá állás magunkhoz.
Minden ettől függ. El lehet menni a szoláriumba, új hajat lehet csinálni...de, ha belülről nem változunk önmagunk felé, akkor a tükörből egy vén aszott banya, vagy egy vén szar fasz fog ránk nézni...táskás szemeivel.
Annyira fura ez az egész.
De ideje tennem érte, hogy abból a fránya tükörből az a valaki rám nevessen.
Most egy kicsit mosolygok, mert a tudatosítás mindig hozza az energiát és talán pár perc múlva hahotázni fogok magamon, hogy megint mennyire becsaltak, vagyis hagytam magam becsalni a csőbe...
Miért akarok mindig megfelelni?...miért jön ez a dolog...tudom ott belül, másokon nap mint nap segítek...de a suszternek is lukas a cipője.
A lényeg az, hogy egyre jobban tudatosítom most magamban az írás által is, hogy ébresztő.
Ébresztő!!!
Most megyek és belenézek a tükörbe...ugyan ki fog fogadni...szerintem egy árnyalattal jobb arc...

izi

2009. december 14., hétfő

Érünk valamit

Mikortól jön a birtoklás érzése?
Egyénenként változó az, ahogy mennyire kényszerítő erejű az, hogy birtokoljunk valakit, vagy valamit.
Ez az érzés az önbizalom hiányából ered.
Hirtelen tör föl a semmiből, egyszer csak ott van és mindent a magáénak akar tudni.
Gyűjtöget.
Egy megfelelő energia szinten viszont nem tud érvényesülni.
Az egyedüli igazi ellenszere, ha folyamatosan emelkedett állapotban tartjuk magunkat különböző módszerekkel.
Épp a mai nap gondolkodtam el azon, hogy mennyi fölösleges dolog van az ember életében, ami már túlzás.
Túlzásunkban akarjuk felhívni a másik ember figyelmét arra, hogy mi is létezünk és igen is értékesek vagyunk.
Szerintem a szerelem birtokol...ezt már sokszor írtam.
Úgy gondolom, hogy aki szerelmes, az nem tud olyat, hogy ezt az érzést ne tudja magáénak, esetleg csak a nagy rózsaszín ködben még nem vette észre...mihelyst a dolgok már nem rózsaszínek, akkor előtör elemi erővel.
Sokan hangoztatják, hogy ők nem birtokolnak... szerintem meg nem voltak szerelmesek. De ez csak egy vélemény és ezzel nem szándékozom azt mondani, hogy számomra a birtoklás elfogadható, vagyis helyén való...szerintem jó lecke...nagy lecke...mikor döbbenünk rá arra, hogy az igazi mélység az igazi elengedés, az igazi szabadság az, amikor elfogadásban vagyunk...legelőször magunkkal és a környezetünkkel...

Vannak pillanatok, amikor egyik pillanatról a másikra megszűnik egy kapcsolat...ezen át kell esnie mindenkinek...nincs magyarázat, csak óriási hiány.
Nekem is volt egy ilyen és még egy piciny magyarázatot sem kaptam. Ez szörnyű...elviselhetetlen.
Ilyenkor beleesünk az önsajnálatunkba és egyénenként változó, hogy mikor döbbenünk rá, hogy minden rendben és nincs veszve semmi.
Az is változó, hogy hányszor kell ezeket megélnünk...

A megfelelő energia szint a lényeg.
ha folyamatosan tudjuk ezt és teszünk is érte, akkor megváltozik a világunk.
Egyszerűbb lesz, mert, aki figyel magára, az egyszerűbb lesz.
Minél jobban meg akarunk felelni, azzal bonyolultabbá, kétszerűvé, kétséggé válunk.
Ez egyenlő azzal, hogy az energia szintünk leapad...ez egyenesen arányos azzal is, hogy birtokolni akarunk, mert az anyag rezgésszintjén vagyunk, ahol csak ez az egy dolog, ami bebiztosíthatja(szerintünk) azt, hogy érünk valamit.

folyt.
izi

2009. december 13., vasárnap

Mertem remélni

Mertem remélni, hogy a karácsonyt együtt töltjük...mertem.
Híú ábrándokat kergettem.
Önsajnálat után következik a felszabadulás, az elfogadás.
Ezek az érzések jó mélyről fakadnak fel.
Hirtelen jönnek és elárvulva érezzük magunkat.
Elhagyatva, pontosan úgy, ahogyan a legjobban félünk tőle.
Ez az érzést talán az aktuális személy válthatja ki, de a gyökere sokkal ősibb.
Csak ráaggatjuk ezt az elhagyatottság érzést...mert még mindig nem tanultuk meg azt, hogy először magunkban kell erősnek lenni. Egyedül.
Magunkat soha nem hagyhatjuk el.
Ha már annyira megtiszteltük magunkat a magányukból fakadó erőnkkel, hogy stabilan bízunk magunkban, akkor már nem fájhat annyira egy szakítás.
Akkor már nem hozza felszínre azt a kegyetlen, szívbe markoló sokszor megélt érzést, az elkülönülést, a kiszakítottságot.
Honnan ered ez az érzés igazán...ha nem megyünk nagyon messzire, akkor csak az anyaméhből való eltávolodást említeném. Ez még sok materiális embernek is elfogadható...talán. De a legmélyén az van, amikor kiszakadtunk az egységből.
Abból az egységből, ami lágyan körbe ölelt, amit az anyaméh.
Amikor ez megtörtént, akkor belecsöppentünk a dualitásba, ebbe a világba, ahol állandóan meg kell vívnunk a csatáinkat az egyensúlyunkért.
Két erő dolgozik azon, hogy ne legyünk egyensúlyban. Az egyik az anyagba húz, a materializmusba, a másik a túlzott egós magaslatokba, szellemiségbe.
Egyik sem helyén való.mégis ide-oda csapongunk, amíg a tudatosság egy kicsiny szikrája meg nem érint minket.
Finoman odasúgja, hogy:"ember, hová tartasz?...van hatalmad a sorsod fölött."
Innentől kezdve valami beindul. Beindul az a folyamat, ami már keresi az egyensúlyt és nem hagyja olyan sűrűn, hogy marionett bábúként rángatva legyünk.
Pedig az emberek többsége marionett bábú, annak ellenére, hogy szent meggyőződése az, hogy mindent ő irányít.
Az önsajnálat is egy ilyen eltévelyedés, amikor azt merjük magunkról képzelni, hogy nem vagyunk egészek és nem vagyunk szeretetre méltók, mert elhagytak bennünket.
Ez egy nagy játszma magunkkal.
Amikor írom-e sorokat kezdem érezni a felszabadító erőt, ami az igazi egyetlen erő, ahhoz, hogy másként tekintsek magamra és a körülményeimre.
Ez az erő elhozza azt a felismerést is, hogy soha ne okoljuk a másikat...ő csak tette a dolgát, hogy megismerhessük ebben az aspektusunkban is magunkat.
Egyénenként változó, hogy milyen karmával rendelkezünk, ezért a tudatlanság sokszor önsajnálatot generál.

folyt.

2009. december 12., szombat

Mea culpa

Húúú....ha én ezt elsorolnám.
A lényeg az, hogy van már hajlandóságom észre venni a hibáimat, amit inkább csak nem helyén való cselekedetnek mondanék.
Az élet úgyis keményen honorálja, ha nem szűröm le a konzekvenciákat.
Ha egy kapcsolat lezárása után feldolgozatlan gondolatokkal és érzelmekkel léptem bele egy újabb kapcsolatba, akkor százszorosan megkaptam azt, amit nagyon nem szerettem volna.
Eleinte az önsajnálat csapdájában kínlódtam és okoltam a másik felet, hogy , hogyan is lehet így viselkedni.
Idővel megtanultam, hogy semmi sem történik véletlenül.
Amíg meg nem tanultam valamit, addig csak olyan társat vonzhatok be, aki jól felkészült arra, hogy megéreztesse azt, amitől menekülök.
Ez alól nincs kivétel addig, amíg a belátás és tudatosulás meg nem történik bennünk.
Állandó keresésben vagyunk, keressük az a lényt, azt a lelket, aki mellett ideálisan élhetünk szabadon.
Nem egyszerű dolog belátom...írni róla, beszélni róla könnyen megy.
Félünk odaadni magunkat a másiknak. Sokakban a sztereotípiák már eleve meghatározzák a kapcsolat kimenetelét.
Bennem is van bőven, de kezdem felismerni őket.
Mi a szerelem?
A legnagyobb birtoklás.
Szerintem, aki szerelmes az birtokol...az igazi SZERETET az, ami már nem a birtokláson alapszik.
De a szerelem az keményen fogja a másikat, még, ha ez nem is tudatosul sokakban.
Amikor az egyik fél már nem annyit akar, mint a másik, akkor felszínre törnek ezek a bakik.
Ilyenkor jön a szenvedés és a játszma.
Hol a határ...mikor lesz az ember szerelmes...vizsgáltam már magam sokszor. Néha éreztem a pillanatot, volt, hogy egy napra volt csak szükség.
tudom ez nagyon veszélyes, de a lényeg az, hogy csak azt adhatom, ami vagyok és amit a helyzet és a nő kivált belőlem.
Szóval már én is félek.
Ennek ellenére bízom abban, hogy van itt, vagy valahol egy olyan lélek, akinek ideális a belsőm és a külsőm, ahogy nekem is az ő belsője és a külseje.
Bízom a játszma nélküliségbe, abba, hogy vannak még önmagukra és a környezetükre igényes nők és a szellemi dolgokat sem hagyják ki az életükből.
Számomra nagyon fontos az, hogy ne csak az anyag rabságában szemlélje a világot, a világát.
Aki így lát, annak még nagyon sok tanulni valója van.

folyt.

Az ami vagy, jutalom és egyben büntetés azért, ami vagy

Minden, ami vagy jutalom és egyben büntetés azért, ami vagy...
Ez a mondat számomra mindent elmond...minden magyarázat meg van benne mindenre.
Az, hogy milyen a bőrünk, milyen a hajunk minősége, dússága...külső megjelenésünk...ezek a külsőségeink, de a belsőnk, a lelki világunk...gondolataink, érzéseink minősége és ezeknek tudatos kontrollja, vagy tudattalan megélése is mind-mind ebben a mondatban benne van. Sokan vannak úgy, hogy fogalmuk sincs arról, hogy az érzéseinket és gondolatainkat ildomos felügyelet alatt tartani, persze a nem helyén valókat.
Az, hogy ehhez a felismeréshez mikor jut el az ember, az nagy mértékben függ attól, hogy karmikusan mit hoztunk magunkkal...mit tanultunk ezen életünkben, akár a szüleinktől, akár a barátainktól, ellenségeinktől.
Én is pontosan az vagyok, amit megérdemlek.
Néha ellenszegülök és megkérdőjelezem ezt, de hamar vissza billenek és belátom, hogy most van itt az ideje annak, hogy változtassak.
Néha nagyon nehéz...de ildomos változni.
Hihetetlen erő kell kidobni egy olyan képet, ami egy fájdalmas emlékhez kötődik, egy nagy szerelemhez...de megéri túltenni rajta. Ha ez megtörténik, akkor változás következik be az életünkben és a testünkben sejtszinten.
A számítógép egy hatalmas tükre annak, ami az agyunkban tömörül.
Egy vírus megjelenése a gépen egy egyértelmű jele annak, hogy ideje másként szemlélni a világot és kilépni abból a megfelelésből vagy korlátozásból, amiben vagyunk.
Csak kapcsoljuk be a számítógépünket és meglátjuk a valóságot. Mi foglalkoztat, milyen oldalakat látogatunk, mennyire vagyunk csak az anyag rabjai?...itt látható.
De sokan ezt nem tudják összeegyeztetni, mert még még nincs hozzá affinitásuk.
Idővel eljut minden lélek arra a szintre, hogy a külső világ benyomási révén felismeréseket tegyen magában.megismerje azt, amit jól eltitkol magában, mások tükre által.
Örülök, hogy az vagyok, aki...tényleg. Néha fájó, hogy sokan nem értik, ami számomra helyén való...de ez van. Ettől vagyok igazán én és nem kívánok megfelelésben élni tovább.
Szeretettel.
izi

2009. december 11., péntek

Nagy űr

Kemény leckéket kaptam...sokszor megkérdőjeleztem azt, hogy ezt tényleg én akartam...de belátom és hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül...valamit törlesztek. De sokat tanultam...

Benned is ott van a sok csalódás, ami nem enged nyitni.
Szörnyű a felismerés, amikor megint azt érezhetjük, hogy valaminek vége van.
Tényleg úgy gondolom már, hogy determinálva van egy csomó dolog, egy csomó személy.

Belegondoltam, hogy mennyire tudnék csak egy kapcsolatba úgy belemenni, hogy csak a testiség lenne jelen...arra a következtetésre jutottam, hogy ez nekem nem megy.
Lehet, hogy kielégítene ideiglenesen, de nagy űrt hagyna maga után....

Partnerünk tükre

A legkeményebb dolog meglátni partnerünkben azon tükrünket, amiket jól eltitkoltunk magunk előtt...azon kacifántos és undorító viselkedéseket, amiktől hányunk, amiket nem tűrünk...pedig addig kell vele szembesülnünk, amíg be nem látjuk magunkban...még, ha ez teljesen irreálisnak tűnik is.
Sokan ilyenkor szétválnak, szakítanak és a másikat okolják...pedig a fejlődés és az igazi hosszú távú kapcsolat ezen múlik.
Megmaradni benne és felismerni ezen dolgokat...szinte hihetetlen, de utána megváltozik a partnerünk, nincs tovább ahhoz affinitása, hogy ilyen dolgokkal szembesítsen bennünket.
Ehhez mind a két félnek tudatosítani kell ezt a lehetőséget.

2009. december 7., hétfő

Hazudtam

Hazudtam.
Megbántam...nagyon.
Talán még nem késő...
De legyen meg uram a Te akaratod...ahogy megérdemlem.

2009. november 14., szombat

Megvezetve

Sallang mentesen élni...kifejezni azt, ami igazán vagyunk...


Elindítok egy gondolatot magamban. Hagyom, hogy kiteljesedjen bennem és hozza magával azt, amit hoznia kell.
Már régen nem írtam, de valami ott legbelül kikívánkozik belőlem. Még nem tudom, hogy mi az, de kezdem előcsalogatni. Éjszaka bevillant egy párszor, hogy miről is írjak, de reggelre elfelejtettem annak ellenére, hogy próbáltam megjegyezni.
Ezért is tudom, hogy van valami, ami nagyon kikívánkozik belőlem, de játszik velem...talán egyik pillanatról a másikra felfedi magát az inkognitójából.
El kell érnem hozzá.
Most még nem vagyok ott, hogy kitárulkozzon előttem.
De megyek felé...érzem. Amikor átadom magam a pillanatnak, annak, ami vagyok igazán, akkor szellemileg egyé válhatok vele. Ez nem más, mint az intuíció. Sokan talán félre értelmezhetik ennek szónak a jelentését.
A köztudatban valami isteni sugallatot jelent, de igazán nem jelent mást, mit szellemi egyé válást.
Ez egy olyan fokozata a szellemi fejlődésünknek, változásunknak, amihez fel kell küzdenünk magunkat.
Nem adják ingyen, ahogy sokan gondolják, hogy ripsz-ropszra már megvilágosultak.
Szellemileg egyé válni valamivel egy olyan dimenzió, ahol a jobb agyféltekénk dominál és bizonyosak vagyunk önmagunkban, ahol a kétségeink megszűnnek. Ott igazán azt fejezzük ki, amik vagyunk...félelem mentesen.
Mit jelent félelem mentesen közölni?
Egyszerűen annyit, ami bennük felszínre szándékozik jönni.
Légy önmagad...pontosan csak ennyit, ami minden.
Minden olyan dolog, amit az évek során a megfeleléseink során magunkra aggattunk, csak álarc.
De mehetünk tovább is az előző életeinkig, ahol a tudatalattink olyan világunkat tárolhatja, amikről még fogalmunk sincs és észre sem vesszük, hogy meg vagyunk vezetve.
Nagyon sokszor ennek hatása alatt cselekszünk, ami teljesen eltávolít attól, amik igazán vagyunk.
Ezeknek a csökevényeinknek a felismerése hozhat csak igazán érett gyümölcsöt.
Az intuícióinkhoz fel kell küzdenünk magunkat, a fájdalom segítségével.
A fájdalom nagyon jó katalizátor.
Sokan félünk tőle és ezért bele sem merünk menni egy olyan élethelyzetbe, amihez már nagyon sok sztereotípiát kapcsolunk.
Észre sem vesszük, de megbénulunk ettől.
Eltűnik a MOST, csak a MÚLT és a JÖVŐ képe irányít bennünket.
Nincs két egyforma élethelyzet...csak hasonló.
Ha nem megyünk bele a lehetőségeinkbe és a probléma megoldó képességünk hiányában tovább tagonyázunk a saját mocskunkban, akkor halottak vagyunk.
Ezt fel kell ismernünk. Kinek mikor.
Van, aki már ezzel a minőséggel született, van, aki ezen életében nagy megpróbáltatások árán jut el idáig.
Nem adják ingyen a szellemi egyé válást(intuíció), sem a szellemi hallást( inspiráció), szellemi látást (imagináció).
Morálisan változnunk kell.
Aki úgy véli, hogy a testét nem kell szent templomként tisztelnie, aki a testében nem látja meg a legmagasabb isteni intelligenciát, az nagyon elsodródhat az önmagától.
Sajnos még ez nincs így a köztudatban, jelenleg úgy gondolják sokan, hogy hirtelen megvilágosulttá válhatnak egy tudattalan, önromboló életmód kellős közepén.
Én is beleestem ebbe a csapdába, de hála az égnek volt időm és alázatom építő, segítő kezek felé nyúlnom.
Alázat és tiszta szándék nélkül nem kaphatunk szellemi látás, szellemi hallást, szellemi egyé válást.
Az asztrális szférákhoz betekintést nyerni ösztönszerűen is lehet, van, aki megkapja ezt a homályosan látó adományt, ami még Atlantiszból maradt vissza. Korunkban ennek a képviselőiből van bőven. Az újságok tele vannak a hirdetéseikkel, akik gyors talpaló módon ígérnek szemléletmód és életmód beli változásokat.
Ezek az emberek vissza élnek mások bizalmával.
Sajnos ez a látás nem egyenlő a SZELLEMI látással...ez a látás ASZTRÁLIS, ami nagyon sok szubjektív elemet tartalmaz, ami miatt csak homályos... nagyon távol áll attól a minőségtől, amiről eddig beszéltem, az intuíciótól, ami a morális változások gyümölcse, ami a tiszta , nem homályos szellemi egyé válás, szellemi hallás, látás.
Akinek van füle, az meghallja ennek az üzenetnek a mondanivalóját.


izi

...még eszembe jutott pár gondolat...egy hozzászólásban írtam meg, de ide is leírom.


Amikor bekapcsoljuk a tv-t és bármilyen média üzenetet magunkba fogadunk, akkor lehetőséget adunk arra magunkban, hogy a kétségeink eluralkodhassanak magunkon.
Persze ez nem baj, mert hermetikusan nem élhetünk.
Mindenki döntse el magában, hogy hagyja -e magát megvezetni, vagy végre a saját kezébe veszi az irányítást, irányítását.
Amíg ez a dolog nem jut el a tudatunkig teljesen, addig mindig ott lesz a kétség, addig mindig el kell azon gondolkodni, hogy mit is tegyek, tegyünk.
Amikor felküzdöttük magunkat a saját sorsunk kovácsának(helyén való irányba), ami semmiképpen nem egy külső beavatkozásban bízik, ami mindig csak a pillanat erejében hisz és ebből az erőből merítkezve bizonyossággal tudja, hiszi, hogy az immunrendszere nem véletlenül van...és ez a rendszer csak akkor lesz még tökéletesebb, ha ezt nem nyomjuk el a félelmeinkkel.

De mindenki úgy cselekszik, ahogy jónak ítéli, ami talán egy nagy kerülő önmagunk felé, de mégis oda tart.

Van, akinek be kell adni az oltást, mert annyira nem bízik még magában, hogy ez megnyugtatja...ami nem baj, mert majd tanul belőle...egyszerű megoldásokat akarnak sokan, olyanokat, amiket mások oldanak meg magunk helyett...kényelmes. Mindenkinek egyszerre "segítenek"megoldani azt, amit mindenkinek saját magának kellene, hogy megoldjon. De a világ azért ilyen, mert vezetve vagyunk, ha engedjük.
A világ vezetői most felszólítottak mindenkit, hogy oltassa be magát, mert ők úgy látják, hogy az emberek gyengék és nyomorultak...


Én most felszólítok mindenkit, hogy üsse be a jobb térdét, mert, ha nem teszik, akkor óriási baj történik...olyan dolog, aminek a végkifejletéről inkább nem is beszélek...biztos forrásból, a legnagyobb jó szándékom vezérletével közlöm ezt a hírt. Remélem sokan beütik, mert nem szeretném, hogy súlyosabb következményekkel keljen számolni a világnak.


izi

2009. november 7., szombat

2009. október 28., szerda

Amikor a félelem eltűnik...

Amikor kezd eluralkodni a félelem, akkor igazán a bal agyféltekénk dolgozik...
Amikor ez a hemiszféra valamilyen oknál fogva nem tud érvényesülni, akkor egy teljesen más világba kerülhetünk.
Ez a világ az a világ, amiről nagyon sokszor hallottunk már...itt béke van és egységérzet...megvilágosulás.
Innen soha nem indul el a kétségbeesés...innen csak a megoldás felé mehetünk.
Ez a video egy doktornőről szól, aki egy strokon esett át és a bal agyféltekéjében egy vérrög keletkezett...
Érdekes...döbbenetes, egyben felemelő...

Magyar felirattal.

http://www.ted.com/talks/lang/hun/jill_bolte_taylor_s_powerful_stroke_of_insight.html

szeretettel.
izi

2009. október 27., kedd

Mert a szívemig hatol...

http://www.youtube.com/watch?v=4WU0YBYjyhc

you

http://www.youtube.com/watch?v=9NWyu42zl0w

...csak ennyi...annyira szeretem ezt a zenét.

Nincs más lehetőség...

Nincs más lehetőség, mint az elfogadás…elfogadni magunkat, elfogadni azt, amiben élünk.
Addig, amíg ez nincs elfogadás szintjén semmi sem fog ideálisan változni.
Amikor nem vallunk be magunknak valamit, amit tudunk, hogy nem helyén való bennünk, addig hazudunk magunknak és ez által mindenkinek.
Titkolózunk magunk előtt…takargatni valónk van magunk előtt…ez a nem semmi.
Saját magunk előtt TITKOLÓZUNK és úgy véljük, hogy majd csak jön az ideális változás.
Pedig ez csak a nem helyén való dolgokat szüli tovább.
Szégyelljük magunkat magunk előtt…ez az igazság.
Mert, ha ez nem így lenne, akkor TUDATOSAN felvállalnánk magunkat mindennel, amik vagyunk…nem félve attól, hogy lelepleződünk.
Igazán nem véletlenül vagyunk olyanok, amilyenek vagyunk.
Minden porcikánk pont azért olyan, mert a szellemi, lelki hozzáállásunk az egységhez olyan, amilyen.
Minél nagyobb az elfogadás, annál nagyobb az egészség.
Valami bánt magunkban?...biztos van belőle bőven, ahogy nekem is.
Néha utálom magam, nem találom magam és szenvedek.
Megfelelni vágyok a világnak és azért titkolózom.
Nem tudom, miért csinálom ezt, de csinálom.
Mindenki egyedi.
Mindenkiben ott van a szépség csak jobban meg kell figyelni.
Sokan szenvednek, nem tudják elfogadni a külsőjüket, ezért mindent megtesznek, hogy széppé varázsolják…olyanná, amit a társadalom elvár. Néha teljesen ellentétesen azzal, amik igazán vagyunk.
A belső tulajdonságaikkal annyira nem foglalkozunk, mert azt el lehet leplezni.
Ezzel a titkolózással hazudunk magunknak és másoknak.
Ez a lényeg igazán…erre lenne ildomos ráébredni.
Belül rendet tenni.
Szép fokozatosan felvállalni magunkat, minden jó és rossz tulajdonságunkkal együtt.
Tudom ez nehéz, mármint a nem helyén valóval azonosulni.
Pedig, ha mélyen belegondolunk ott van bennünk és nem lehet azt mondani rá, hogy az nem én vagyok.
Sajnos manapság az terjedt el, hogy, ha a rosszról beszélünk magunkban, akkor azzal felerősítjük.
Ez a legnagyobb balgaság, amit hallottam az életemben.
Ez az igazi bevallás…az igazi gyónás, amikor ráébredünk saját magunk hibáira és nem félünk meggyónni magunknak…csak így haladhatunk az ideális felé.
Könnyű a jó tulajdonságainkkal megértésbe kerülnünk.
Ez a legkönnyebb.
A nem helyén való tulajdonságaink is mi vagyunk. Majd, ha ez megértésre és bevallásra kerül…akkor leszünk úgymond megvilágítva…megvilágosulva…így leszünk átlátszók.
Addig, amíg bármilyen árnyék van bennünk nem lehetünk egészségesek.
Nem véletlenül ilyen a világ, nem véletlenül van ennyi betegség.
A hazugság babérjait hordozzuk.
Ennek a felismerése mindenkinek a feladata.
Halogatni lehet, akár életeken át is.
Sok értelme nincs, mert magunkat büntetjük ez által.
NEM VÉLETLENÜL VAGYUNK OLYANOK, AMILYENEK VAGYUNK.
Ez az alapszabály.
Senki sem bánt minket, csak mi magunkat…
A saját sorsunk kovácsai mi vagyunk…ebben benne van az is, hogy, ha ideálisabbat akarunk, akkor bőven van tenni valónk.
Nem másnak magunkkal, hanem magunk magunkkal.
Szép fokozatosan megindul bennünk a felismerés, felismerése annak, hogy ennek van csak igazán értelme. A társadalmilag elfogadott viselkedés minták már nem segíthetnek, csak gátolnak. Pedig mennyire bíztunk benne…de hát azt is egyszer valaki kitalálta és ráerőszakolta a világra.
Hol vagyunk ebben mi…hol van az önMAGunk?
Amikor bevalljuk a csökevényeinket és nem szégyelljük már ezt, mert természetes akkor történik meg az igazi csoda.
Az életünk az ideálisabb felé indul.
Mi az ideálisabb?...ez egyénenként változó….NEM SABLON.
A különbözőségünk nem egyenlő a káosszal.
A szeretet törvényén belül hatalmas intervallumon belül élhetünk szabadon.
Nagyon nagy tér van így számunkra, ahol nem alakulhat ki blokk bennünk, mert szabadok vagyunk. Ehhez az első lépés, hogy valljuk be magunknak azokat a tulajdonságainkat( belsőt és külsőt) amit eddig rejtegettünk.
Amikor ez megtörténik, nem erősödik tovább a nem helyén való tulajdonságunk, hanem elfoglalja helyét bennünk az ellentéte...az lesz nagyobb arányban bennünk.
Ez az igazi felszabadulás, amikor már csak magunkat adjuk , amikor már nem félünk, hogy megszólnak…


Szeretettel.
izi



2009. október 20., kedd

Panaszkodunk...

Panaszkodunk sokan...
Változásban élünk...aki ezt nem érzi, vagy szándékosan nem akarja tudomásul venni, az még több fájdalmat okoz magának.
Mindenünk megvan.
Mégis panaszkodunk.
Több kell...mindig valami, amitől azt hisszük, hogy jobb lesz.
Örökké csak az a "majd akkor, ha az meg lesz, akkor jobb lesz"szöveg.
Megkeményedtünk.
Eltűnt az a lágyság, ami a szívünkből fakad.
Én is megkeményedtem...éreztem, hogy valami nem stimmel.
Jöttek is a figyelmeztető jelek.
Néha megértettem az üzenetüket, néha nem.
Ha nem, akkor nagy fájdalmat okoztam magamnak.
Előjött bennem az irigység, ami soha nem voltam ez idáig.
Fura érzés irigynek lenni...de megtapasztaltam milyen.
mindig is furcsának találtam az irigy embereket...nem értettem, hogy miért is olyanok ők.
Erre én is azzá váltam. Nagyon nehéz volt ezt felfogni magamban és tudatosítani, hogy hékás, te nem vagy más, mint egy irigy ember.
Húúú...nem egyszerű ezt bevallani...de most leírni sem, az egóm nem kívánja, hogy nyilvánosságra hozzam.
De miért is ne mondhatnám ezt el, hogy más is tanulhasson belőle.
Igazán minden embernek egyszer meg kell tapasztalnia magában a helyén való és a nem helyén való érzéseket.
Aki ezt nem érti meg, annak még nagy csatái lesznek önmagával.
Ahhoz, hogy egészek legyünk, vagyis egészségesek, ahhoz mindenünkkel együtt kell szeretni, tudatosítani magunkat.
Amikor már bevallottuk magunknak azt, amit a hátunk közepére sem kívánunk, akkor már sokkal közelebb leszünk önmagunkhoz, mint, amikor tagadásban vagyunk. Az egész világ tagadásban van, azért ilyen, amilyen jelenleg.
Minél többen felfedezzük magunkban azt, hogy nem leplezhetünk el magunkról magunknak semmit, annál közelebb hozzuk a világ megoldását, békéjét.

Ma megengedtem magamnak, hogy sírjak.
Tudom ez nem férfiakhoz méltó dolog, az elfogadott viselkedés minta ezt nem tolerálja. Egy férfi legyen kemény és határozott, ne pityeregjen...az gyengeség...az, aki sír férfi létére, az nem férfi.
Ennek ellenére én sírtam és nem bántam meg.
Annyi minden szorult belém, annyi minden fájdalom és bánat...néha reménytelennek érzem az életem, annak ellenére, hogy nem kellene. De ki nincs így manapság.
A lényeg az, hogy engedjük meg magunknak azt, hogy sírjunk egy kicsit, ne mutassuk a rendíthetetlen katonát és közben gyengék vagyunk. ez meghasonulás önmagunkkal.
Szeressük meg a gyengeségeinket...igen is valljuk be magunknak, hogy nem bírjuk néha a világ súlyát, nyomását. ezt meg kell engedni magunknak, különben betegek leszünk még jobban.

Ha ezt megmutattuk magunknak, akkor utána újra felépíthetjük a szebb és tapasztaltabb világunkat.

Ha panaszkodunk, akkor lássuk meg utána azt, ami van és , ami szép. Van bőven belőle.
csak ne ragadjunk bele.

Változásban élünk...nem csoda, hogy meggyengülünk.
annyi minden megváltozhat körülöttünk, amit megszoktunk már és azt hittük, hogy ez mindig így is marad.
Kemény dolog az, amikor egyszerre megszűnik a munkahely, a párkapcsolatunk is csődöt mondott...és még sorolhatnám...egyszerre minden.
Ebben az állapotban meg kell, hogy engedjük magunknak azt, hogy gyengék lehessünk.
Ahogy azt is meg kell engednünk magunknak, hogy gyűlöljünk...mert, aki ezt tagadja magában, miközben gyűlöl, az megint csak hazudik magának és ezzel a világnak is.

Amikor bevallottunk magunknak sok mindent, akkor a világunkba is beköltözik a béke.
Minél több képmutatás van bennünk, leplezés, annál több nyugtalanság borítja el az életünket.
Panaszkodunk sokan...merjünk megtenni olyan lépéseket, amiket eddig nem tettünk.
Ne hazudjunk többet magunknak...semmi értelme.

Ma megnéztem ezt a kis videót és annyira másként kezdtem el látni magam és a helyzetem.

http://www.youtube.com/watch?v=bNequIZ6MmU&NR=1

Szeretettel.
izi

2009. október 14., szerda

A megkönnyebbülés ölében szuszogunk...

Körforgás...

...ugyanoda mindig, csak egy kicsit több tapasztalattal...

...megismerés...elengedés...fájdalom.

Tudatosulás...bizonyosság...erő...béke...hatalom.

Tanítás...szeretet.

Emberek jönnek...velünk vannak...hirtelen mennek, szó nélkül vagy ocsmány szavakkal...nincs értés...düh van, harag, kétség.
Egyszer csak könnyebbség...honnan?...nem is kérdezzük, csak a megkönnyebbülés ölében szuszogunk.

Elfáradunk...nem merünk többet...de mégis ott legbelül valami hajt minket.
Vissza nézünk...látjuk magunkat...így egyszerűbb okosnak lenni...megígérjük többet nem csináljuk ugyanazt a baklövést.

Szeretetre vágyunk, közben tudjuk, hogy magunkat kell szeretnünk...hangoztatjuk is, hogy mennyire tudjuk ezt...mi vagyunk a Janik...de közben egyedül vagyunk...szuszogunk és kétségeink között fuldoklunk. Tudjuk, hogy szeretetre méltóak vagyunk, bízunk ebben...de az a fránya karma mindig beleszól.
Oldjuk magunkban az oldhatót...könnyebbek leszünk...a világ is szép tükröt tár elénk...újra béke...megnyugvás...honnan?...onnan fentről, onnan bentről...egyek vagyunk magunkkal, mindennel...szép ez így...ezek az ajándék pillanataink.Ezért érdemes élni.
Kitárulkozunk, nem várunk el semmit...ez az élet...adunk magunkból, nem elvárva semmit.
Amikor így élünk, akkor vagyunk igazán mi magunk...a Vagyok, aki vagyok van jelen bennünk.

Csodaország.
bennünk van. Bennünk, magunkban...ilyenkor nincs hiány. Ilyenkor szokott jönni a meglepetés.
Váratlanul, amikor nincs várás.
Nem várjuk, de mégis gondoskodásban van részünk. Honnan?...onnan fentről...onnan bentről.
Tudjuk, hogy létezik az a valaki, aki ugyanígy látja a világot és önmagát.
Minden lélek tanulni jön ide...csak akad, aki hasonló cipőben éli meg önmagát.
Ebben reménykedünk...ha erőnk van, akkor tudjuk, hisszük, hogy semmi sem véletlen.
Az egész életünk nem volt véletlen. Senkié sem.
A Tiéd sem...hallod a lelkem?...érzed a szívem?...tudod miről írok?
Most jó formában vagyok.
Szeretem ezt az állapotot.
Tudom van Devolúció is...nem csak emelkedés.
De már a tapasztalataim talán megengedik, hogy nagyot ne bukjak...a jelek mindig ott vannak csak észre kell vennem.

Körforgás.
Itt vagy Kedves?

Hallod, amit a lelkem énekel?

izi

2009. szeptember 25., péntek

Ici pici rákos sejt


Volt egyszer egy ici pici ...


Nincs kedvem tovább másokat segíteni.
Fontosabb vagyok mindennél és mindenkinél.
Nincs kedvem pontosan ugyanúgy tenni a dolgokat, ahogy eddig tettem...a franc fog együttműködni, csinálok én magamnak törvényeket és azt nagyon jól be fogom tartani. Érdekel is engem az, hogy a többi sejt mit csinál és hogyan él?
Nekem csak az a fontos, hogy mindig mindenem meglegyen.
Eddig olyan monotonan éltem, mindig ugyanazok a feladatok ...elég volt ebből. Most én döntöm el, mit csinálok.
Sok sejt ismerősöm akart ugyanerre az útra lépni, amire én léptem...ők régebben próbálkoztak, de nem tudták elérni a 2mm-t. Ők még egy egészségesebb immunrendszerben éltek és ott nem volt esélyük. De nekem már van!
Lesz, akinek nem tetszik majd, amit csinálok...tudom sok fehér ruhás fog rámtámadni és nem akarják, hogy 1-2 mm-nél nagyobb legyek. Kemény legényeknek gondolják magukat, talán ismerem is őket...valami leukocyta a nevük.
Tudják, hogy nem szabad, hogy elérjek egy eret.
Ezért mindent megtesznek, de úgy érzem ez nem akadály számomra.
Manapság az emberek úgysem törődnek az egészségükkel, nem lesz nagy vasziszdasz.
Minden vágyam, hogy elérjem azt a kis eret, ami nem is olyan messze van tőlem.
A körölöttem lévő sejteket jól kihasználom, barátként tüntetem fel magam és a kellő időben mindenüktől megfosztom őket. A kis naívak.
Szarok én rá mit gondolnak rólam...a lényeg, hogy éljek és növekedjek.
Minden, ami az utamba áll eltakarítom magam elől.
Amikor elérem azt az érszakaszt, amiről beszéltem teszek egy nagy utazást.
Mit gondoltatok?...csak nem hittétek, hogy kihagyom az életemből az utazást.
Hová is megyek?...talán a vesékbe, vagy a Langerhans -szigetekre. Most éppen a tüdőben lakom.
Megmondom őszintén unom már a tüdőt.
Nagy a felhajtás körülöttem.
Nem is tudom mit erőlködnek, hiszen alapból gyenge immunrendszerben élek.
Az az ember, akiben benne vagyok meg nagy ívben letojta, hogy mit is eszik és iszik.
Soha nem mozog eleget és szid mindent és mindenkit.
Semmivel sem elégedett.
Én is úgy döntöttem, hogy nagy ívben szarok mindenre...
Megerősödöm. Lassan elérem a 2 mm -ert és nem tudnak velem mit kezdeni.
Ugyan felfedeztek már, de sokáig voltam inkognitóban.
Enyém lesz minden. Minden.
Csak az enyém.
Törvényeket nem tűrök, csak a sajátjaimat.
Éljek én.


Semmilyen törvény nem kell...csak úgy egósan kell élni...ahogy sokan szeretnek élni manapság.

2009. szeptember 20., vasárnap

Alamuszi

Egy hozzászólásnak indult egy cikkhez ( a magányról)...de hosszabbnak sikeredett...ezért felraktam ide is...olvassátok szeretettel.

A magány pontosan így érződik, ahogy mondod.

Egyénenként egy picit változik biztos, de a lényege ez...fájdalmas, hideg, szörnyű.
Aki ezt egyszer felismerte magában, az emlékezni fog rá, lehet, hogy egy kicsit néha nem ismeri fel, hogy mi kínozza, de hamar rá fog jönni újra.
De sokszor kínzott engem is...néha most is...de,, amikor megszólítom és azt mondom neki, hogy "elég", akkor szépen tovább áll:-)
Helyet ad a nyugalomnak.
De sokan is vagyunk így, hogy a nyugtalanság érzése hirtelen a semmiből megjelenik.
Egyik pillanatról a másikra a kétségbeesés nyomja ránk a bélyegét.
Olyan titokzatos ez az erő, olyan alamuszi.
Sokszor bántott sokunkat, az inkognitóját kihasználva.
A megnevesítésétől és tudatosításától menekül.
Nem szereti, ha tudnak róla.
Alamuszi.
Én nagyon sokszor kérem az embereket, hogy figyeljenek az érzéseikre.
Ez a lényeg.
Az érzelem és gondolat kontroll.
Sokat hallottam régen erről, de igazán nem olyan rég óta tudatosult bennem igazán ez.
Amikor figyelünk magunkra, akkor leszünk igazán magunk.
Ez a figyelés nem egy görcsös összpontosítást jelent, csak egy jelenben való magunkat megérintést.
Van egy olyan módszer is, amikor a testünket kell tudatosítani, a végtagjainkat is...kijelenteni, hogy mind ezek is mi vagyunk...a bal lábunk, a bal kezünk, a jobb kezünk, a jobb lábunk.
A végtagjaink hordozzák az igazi tudatalatti dolgainkat.
Egy mély légzéssel és a testünk kiegyenesítésével tudatosíthatjuk, hogy jelen vagyunk és a testünkkel egyek vagyunk.
Figyeljünk, de görcstelenül...éberen, de ne pislogás nélkül.
Amikor ez a felismerés felüti a fejét bennünk, akkor megváltozik a világunk.
Ez után élünk igazán.

2009. szeptember 19., szombat

Végtelen béke

Végtelen béke tölti el a szívemet

http://www.youtube.com/watch?v=nSFKGAQpmi8&feature=fvw

Az éjszaka elrepülhettem oda, ahova mindig vágytam.


Még nem járhattam itt.

Még nem kaptam meg az útlevelemet, mert bántottam magam.
Ide csak tiszta szándékkal és ideális önbecsüléssel kapunk bebocsátást.
Minden kishítűségünkből született gondolatunk távol tart ettől a világtól.

Már a "határnál" megállítanak és megkérdezik, hogy "ne haragudjon mit is szeretne errefelé csinálni?...miért is gondolta, hogy, ha bántja önmagát itt simán beléphet?...forduljon vissza kérem és gondolkodjon el egy kicsit és belátja mi az, ami nem helyén való".

Én is sokat visszafordultam.
Kénytelen voltam, mert itt nincs protekció.

Csak azt arathatjuk le, amit elvetettünk.

De, ha belátjuk, hogy van más lehetőség is és van egy olyan világ, ahol már nincs szenvedés, akkor semmi sem lesz nehéz, mindenhez lesz erőnk, megvalósíthatjuk magunkba a békét.

Ez a világ bennünk van. A mostban.

Ez a most megszünteti bennünk a társtalanság érzését.

Egyedül társtalanság érzés nélkül mindenkivel.

Megvalósíthatjuk a békét...

Először csak egy kicsit.
Ez a kicsi már növekedni fog és minden nap locsolva a szeretetünkkel és a hitünkkel megváltást hoz.
Most már bátran mehetsz a "határhoz", ami soha sem létezett, mégis van.
Bebocsátást nyertél.


Szeretettel.
izi

2009. szeptember 9., szerda

Ne szakíts le...

Idő előtt leszakítani egy gyümölcsöt...



"Ne szakíts le...még nem vagyok elég érett, még nem azt adhatom neked, amit teljességemben adhatok."...szólt a csipkebogyó hozzám tegnap, amikor a Mátrában kirándultam.
Úgy éreztem megkóstolom, mert annyira gyönyörűen, pirosan pompázott a bokron az a tömérdek csipkebogyó.
Próbáltam letépni, de nem engedte magát.
Ekkor éreztem meg , hogy szól hozzám.
Mindent a kellő időben ildomos enni, és tenni.
Amikor ehető lesz majd megengedi, hogy letépjem és megegyem.
A búza is meghajlik aratás előtt, azzal jelezve, hogy készen áll, alázattal van a természet rendjéhez.
Minden olyan dolog, amit hamarabb akarunk, mint a rendje, az nem épít minket igazán.
Sokan alapok nélkül szeretnének megépíteni egy lelki biztonságot magukban.
Egyik pillanatról a másikra, csak úgy pillanatok alatt lelki békét akarnak.
Nagyon sok módszer van mostanában.
De általában minden módszer kihagyja az alapokat.
Az ember modern absztrakt felfogása szerint az emberek mindig pontosan ugyanilyen lelki állapotban voltak és mindig ugyanígy szemlélték magukat és a külvilágukat.
Az igazi stabil egyensúly megtalálásához nagyon fontos az, hogy az ember tisztában legyen azzal, hogy az ember miért is ilyen, amilyen mostanában.
Miért is van az, hogy ennyire eltávolodott a szellemi dolgoktól és miért nem tud különbséget tenni a szellem és a lélek között.
Sokak számára a lélek és a szellem ugyanazt a dolgot jelenti.
Amíg ez a dolog nem tisztázódik minden emberben, addig csak foltozgatásokat hajtunk végre magunkon...mert az igazi alapja mindennek az, hogy, ha megértjük a teljességében lévő embert.
Az ember önmagában, alapból, amikor teremtetett, még nem hordozta a fizikális testét.
Jelenleg pedig az általánosan elfogadott nézet szerint, az ember nem más, mint a fizikális teste.
Amíg ez a nézet van jelen, addig stabilitást nem tapasztalhat az emberiség.
Annyi sem elég, ha hozzáfűzzük a lélek jelenlétét, mert ezzel sem egész.
A szellemmel együtt beszélhetünk csak egész, egészséges emberről.
Voltak idők, amikor ezt a hármasságot "jóakaratú" emberek leredukálták kettősségre.
A kettes számban kellett innentől kezdve élni.
Ezek általában olyan nevezetes zsinatokon történtek.
A testet és a lelket elfogadták, de a szellemet besöpörték a szőnyeg alá.
De úgy is fogalmazhatnám, hogy a lelket összemosták a szellemmel és kijelentették, hogy ez egy és ugyanaz.
Ezeknek a "jóakaratú " embereknek a jóvoltából jelenleg nagyon sok embernek fogalma nincs arról, hogy valójában az ember nem csak a teste.
Az ember mikor teremtetett, akkor még nem volt fizikális teste.
Később kapta csak meg ezt az adományt.
De akkor sem volt még férfi se nem nő.
Isten képére így lett teremtve, androgűnnek, mind a két nemet egyMAGában hordozónak.
Ez az ember volt ADAM KADMON, amiből a későbbiek folyamán lett csak ÁDÁM.
Ezt a kort amikor ez megtörtént LEMÚRIAI kornak nevezzük.
A Biblia erről a korról ír, amikor a teremtésről ír.
Ez az ANDRÖGÜN ember lett úgymond először nem testben, hanem magasabb minőségében női és férfi aspektusára bontva, amit követett később a fizikális kikristályosodása is ennek, amikor megjelent a fizikális nő és férfi elsődleges nemi szerveivel.
Óriási baklövés jelenleg az ember csak testére és lelkére bontani.
A legalapvetőbb dolgot hagyjuk ki a számításunkból ez által.
Érdekesség képpen a LEMÚRIAI kort követte, az ATLANTISZI, amit sokkal többen ismernek.
Az ATLANTISZI kor utániban vagyunk most jelenleg.
Ebben a korban nagyon eltávolodott az emberiség a szellemi dolgoktól.
Közvetlenül Atlantisz után még élt az igazi egységtudat az emberekben , egyszerre tudták meglátni a külső világ mögötti szellemet és a belső lelkiviláguk mögötti szellemet...ez a kettő teljesen egy volt még számukra.
Jelenleg ott tartunk, hogy semmilyen szellemet nem látnak az emberek , sem a belső lelki világuk mögött sem a külső érzékelhető világ mögött sem.
Nem még, hogy ezt a kettőt egyé tennék.
Ebben a korban, amiben élünk nélkülözhetlen az összefüggések látása, ahhoz, hogy kiemelkedjünk a beidegződéseink rabságából.
Nem győzöm hangsúlyozni ezt, mert ennek lényegét minden erővel szeretnék eltitkolni.
Amíg az ember ehhez a felismeréshez nem nő fel, addig csak foltozgatásokat hajt végre magán.
Az igazi lelki béke, a teljes ember felépítésének a megismerésén alapszik és azon, hogy megértsük milyen változásokon ment keresztül a lélek addig, ami most jelenleg.
Alapok nélkül lelki békét teremteni, annyi, mint a csipkebogyót előbb letépni, mint mielőtt beérik és alapból adja magát.
A türelem nem más, mint annyi, hogy VÁRNI TUDNI.

Szeretettel.
izi

2009. szeptember 7., hétfő

Megoldás mindenkinek

Egy olyan módszert adok mindenki kezébe, amivel egyből megoldhatja a problémáit. A lényeg, hogy tudj olvasni a sorok között.















Szeretettel.
izi

2009. szeptember 3., csütörtök

Recept csak ínyenceknek

Recept csak ínyenceknek

Egyszerűen elkészíthető. Titkos (mostanában felszínre került) forrásból.


Hozzávalók:
1 db. érett paradicsom




Elkészítési javaslat:
A frissen szedett paradicsomot mosd meg langyos folyó vízben.



Fogyasztása:
Emeld a szádhoz és harapj bele.



NO...itt vagyok ruhában is, mert megszóltak.



De egy rémülős képemet is felrakok ide, mert...igazán ezt el sem merem mondani...ez a recept hatása...olyan titkok tárultak elém, hogy
...




HÚÚÚ.

Mindenkinek JÓ ÉTVÁGYAT kívánok.
izi

2009. augusztus 29., szombat

Kell egy kicsit utálni is

A SZERETLEK szó elcsépelése...



Valamelyik éjszaka tudatosodott bennem, hogy semmi baj sincs azzal, hogy utálatot érzek.
Ez az utálat érzet amikor tudatosodott bennem, akkor hirtelen úgy gondoltam, hogy ez nem helyes.
Csitítani próbáltam magamban, úgy éreztem, hogy ez nem helyén való.
Nem helyén való, mert az etikett ezt mondja.
Meg kell bocsátani.
Megbocsátani, akkor is, ha bennünk óriási düh van...ezt írja elő a szeretet törvénye.
Hogy is van ez?
Akkor is mondjam azt, hogy SZERETLEK, ha dühös vagyok?
Álszenten, ahogy az etikett kívánja?
Ez számomra nagyon ellenkezik odabent valamivel.

Több hozzászólásban is megbeszélés tárgya volt az, hogy kell-e mindig, minden alkalommal azt mondani, hogy "szeretlek".
A vallások is a szeretet jegyében élnek, legalábbis ezt próbálják állítani.

Én úgy gondolom, hogy ideje van az utálatnak és ideje van a szeretetnek is.
Ebben a dualitásban nem nehéz kibillennünk az egyensúlyunkból.
Amikor kibillenünk, akkor akár hirtelen óriási haragot is érezhetünk valaki iránt.Ez az egyik oldal.
Számomra az is kibillenés a másik oldalra, amikor folyamatosan azt hajtogatjuk, hogy SZERETLEK.
Ez ugyanolyan szélsőség, mint a düh és utálat, nem kell ugyan sokáig benne maradni egyikben sem. Mind a kettő eltávolít az igazi önmagunktól.
Aki folyamatosan azt mondja, hogy SZERETLEK, az elcsépeli ennek a szónak a lényegét.
Mindig ezt hallani , egy idő után ugyan olyan terhes, mint a düh és utálat.
A szeretetet nem mondani kell, hanem érezni.
A megfelelő időben mondani olyan, mint egy csoda.
A megfelelő időben utálni sem baj.
Megbocsátani önmagunkban kell...elindítani ezt a folyamatot...ez érdemes.
Hosszabb távon utálni és dühösnek lenni káros.
Hosszabb távon azt mondani, hogy SZERETLEK ugyanolyan káros.
Ezen biztos sokan felháborodnak és azt mondják , hogy mégis jobb az, hogy folyamatosan szeretnek, mint az, hogy folyamatosan utálnak.
Lehet, hogy egy szintig igazuk van, de hosszabb távon nagyon sértő lehet ez, főleg olyanoknak, akiknek az intímszférájuk 1000km-es.
A szeretetet föl lehet fedezni egy írásban, anélkül is, hogy odaírnák a végére, hogy szeretlek titeket.
Az, hogy valaki valakire haragszik, az természetes dolog.
Aki haragszik, az haragudjon.
Amikor illendőségből ennek ellenére odaírjuk a kritikus mondandónk végére, hogy SZERETLEK...attól hányok.

Megengedem magamnak azt az érzést, hogy hányingerem legyen, mert számomra ez a nyáladzás, nem fér bele a világnézetembe.
Úgy gondolom, hogy ennek a két szélsőségnek a közepén van az igazi szeretet.
Nem külcsínekben gazdag és nem ékesszólásokba levedző, csak egyszerűen van.
Én jelenleg így vagyok.
Utálatos dolognak tartom a nyáladzást.
De nem sokáig maradok ebben az érzésben (
utálatban), mert szeretem magam.

izi

2009. augusztus 24., hétfő

Egyszerű örömök (nem divatos)

Szélsőségeink fogságában nem ismert az a dolog, hogy egyszerűen örülni...



Szélsőségeik magas fokát élik meg az emberek ezen a Föld nevű bolygón.
Olyan szinten elburjánzott ez a dolog, hogy az egyszerű dolgok már egyáltalán nem érdeklik az emberek legnagyobb részét.
Gondolataikat az tölti el, hogy milyen új dolgokat szerezhet meg magának, milyen új dologgal hívhatja fel az emberek figyelmét magára.
Az idősebbeket annyira nem érinti ez a dolog, de vannak közöttük is bőven.
Egy mesterségesen generált világban élünk.
Az embernek szinte nincs saját önálló gondolata, csak olyan, amit a média sulykolt belé.
Persze ezzel rögtön ellenkeznének és felháborodnának, ha ezzel szembesítenénk őket.
Miből is lenne önálló gondolata, ha egyáltalán nem teszi lehetővé azt, hogy önmagában legyen.
Úgy legyen önmagában, hogy közben háttérzajként ne szóljon semmilyen rádió, tv...stb.
Sokan mondanák, hogy ők egyedül élnek, magányosan, akkor hogy a fenébe nem lenne meg nekik ez, hogy magukban lennének.
Igen magukban vannak, de soha nem önmagukkal.
Mindig szükség van egy impulzusra, valami zajra.
Tisztelet a kivételnek, de a nagy többség így él.
Ilyen módon viszont, soha nem lehetünk önmagunk és ez által soha nem lehet önálló gondolatunk.
Minden ember feladata az, hogy felébredjen és rájöjjön erre, rájöjjön, hogy vezetve van.
Vannak hangzatos dolgok, hogy LÉGY ÖNMAGAD...a csapból is ez folyik most az EZOterikusnak valló helyekről.
Az ezotéria nem jelent mást, mint azt, hogy BELSŐ kör, beavatott.
Ami jelenleg ezoterikusnak vallja magát, az közel sem tartozik ehhez a belső körhöz.
Igazán csak úgy hívhatnák magukat, hogy EXOterikusok. Ennek a jelentése a KÜLSŐ kör.
Körülbelül itt áll most a világ ebből a szempontból.
Ezek az EXOterikusok felületesen, periférikusan látják a dolgokat. Ők tanítanak sokakat manapság.
Persze látványosak a dolgaik, de pontosan ez a lényege.
A terítés.
Igazi mély instrukciókat nem adhatnak, mivel maguk sem beavatottak.
Sokan talán ellenszenvet éreznek ennek a szónak a hallatán, hogy beavatott.
Megértem őket, mert voltak, akik lejáratták ennek a rangnak a lényegét.
Beavatottá válni nem azt jelenti, hogy valaki beavat abba, amit mi magunknak kell rájönnünk életeinken keresztül, amiket meg kell tapasztaljunk, hogy önmagunk lehessünk. Sajnos jelenleg nagyon sok olyan ígéret van, hogy bárkít beavatottá tehetnek pillanatok alatt.
Morális változások nélkül, intellektuális változások nélkül ezek pedig soha nem fognak működni.
Mindenki válhat beavatottá, az igaz, de ennek olyan feltételei vannak, ami nem csak úgy ripsz-ropszra érthető.
A megértéshez fel kell küzdeni magunkat.
Felküzdeni, hogy megértsük azt, ami csak anyagi beállítottsággal nem érthető.
Kezünkbe vehetünk egy olyan könyvet is akár, amiben tényleg sok olyan információ van, ami elősegíti azt, hogy kiterjesszük a fizikális látásunkat egy magasabb minőségű látásba, de hiába...ha nem küzdöttük föl magunkat arra a szintre, ahol ez érthető, akkor olyan ez, mint a kínai írás az Európainak.
Sokan félre értik a beavatás fogalmát.
Szkeptikusok vele szemben.
Ez van, de ez a tény nem nyomja el azt a tényt, hogy igen is vannak olyan lelkek itt a Földön, akik felküzdötték magukat arra a magaslatokra, ahol önmaguk lehetnek. Csak az lehet beavatott, aki önmaga tud lenni.
Azok az emberek, akiket a média nevelt fel, a média csöcséből szopták ki a tudományukat, azok nagyon távol állnak az önmaguktól.
Ilyen emberek merik magukat EZOterikusnak vallani.
Van egy olyan réteg is, ami az EZOterikus és a EXOterikus között áll.
Ők a MEZOterikusok.
Ők már nagy léptekben, haladnak önmaguk felé, nagyon sok dolgot tettek annak érdekében, hogy e a világ ne uralkodjon rajtuk.
A tiszta szívű emberek ők, akik már nem a másik ember elnyomásából akarnak megélni, hanem az isteni vezetést veszik célba magukban, az alázatot, ami megengedi később, hogy önmaguk teremtsenek azt, ami számukra kielégítő.
Nem szélsőségeket, nem szélsőséges megnyilvánulásokat akarnak.
Önmagunkká válni nem más, mint a szélsőséges igényeinket elfelejteni.
Ez nem impulzus nélküliség, csak egy egyszerű élet.
Egyszerűen élni megint csak negatív gondolatokat ébreszthet sokakban.
Úgy gondolják, hogy az egyszerű ember az buta.
Pedig az egyszerű ember nem más, mint az az ember, akinek nincsenek fölösleges cselekedetei.
Minden, amit tesz, annak érdekében tesz (jól átgondolva, tudatosan), hogy a közös és az egyéni érdekeket szolgálja.
Vannak ilyen emberek.
Ezek az emberek meztelenek.
Nem fedi őket gőg, harag, düh, hazugság.
Ők egyszerűen elfogadják azt, akik.
Nem egyszerű dolguk van ebben a világban, de tettek érte, hogy az erő velük legyen.
Vannak olyan emberek, akiket nem villanyoz fel a legmodernebb technika.
Ami békével tölti el az a természet.
A természetben egyensúlyba kerülhetünk. Ott önmagunk lehetünk.
Vannak, akik már ezt más helyeken is el tudják érni, de azok az emberek már más tudatossági szinten vannak.
Mindennek az alapja az, hogy a természetet vissza fogadjuk a napi dolgaink közé.
Erről már írtam egy cikket korábban is, de megint ide lyukadtam ki.
Szélsőségeinket csak úgy megszüntetni nem lehet.
Ezekért a dolgokért tenni is kell valamit, önmagunkká kell válnunk.
Egyszerűen örülni valaminek csak így lehet.
Ellenkező esetben csak elmegyünk a föld adta természetes csodák mellett.

izi

Pótlólag még hozzáteszem ezeket a sorokat. Petrosz rávilágított arra, hogy...

...nem egyértelműen közöltem a különbséget az ezoterikus és a mezoterikus között.
Az ezoterikusok még mindig nagyon kevesen vannak.
Ők egy olyan magot képviselnek, amit az eszenciához hasonlíthatunk. Gyakorlatias módon élnek ugyan a világban, de szellemi látásuk révén tisztábban átlátják a világ dolgait.
Morálisabbak, intellektuálisabbak, éteribbek,nemesebbek.
Az igazi nemesség innen indult még hajdanán, csak elkorcsosult. Ma, akit nemesnek neveznek nem tesz olyan változásokat az életében, ami ehhez a ranghoz szükséges.
Az ezoterikusok a háttérben vannak.
Szinte nincsenek is publikációjaik.
Ők azok, akikbe "véletlenül" belebotlik egy ember, amikor segítséget kér az égiektől és hirtelen ott lesz egy rövid ideig.
Nem akarnak senkit meggyőzni, szellemi szinten dolgoznak, így segítik a világot...az átmenetet a Föld átszellemülését.
Nem említettem még egy réteget.
Ők a külső körön kívüliek tagjai.
Ők semmit sem tesznek a lelki fejlődéseik érdekében. Csak az anyag rabságában élnek és betegségeik , tragédiáik sem ébresztik fel őket abból, amik.