Panaszkodunk...

Panaszkodunk sokan...
Változásban élünk...aki ezt nem érzi, vagy szándékosan nem akarja tudomásul venni, az még több fájdalmat okoz magának.
Mindenünk megvan.
Mégis panaszkodunk.
Több kell...mindig valami, amitől azt hisszük, hogy jobb lesz.
Örökké csak az a "majd akkor, ha az meg lesz, akkor jobb lesz"szöveg.
Megkeményedtünk.
Eltűnt az a lágyság, ami a szívünkből fakad.
Én is megkeményedtem...éreztem, hogy valami nem stimmel.
Jöttek is a figyelmeztető jelek.
Néha megértettem az üzenetüket, néha nem.
Ha nem, akkor nagy fájdalmat okoztam magamnak.
Előjött bennem az irigység, ami soha nem voltam ez idáig.
Fura érzés irigynek lenni...de megtapasztaltam milyen.
mindig is furcsának találtam az irigy embereket...nem értettem, hogy miért is olyanok ők.
Erre én is azzá váltam. Nagyon nehéz volt ezt felfogni magamban és tudatosítani, hogy hékás, te nem vagy más, mint egy irigy ember.
Húúú...nem egyszerű ezt bevallani...de most leírni sem, az egóm nem kívánja, hogy nyilvánosságra hozzam.
De miért is ne mondhatnám ezt el, hogy más is tanulhasson belőle.
Igazán minden embernek egyszer meg kell tapasztalnia magában a helyén való és a nem helyén való érzéseket.
Aki ezt nem érti meg, annak még nagy csatái lesznek önmagával.
Ahhoz, hogy egészek legyünk, vagyis egészségesek, ahhoz mindenünkkel együtt kell szeretni, tudatosítani magunkat.
Amikor már bevallottuk magunknak azt, amit a hátunk közepére sem kívánunk, akkor már sokkal közelebb leszünk önmagunkhoz, mint, amikor tagadásban vagyunk. Az egész világ tagadásban van, azért ilyen, amilyen jelenleg.
Minél többen felfedezzük magunkban azt, hogy nem leplezhetünk el magunkról magunknak semmit, annál közelebb hozzuk a világ megoldását, békéjét.

Ma megengedtem magamnak, hogy sírjak.
Tudom ez nem férfiakhoz méltó dolog, az elfogadott viselkedés minta ezt nem tolerálja. Egy férfi legyen kemény és határozott, ne pityeregjen...az gyengeség...az, aki sír férfi létére, az nem férfi.
Ennek ellenére én sírtam és nem bántam meg.
Annyi minden szorult belém, annyi minden fájdalom és bánat...néha reménytelennek érzem az életem, annak ellenére, hogy nem kellene. De ki nincs így manapság.
A lényeg az, hogy engedjük meg magunknak azt, hogy sírjunk egy kicsit, ne mutassuk a rendíthetetlen katonát és közben gyengék vagyunk. ez meghasonulás önmagunkkal.
Szeressük meg a gyengeségeinket...igen is valljuk be magunknak, hogy nem bírjuk néha a világ súlyát, nyomását. ezt meg kell engedni magunknak, különben betegek leszünk még jobban.

Ha ezt megmutattuk magunknak, akkor utána újra felépíthetjük a szebb és tapasztaltabb világunkat.

Ha panaszkodunk, akkor lássuk meg utána azt, ami van és , ami szép. Van bőven belőle.
csak ne ragadjunk bele.

Változásban élünk...nem csoda, hogy meggyengülünk.
annyi minden megváltozhat körülöttünk, amit megszoktunk már és azt hittük, hogy ez mindig így is marad.
Kemény dolog az, amikor egyszerre megszűnik a munkahely, a párkapcsolatunk is csődöt mondott...és még sorolhatnám...egyszerre minden.
Ebben az állapotban meg kell, hogy engedjük magunknak azt, hogy gyengék lehessünk.
Ahogy azt is meg kell engednünk magunknak, hogy gyűlöljünk...mert, aki ezt tagadja magában, miközben gyűlöl, az megint csak hazudik magának és ezzel a világnak is.

Amikor bevallottunk magunknak sok mindent, akkor a világunkba is beköltözik a béke.
Minél több képmutatás van bennünk, leplezés, annál több nyugtalanság borítja el az életünket.
Panaszkodunk sokan...merjünk megtenni olyan lépéseket, amiket eddig nem tettünk.
Ne hazudjunk többet magunknak...semmi értelme.

Ma megnéztem ezt a kis videót és annyira másként kezdtem el látni magam és a helyzetem.

http://www.youtube.com/watch?v=bNequIZ6MmU&NR=1

Szeretettel.
izi