Alamuszi

Egy hozzászólásnak indult egy cikkhez ( a magányról)...de hosszabbnak sikeredett...ezért felraktam ide is...olvassátok szeretettel.

A magány pontosan így érződik, ahogy mondod.
Egyénenként egy picit változik biztos, de a lényege ez...fájdalmas, hideg, szörnyű.
Aki ezt egyszer felismerte magában, az emlékezni fog rá, lehet, hogy egy kicsit néha nem ismeri fel, hogy mi kínozza, de hamar rá fog jönni újra.
De sokszor kínzott engem is...néha most is...de,, amikor megszólítom és azt mondom neki, hogy "elég", akkor szépen tovább áll:-)
Helyet ad a nyugalomnak.
De sokan is vagyunk így, hogy a nyugtalanság érzése hirtelen a semmiből megjelenik.
Egyik pillanatról a másikra a kétségbeesés nyomja ránk a bélyegét.
Olyan titokzatos ez az erő, olyan alamuszi.
Sokszor bántott sokunkat, az inkognitóját kihasználva.
A megnevesítésétől és tudatosításától menekül.
Nem szereti, ha tudnak róla.
Alamuszi.
Én nagyon sokszor kérem az embereket, hogy figyeljenek az érzéseikre.
Ez a lényeg.
Az érzelem és gondolat kontroll.
Sokat hallottam régen erről, de igazán nem olyan rég óta tudatosult bennem igazán ez.
Amikor figyelünk magunkra, akkor leszünk igazán magunk.
Ez a figyelés nem egy görcsös összpontosítást jelent, csak egy jelenben való magunkat megérintést.
Van egy olyan módszer is, amikor a testünket kell tudatosítani, a végtagjainkat is...kijelenteni, hogy mind ezek is mi vagyunk...a bal lábunk, a bal kezünk, a jobb kezünk, a jobb lábunk.
A végtagjaink hordozzák az igazi tudatalatti dolgainkat.
Egy mély légzéssel és a testünk kiegyenesítésével tudatosíthatjuk, hogy jelen vagyunk és a testünkkel egyek vagyunk.
Figyeljünk, de görcstelenül...éberen, de ne pislogás nélkül.
Amikor ez a felismerés felüti a fejét bennünk, akkor megváltozik a világunk.
Ez után élünk igazán.