Megtestesültünk...az első sejtünkbe költöztünk...innentől egyre jobban elfelejtettük az igazi énünket...egy békés helyen növekedtünk(már aki), anyánk meleg, óvó méhe körbe ölelt minket.
Volt, aki már itt sérült, volt, aki megélte a külvilág iszonyát, ott bent.
Fájdalmas emlékeket raktározott el, ami meghatározta földi életét.
Sok mindent hoztunk, mi lelkek ezen életünkbe is előző életeinkből, van mit megoldani.
Növekedtünk ebben csodálatos ölelésben és eljött az ideje, hogy megéljük a második elszakadást. Az elhagyatottság egyik legkeményebb próbáját.
Sírva jöttünk a világra, elhagyva a bizonyosságot, a nyugalmat...van, aki nem is akar kijönni, annyira ragaszkodik, annyira szüksége van valakire...annyira fél a kétségekkel teli világtól.
Igen, ebbe a kétségekkel teli világba születtünk bele, ki lánynak, ki fiúnak.
Van, aki testileg nyomorékan, van, aki egészségesen...
http://www.youtube.com/watch?v=nSFKGAQpmi8&feature=fvw
Átutazóban vagyunk itt, ahol mindennek két oldala van...ezért tele vagyunk kétségekkel.
Elszakadtunk az egységtől, elszakadtunk az anyánktól, elszakítanak a éltet adó melltől...már annyi sem a miénk, még anyánk melle sem...
Csoda, hogy tele vagyunk frusztráltsággal, csoda, hogy vágyunk egy olyan meleg ölelésre, lágy érintésre, ami emlékeztethet arra, amitől elszakadtunk?
Mindenki ezért keres...
Egyre csak növekedtünk, egyre csak gyűltek a tapasztalataink, mint jók, mint rosszak. Elraktároztuk őket. Jó mélyre.
Struccpolitikánkkal azt hittük, hogy ezek a dolgok már nem köszönhetnek vissza, hisz olyan régen történtek.
Minden vissza köszön.
Ha karjuk, ha nem.
A legváratlanabb pillanatokban ott lesz és megkínoz, ha nem vagyunk igazán magunknál. Ez egy óriási lecke.
Az életemnek egy olyan szakaszába értem, ahol felismertem nagyon sok mindent.
Mindenki eljut egyszer ide, de ehhez a változással együtt kell működni. Aki ragaszkodik az sóbálvánnyá változik, ami egyenlő a betegséggel, ahol nem áramlik az energia, mert hatalmas hegyek állják útját.
Ezek azok az emlékeink, beidegződéseink, amiket említettem.
Átutazásunkban összetalálkozunk olyan lelkekkel, akik látszólag nem segítenek, de később vissza tekintve nagyon nagy segítséget nyújtottak azzal, hogy nem segítették elő azt, hogy stagnáljunk abban, ami már régen nem a miénk.
ennek ellenére sokszor nagy haraggal válunk el tőlük és ha nem jön a felismerés egész életünket végig kíséri a harag irántuk.
Ez a harag is egy nagy hegy...ez a hegy hosszabb idő után egy rákos sejtként is manifesztálódhat....
A megbocsátás az, ami mindent felülír. Nem szükséges személyesen bocsánatot kérni, megbocsátani, elég, ha a szívünkben a legnagyobb mélységes szeretetünkkel megtesszük.
Mostanában nagyon sok olyan lélekkel találkozom, aki felismerte azt, amit ildomos...ez biztató.
Ilyenkor nagyon örülök és a szívem megtelik békével.
Rögös ez az út.
Néha olyan, mint amikor minden felgyorsulna.
Egy kapcsolat pár hét alatt egy leélt élettel lehet egyenlő.
Ilyenkor megszűnik az idő, vagyis csak változik még.
Minden léleknek köszönöm a segítségét, hogy a felismerhettem valamit, ami mindennél fontosabb...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése