Mertem remélni

Mertem remélni, hogy a karácsonyt együtt töltjük...mertem.
Híú ábrándokat kergettem.
Önsajnálat után következik a felszabadulás, az elfogadás.
Ezek az érzések jó mélyről fakadnak fel.
Hirtelen jönnek és elárvulva érezzük magunkat.
Elhagyatva, pontosan úgy, ahogyan a legjobban félünk tőle.
Ez az érzést talán az aktuális személy válthatja ki, de a gyökere sokkal ősibb.
Csak ráaggatjuk ezt az elhagyatottság érzést...mert még mindig nem tanultuk meg azt, hogy először magunkban kell erősnek lenni. Egyedül.
Magunkat soha nem hagyhatjuk el.
Ha már annyira megtiszteltük magunkat a magányukból fakadó erőnkkel, hogy stabilan bízunk magunkban, akkor már nem fájhat annyira egy szakítás.
Akkor már nem hozza felszínre azt a kegyetlen, szívbe markoló sokszor megélt érzést, az elkülönülést, a kiszakítottságot.
Honnan ered ez az érzés igazán...ha nem megyünk nagyon messzire, akkor csak az anyaméhből való eltávolodást említeném. Ez még sok materiális embernek is elfogadható...talán. De a legmélyén az van, amikor kiszakadtunk az egységből.
Abból az egységből, ami lágyan körbe ölelt, amit az anyaméh.
Amikor ez megtörtént, akkor belecsöppentünk a dualitásba, ebbe a világba, ahol állandóan meg kell vívnunk a csatáinkat az egyensúlyunkért.
Két erő dolgozik azon, hogy ne legyünk egyensúlyban. Az egyik az anyagba húz, a materializmusba, a másik a túlzott egós magaslatokba, szellemiségbe.
Egyik sem helyén való.mégis ide-oda csapongunk, amíg a tudatosság egy kicsiny szikrája meg nem érint minket.
Finoman odasúgja, hogy:"ember, hová tartasz?...van hatalmad a sorsod fölött."
Innentől kezdve valami beindul. Beindul az a folyamat, ami már keresi az egyensúlyt és nem hagyja olyan sűrűn, hogy marionett bábúként rángatva legyünk.
Pedig az emberek többsége marionett bábú, annak ellenére, hogy szent meggyőződése az, hogy mindent ő irányít.
Az önsajnálat is egy ilyen eltévelyedés, amikor azt merjük magunkról képzelni, hogy nem vagyunk egészek és nem vagyunk szeretetre méltók, mert elhagytak bennünket.
Ez egy nagy játszma magunkkal.
Amikor írom-e sorokat kezdem érezni a felszabadító erőt, ami az igazi egyetlen erő, ahhoz, hogy másként tekintsek magamra és a körülményeimre.
Ez az erő elhozza azt a felismerést is, hogy soha ne okoljuk a másikat...ő csak tette a dolgát, hogy megismerhessük ebben az aspektusunkban is magunkat.
Egyénenként változó, hogy milyen karmával rendelkezünk, ezért a tudatlanság sokszor önsajnálatot generál.

folyt.