Amikor várjuk, hogy megszülessen valami belőlünk, de még csak a szülőcsatornában van...érezzük, hogy megjelenik hamar, de fogalmunk sincs arról mi is lesz valójában.
Most ilyen állapotomban vagyok.
Születőfélben lévő új énem vajúdása van jelen bennem.
Terv szerint jön, holott én nem terveztem, de valami azt súgja, hogy itt az ideje.
Számtalanszor éreztem ezt az érzést.
Ezen életemben felgyorsított formulát választottam.
Számtalan énem követte egymást.
Változásaimat eleinte nehezen viseltem és nem is értettem magam.
Fogalmam nem volt, miért vagyok annyira más és miért nem férek bele a társadalmilag elfogadott viselkedés mintába.
Azt éreztem, hogy amit a nagy átlag csinál, az teljesen ellentétes azzal, ami bennem lakozik.
Sokszor szültem.
Születéseim után mindig elégedett voltam.
De a vajúdás megterhelt általában.
Amit nehezen értettem meg az az, hogy minden ilyen változásom meghozza a külső körülményeim változását is.
Új ember ...új élet...új emberek...stb.
Soha, de soha nem állt szándékomban megbántani valakit, de volt úgy, hogy sikerült az által, hogy nem kerestem már és nem vettem fel vele a kapcsolatot...ez természetes velejárója annak, hogy lemorzsolódnak mellőlünk azok az emberek, akik hátráltatnak a szellemi fejlődésünkben.
Ezt kívül álló szemével nehéz elfogadni, de, akinek ilyenben volt része, az tudja, hogy nem szándékos.
Megváltozunk.
Inkább leszünk önMAGunk, mint azelőtt.
Mindenki, aki az életem vonatára felszállt...és bármennyi időt is töltöttem vele, annak megköszönöm jelenlétét.
Mindenkire szeretettel emlékszem, ha tehetném egyénenként fejezném ki hálámat, hogy segített abban, hogy felismerjem magamban a csodát...hogy önmagammá válhassak.
Voltak holtpontjaim, amikor azt éreztem, nem vagyok teljesen normális.
Megkérdőjeleztem magam, hogy tényleg helyén való-e az amit képviselek?
Ki is vagyok valójában?
Minek vagyok itt a Földön?
Miért nem vagyok olyan, mint a többi ember, aki munka után leül a tv elé és felbontja a sörét és elvan a saját kis valóságában...miért?
Miért nem rajongok olyan dolgokért, amiért mások élnek és halnak?
Miért vagyok ilyen magamnak való mostanában?
Sokszori kérdéseimre, mindig csak azt a választ kaptam, hogy nyugodtan csináljak úgy, ahogy mindenki más...sokszor meg is próbáltam, de rájöttem, hogy ne tudok úgy élni, az én világom pontosan az, ami vagyok. Nem más...
A megerőszakolásom pillanatait mindig olyan figyelmeztető pofonok fémjelezték, ami után megint csak rá kellett jönnöm, hogy maradjak a seggemen abban, amiben vagyok.
Voltak nagyon durvák.
Minden újabb próbálkozásomat egyre nagyobb pofon kísérte.
Ez volt betegség, baleset...
De, amikor bevállaltam azt, aki vagyok valami békesség kezdett el rajtam eluralkodni.
Most már tudom, hogy azért, mert az én utam ez.
Ez vagyok én...nem más.
A szeretet vezérelt mindig.
Amikor többnek akartam mutatni magam és a világ aranya felé vettem az utam, akkor sem volt bennem rosszindulat, de valahogy ennek ellenére is megkaptam a nyakleveseimet.
Nem való vagyok arra a vidékre, jól tudom már.
Az immunrendszerem minden baklövésemet tolerált eddig...szerencsés vagyok.
41 évesen viszont most eljutottam oda, hogy bevállalom magam mindenki előtt. Minek szépítsek.
Más a homokosságát vallja be és megkönnyebbül...én azt vallom be, hogy egyáltalán nem tudok úgy élni, mint, ahogy a világ teszi.
Ebben a matériában, ebben a tudatlan káoszban.
Szellem, lélek nélküli világ...csak az anyagira korlátozódva. Néha bevillan az, hogy létezhet a lélek és talán a szellem is...mert meghal valaki, vagy nagyon súlyos betegség üti fel a fejét...de egyéb esetben, csak elvagyunk a kis sörünk okozta mámorban és azt hisszük, hogy előre megyünk, holott szinte csak hátra.
Képmutató világ.
Belül üres emberek, akik felöltöznek a ruháikba és az új autóikba.
A testüket is csak egy ideig tarthatják fenn a brutális testedzéseikkel...egy darabig van életerő, de egy idő után, amikor már a lélek és a szellem nyelve nincs meg, akkor eltörik a korsó.
Miért látom én ezt, miért látok a dolgok mögé?
Feltettem sokszor ezt a kérdést magamnak.
Mindenki meg akarja mutatni a másik embernek, hogy milyen maszkot vett föl...milyen legújabb divat szerinti álarc van rajta.
Üres belsejű emberek maszkokat mutogatnak egymásnak...belül elrothadnak...de kívülről még ezt nem látják...sőt, nem láthatják meg...ez a cél.
Szép világ.
Amikor az ember elkezd a lélekről és a szellemről szólni tiltakozni kezdenek.
"Olyan nincs...olyan ne létezik, csak az, amit látunk és , amit megfoghatunk".
Pontosan abban keresik az életet, ami már halott. Eleve halott...a fizikalitásban, az anyagiban.
A fizikális testünk, ha az életerő nem járná át, akkor csak olyan lenne, mint a KŐ.
Pontosan olyan.
A KŐnek nincs életereje...pontosabban éterteste.
Ha lenne, akkor már növény lenne, mert a növényeknek a fizikális testükön kívül van étertestük, ami miatt élnek.
Az ember, amikor alszik, akkor pontosan olyan, mint egy növény, mert olyankor az asztrálteste és a szellemteste elhagyja a fizikális és az étertestét.
Növényként alszunk éjszakánként VEGETÁLUNK.
Ha az ember meghal, akkor nem nehéz kikövetkeztetni, hogy mi történik vele...annyi, hogy a fizikális testét elhagyja az éterteste(élettest).
Ez a halál.
Az éterteste és az asztrálteste, meg a szellem teste elhagyja a fizikális testet.
Tehát ebből az következik, hogy az embernek ezen testei vannak.
-FIZIKÁLIS
-ÉTER ( élettestnek is nevezik)
-ASZTRÁL (lélektestek)( a gondolatok, érzések, érzelmek helye)
-SZELLEM (én)
Akkor egy állat milyen testekkel rendelkezik...egyel kevesebbel, mint az ember.
Hiányzik neki az Én szellem teste.
Az öntudata hiányzik. A szabad választása hiányzik.
Csak ösztön szerint él.
Ezért csak három teste van...nagy vonalakban.
Fizikális, éter, asztrál.
De nagyon nem akarom ezt csűrni csavarni, csak a lényeget szerettem volna leírni.
Aki ezzel tisztában van, annak egyre könnyebben lesz elfogadható az élete.
Aki már nem akar csak kő lenni, annak ellenére, hogy nem is kő, mert van éterteste, asztrál és én szellemteste, az ad magának egy lehetőséget, hogy másként tekintsen magára.
A felismerés, a MAGunkba látás itt kezdődik el.
Ennek ismerete nélkül, csak egy kőnek, egy anyagdarabnak képzeljük magunkat.
Bennem most születőben van egy új dolog...egy új én.
Újabb tapasztalatok, megértések, megoldások.
Vissza tekintve az életemre semmit sem bánok.
Én egy ébresztő vagyok. Nem más, mint azon emberek ébresztője, akinek van szándéka egy jobb világot megteremteni, nem a MAGába fordulással, hanem olyan MAGatartással...egy olyan tartással, ami már nem engedi meg, hogy becsapják.
izi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése