2016. június 14., kedd

szeretni merni


Szeretni merni.
Az első emlékem a szeretetről az, amikor Édesanyám csecsemőkoromban fürdetett és amikor kiemelt a kádból, akkor mindig magához ölelt.
Annyira szép érzés ez.
Mindig féltettem őt, de tudom, hogy attól féltem igazán, hogy mi lenne, ha ő nem lenne és én egyedül maradnék.
Ez az elhagyatottság érzés kísér minden embert az adott inkarnációján.
Folyamatosan másokban bízva keressük a biztonságunkat, mert valami belső érzés azt súgja, hogy ha ő velünk van, akkor stabilabban érezhetjük magunkat.
Mindenkinek az a sorsa, hogy ezt egyszer levetkőzze.
Minden találkozás, egyedüllét arra akarja felhívni a figyelmünket, hogy kezdjünk másképpen látni, másképpen gondolkodni.
Szélsőségeink gyakran igazolni vélik azt, hogy legjobb egyedül, vagy akár egyszerre több felé is kacsingatni.
Egyik sem szül tiszta élethelyzeteket, csak konfliktusokat.
Keresünk, de eközben csigaházba húzódunk, mert annyira megviselhet egy kapcsolat, hogy a félelmeink és régi sztereotípiáink azt éreztetik, hogy ez már nem fér bele, mert amúgy is van annyi baj és probléma az életünkben.
Ilyenkor a materializmus akkora teret hódít bennünk, hogy nem vesszük észre a szakrális találkozásokat sem.
A másik véglet az, amikor társról-társra szállunk, mert a megoldatlanságot az előző kapcsolatban csak így tudjuk "feloldani".
Újabb kapcsolat reménye egy ideig adrenalin löketet ad, de ennek a kapcsolatnak is az lesz a vége, ami előtte volt, a megoldatlanság valahol utat talál magának, ahol hirtelen még nagyobb erővel megmutatja magát.
Nem menekülhet senki sem a sorsa elől.
Ha két tudatos, önmagát már megismerni vágyó ember találkozik, akkor viszont egymást segítve, egymás "bűnét" cipelve egyre magasabbra emelkedhetnek.
Ilyenkor kell igazán merni szeretni.
Ez a kapcsolat sem szent, de sokkal tisztább és őszintébb, mint annak előtt, amikor semmi tudatosság és tiszta változásra való hajlam még nem volt.
Ezt nagyon fontos megérteni, mert minden kapcsolat alapja az, amikor elkezdjük szeretni a másik Énjét.
Elkezdjük szeretni igazán a Társunkat így.
Feloldódunk benne, miközben mi "fogyunk", de ez a kölcsönösség egyszer összetalálkozik és igazi Szerelemmé változik.
Egy Anya szeretete is ilyen, "elfogyott" bennünk, de a mai napig él és ez a szeretet örök.
Az igazi ölelésben mindenünket megnyitjuk.
Merünk szeretni.
Ez a szeretet  csodálatos és éltető.
Ilyenkor a probléma sem lesz probléma, mert ehhez elegendő erőnk fakad fel a lelkünkből.
És ezt fenn kell tartani, mert semmi sem statikus, semmi sem állandó, ha nem teszünk érte.
Itt szokott elbukni a dolog, amikor elkényelmesedünk, teljesen természetesnek, nyilvánvalónak vesszük a másik jelenlétét és eközben elfelejtkezünk magunkról is, vagy túlzottan csak mi magunk leszünk a fontosak.
De eltérni az ideálistól hosszú távon semmi értelme, csak szenvedés lesz belőle, nem érdemes manipulálni, nem érdemes teret engedni azon ösztöneinknek, amik a lelkünk legmélyéről , azokból a rétegekből fakadnak fel, amit még Krisztus megváltása nem világított be, ezért is nagyon nehéz felismerni őket. De törekedni kell ennek felismerésére , mert az önmagunk megismerésnek egyik alapja ez, hogy felismerjük magunkat minden lehetőségben, amik lehetünk, de az Énünk transzformáló, megváltó erejével inkább tudatosan a középutat választjuk.
Persze ebbe belekeverednek tévutak, de aki ezzel tisztában lesz, annak minden lépését egyre többször Isten vezérli.

Nincsenek megjegyzések: