apáknapjavanma

( a kép a netről valahonnan, tehát nem én készítettem)




Most olvastam, hogy apák napja van ma.
Reggel 04 óra 36 perckor indultam bicajozni és ebben a szent pillanatban lépett be a Fiam is az ajtón.
Összenéztünk, bennem valami azt súgta, hogy jobb, ha hallgatok és húzok a természetbe.
Szerintem a legjobban reagáltam a helyzetre, ahogy egy apa reagálhatott, persze ezen lehet vitázni, de most így érzem, hogy a legfontosabb az volt, hogy én most magammal foglalkozzak.
Hála az égnek nem húzott le a dolog és valami rejtett erőtartalékkal feltekertem Mátraházára.
Tegnapi parasztbarnulásom fájdalmai ugyan végig kísértek utamon, de azt hiszem tanultam a dologból. Most így kora reggel még csak ébredezett a Nap és így nem kellett félnem a további" barnulástól".
Imádom a természetet ilyenkor, annyira mások az illatok, annyira friss a levegő.

Gondoltam magammal viszem a fényképezőgépemet, de ezt meghiúsítottam, mert ezt külön kell választanom a testedzéstől. A legrosszabb az, amikor egy nyúl versenyt fut velem, vagy éppen egy róka toppan elém, nem beszélve a szelíd vaddisznókról és nincs nálam képrögzítő, egyébként az Állatok ezt jól tudják és ilyenkor direkt találkozni akarnak velem.

Apák napján jöhetnének úgy is, amikor fel vagyok készülve rájuk. Ennyit megérdemlek.
Kíváncsi vagyok, hogy valaki fel fog-e köszönteni apák napján.
Mondjuk rugalmasan fogom venni, ha senkinek nem jut eszébe.
Soha nem ragaszkodtam az ilyen dolgokhoz, mert szerintem a lényeg sokkal más szinte van,
A napi tisztelet szintjén kell megtalálnunk az eszenciát.
A másik emberben meglátni a szellemi részt, ami tisztább a hónál, ragyogóbb a Napnál, finomabb az éternél, ami nem más, mint az Önvalónk, szellemünk a szívünkben, amik igazán vagyunk.
Nagy út ennek felfogása, tudatosítása.
Reggelente akivel találkozom ezt köszönésben adjuk egymás tudtára, mert arra a megállapításra jutottam, hogy a korai emberek jobban tisztelik a másik ember önvalóját, valami miatt közelebbiek egymáshoz.
Jó a Nappal kelni , mert az igazi természetesség innen kezdődik és nem onnan, hogy hajnalban érünk haza, amikor ébredezni kellene. Persze én is jöttem úgy haza hajdanán, hogy a szomszéd éppen indult munkába és meg mata részegen kászálódtam fel a lépcsőn.
Éppen ezért remélem senki nem vélt valami ítélkezést a soraim között, ha pedig mégis, akkor dolgozzon rajta...hahahahaha.
Mindenkinek dolgoznia kell magán, mert ha ezt nem műveljük a lelkünk elszárad, víztelenné válik és nagyon nagy árat fizethetünk ezért.
Az alkohol pótmegoldások persze egy darabig elhitetik, hogy nem kell igazán magunkba néznünk, mert sokkal egyszerűbb eltompítani a figyelmeztető, ébresztő érzéseinket, fájdalmainkat. Ideig-óráig lehet ezt csinálni, de hosszabb távon akkora roncsolást csinál, aminek már statikus degeneráció lesz a vége. Megéri?
Jó esetben az ember felülkerekedik az önsajnálatán és kezébe veszi az életének az irányítását, persze ezt kezdetben csetlő-botló módon és egyre tudatosabban érzi, hogy ez az egyetlen ideális lehetőség a biztonságunk, a magabiztonságunk  eléréséhez.
Több szinten kell ezt művelni.
Vannak élethelyzetek, amikor annyira beledöngöl az élet a matériába, hogy elvesztjük a szellemi kapcsolatunkat és visszaesünk, mert az élet mindig próba elé állít.
Megtanultam, hogy nem dicsekszek azzal, hogy én milyen próbán mentem keresztül és milyen erőket szereztem ebből, mert az élet ezt a hencegést mindig egy még erősebb megpróbáltatással honorálja.
Az igazi lelki fejlődés csendes.
A magunk kezében van a megoldás kulcsa, mert már nem szabad, hogy másokhoz mérjük magunkat és ennek fényében tudjuk, hogy mindenhez lesz erőnk, ami elkövetkezik.
Nem  szabad bántanunk a fizikális-ásványi testünket sem, sem a lelkünket.
Fontos, hogy a testünket ideális mértékben neveljük és ne essünk abba a mostanság divatos szélsőségbe, hogy ez a testedzés váljon csakis az életünk legfontosabb és egyben biztonságot adó adujává. Egyre erősebb és izmosabb akar lenni most az emberiség, egyre jobban nem tud megnyugodni, mert olyan szellem hajtja őket, ami az elégedetlenséget és a szélsőséges maximalizmust hozza előtérbe. Olyannyira eltorzult ez a dolog, hogy a külsőségek torz világa már"természetes".
Nem szabad, hogy elveszítsük a lelkünket, a lelkünknek a szellemre ébredés a legfontosabb, amit egy ember megtehet magáért, persze e  mellett nem szabad elhanyagolnia szent templomát, a testét sem.
Folyt . köv.

Fiatalabb korban szinte azonnal regenerálódunk, Ilyenkor olyan sérthetetlenséget érzünk, ami azt súgja, hogy mi mindig fiatalok maradunk és ránk nem hatnak az idősödés erői.
Éppen ezért bűnözhetünk ezerrel, de a legjobb az lenne, ha ebben a korban is valami tudatosság megállítaná ezt a folyamatot.
Emlékszem középiskolás koromban volt egy -két olyan korosztálybelim, akit nem vonzottak ezek a hedonista megnyilvánulások, rájuk mindig fura szemmel néztem, nem értettem, hogy ők miért élnek visszahúzódóbban. Akkor még nem sejtettem, hogy minden Lélek egyéni karmikus háttérrel rendelkezik és ezek a különbségek determináltan jelentkeznek az életvitelben.
Voltak gyámoltalan gyerekek abban az időben, akikről soha nem gondoltam volna, hogy egyszer is az életben erősekké válnak, pedig igenis erős, talpraesett emberek lettek belőlük. Ez az igazi előítélet, amit mostanság már tudok és a lehetőségeim szerint már nem csinálok.

Lesznek az életünkben hátráltató emberek, akik nem tudatosan, de vissza szeretnének húzni egy előző  tudattalanabb lelkiállapotunkba.
Nagyon nehéz ezt felismerni, sokszor csak akkor ébredünk rá, amikor szinte semmi energiánk nincs már és a ragaszkodásunk óriási és az az érzésünk, hogy nélküle már céltalan az életünk.
Életünk nagy buktatói lehetnek életünk igazi beavatási iskolái.
A régi piramisokban egy érzés feloldására volt lehetőség, a beavatás erről szólt, manapság minden egyszerre összpontosul, omlik ránk, és kényszerít, hogy változzunk, ébredjünk rá igazi önvalónkra.
Ha nem akarjuk ezt megtenni a terheink nyomása egyre erősebbé válik és olyannyira elveszhetünk, hogy a detoxikálóba, vagy a fogdába kerülünk ittas vezetésért.
Az utóbbi velem is megtörtént, ami akkora fejbelövés volt, ami igazán gatyába rázott.
Az átélt traumák okozta érzéseink tanító jellegét mindig szem előtt kell tartanunk.
A legjobb, ha az ember olyan szégyent érez, ami arra sarkallja, hogy gyökeresen változtasson az önmagához való viszonyon és ezáltal az életén.
Szépíteni nem érdemes a dolgokat, mert minden szépítés csak kozmetika, ami azt szeretné láttatni, ami nem igaz.
Hazudni magunknak teljesen fölösleges.
Minden hazugságunk hoz egy újabb lehetőséget, hogy igazat mondjunk és ne szégyelljük a megtörtént dolgainkat.
Egészséges életmód?
Sajnos ez is egy szűk intervallumot jelent sok ember számára, holott ennek a tudatosítása, pontosítása is az egyik legfontosabb feladatunk.
Attól mert valaki vegetáriánus, vagy esetleg nyers vegán még semmivel nincs előrébb, mint aki húsevő az önmagával való viszonyának minőségében.
De az sem jobb, ha valaki az életét a testének edzésére tette fel és magát különbnek tartja attól, aki zsíros falatokon él és súlyfölösleggel rendelkezik.
Egy inkarnáción belül egy tökéletes test lehet átok egy  következő inkarnációban, mert az a gőg és felsőbbrendűségérzet, amit képviselt semmilyen igazi lelki fejlődést nem okozott és ezáltal nem teljesített valamit, amit kellett volna, mert fontosabb volt az egónak a dicséret, a saját testünkkel való szélsőséges bíbelődés.
A gazdagság sem kincs, ha nincs mellé önismeret.

folyt. köv.