Benne lenni valamiben, ami már nem igazán kellemes, ami már régen nem azt adja, amit szeretnénk.
Mégis benne "kell" lennünk, mert még nem vagyunk olyan erősek, hogy a társadalom elvárta béklyóból ki tudjunk szabadulni.
Húzzuk-halasztjuk.
Eközben emésztjük magunkat és valahol várunk a csodára, ami nem jön el.
Jól tudjuk ezt, mégis várunk a sült galambra.
Mindeközben csak fogy az energiánk, fáradunk, pótcselekvésekbe menekülünk.
Szinte hihetetlen, de van aki így éli le az egész életét úgymond a külvilág számára észrevétlenül.
Egy olyan házasságban élni, ahol nincs szellemi-lelki kötelék, csak kötelességtudat, ez a házasság szellemi alapok nélkül kudarcra van ítélve.
Egy darabig a testiség összetartja ezt a kapcsolatot, de idővel kevés lesz.
Ha ez is elmúlik csak egy űr marad, amit valamilyen módon be kell tölteni.
Ez az üresség a legfájdalmasabb.
A gyermekeinkre nézve kérdezzük magunktól, hogy megtehetjük-e azt, hogy kilépjünk a kötelékből?
Nagyon fájdalmas időszak ez, amíg fel nem fogjuk igazán azt, hogy már semmit nem nyújt számunkra ez a házasság. Régi emlékekbe akarunk kapaszkodni, azt reméljük, hogy ezek a pillanatok visszatérhetnek még és nem kell meghoznunk a nagy döntést.
Félünk a jövőtől, félünk a Család haragjától, az Ismerősök kérdéseitől.
Nehezen vánszorgunk, néha erőre kapva ki akarunk törni ebből világból, magunkban semmit meg nem oldva találkozunk valakivel, akire ráaggatjuk a megmentő szerepét.
Újabb reményekkel kitárjuk a szívünket és azt hisszük most már tényleg itt van a hercegünk fehér lovon, pedig érdemi változás nem történt a lelkünkben, fel sem foghatjuk, hogy a várva várt herceg még mélyebbre húz a pokol rejtett bugyraiba.
A kezdeti fellángolást egy idő után átveszi a játszma.
Se veled se nélküled, valóságosnak tűnő, de hamis ígéretek áradatában reménykedünk.
De magunkba nem nézünk, semennyire nem ismerjük magunkat, nem is sejtjük mennyire tévúton vagyunk.
Egy idő után már érezzük, hogy nem stimmel valami, de a lelkünk nyitottsága már teljesen sérülékennyé tett minket, már fel sem fogjuk mi történik velünk, fel sem fogjuk, hogy már teljesen feladtuk magunkat és egyre nagyobb súly van a lelkünkön.
Mindent bele adunk, de a másik fél nem ad semmit már, üres ígéretei ideiglenesen feltöltenek, de egyhamar megint a béka segge alatt vagyunk.
Kötelességeinket elhanyagolva nihillé válunk.
Már nem élünk.
Csak vagyunk. Sírunk, nem értünk semmit.
Pedig minden jel arra utal csak, hogy itt az ideje magunkban rendet tenni, itt az ideje felébredni és értékeink teljes tudatában értékes emberekkel körbe venni magunkat.
Fel kell erősödnünk, tudatosítani kell magunkban, hogy minden amit átéltünk arra volt jó, hogy megtudjuk milyen Társra nem vágyunk már és milyen fontos az önismeret.
Hibernálnánk legszívesebben magunkat, de idővel azt is megtudjuk, hogy ilyen nem lehetséges, maximum rövidke ideig.
A feladataink adottak, nem kerülhetjük el azt, aminek jönnie kell.
Az igazi szembenézés, az igazi szembe(s)ÜLÉS még hátravan.
Leplezetlenül megismerni magunkat, pőrén állni magunk előtt és már nem szégyellni semmit amit tettünk, ahogy tettük.
Magunkért megéri ezt megtenni.
Nem szabad hazugságban élnünk.
Nem éri meg.
Az igazságot akarjuk, akkor igaznak kell lenni magunkkal.
Két igazságot kereső ember lehet igazán tisztelettel, szeretettel egymás iránt.
Az élet erről akarna szólni, nem arról, hogy olyan kapcsolatokban éljünk, ahol a lelki távolság óriási és mégis együtt kell maradniuk.
Köszönöm, hogy létezel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése