elértük

Elértük.
Mit?
Semmit.
Boldogságot keresünk. De hogyan.
Igazán sehogyan, csak látszólagosan.
Nem merjük megnyitni a lelkünket, csak beszélünk róla. Félünk.
Hangzatos "lelkitrilógiák" tömkelegében egyedül utazunk, ami nem is rossz, ha már egyre jobban kiismerjük magunkat.
DE ez mégis sántít valahol.
Az ideális az, amikor egy Nő és egy Férfi igazán megnyitja egymásnak a lelkét.
Ettől szebbet el sem tudok képzelni.

Manapság nagyon nehéz ezt kivitelezni.
Annyira megváltozott az élet.
Másféle értékek az értékek, amik igazán csak műarannyal futtatott giccsek.
Hihetetlenül nagy a varázsa ennek és orrunknál fogva vezetve azt hisszük elértünk valamit.
Ideiglenes kéjeink gyümölcsei fonnyadt víztelen almák.
A lelkünk az élet vizére vágyik.
Arra a bizalomra, arra a biztonságra, aminek elérése hatalmas munkát követel meg tőlünk.
Ezek az idők fájdalommal és kétségbeesésekkel telve emelnek egy biztonságosabb jövő felé.
Ebben a fájdalomban és kétségbeesésben sokan olyannyira megsérülnek, hogy teljesen elvesztik kapcsolatukat a magasabb világokkal, azokkal az erőkkel, amik igazán eszenciái életünknek.
Ez a világunk legnagyobb kártevője.
Elfelejtettük honnan jöttünk és leragadtunk egy virtuális materialista fertőben.
Innen mindenképpen ki kell jönnünk, mert ha nem, akkor lélek nélküli robotokká válunk.
Ebben az állapotban nincs szeretet.
Nincs együttérzés.
Nincs bizalom.
Ahhoz, hogy más legyen ki kell zökkenni a napi "álomrutinból".
El kell hinnünk, hogy van remény.
Van valami bennünk, ami sokkal hatalmasabb, mint az a lehúzó erő, ami megváltóként hirdeti magát.
Mindenkinek egyénenként kell neki indulnia ennek az útnak, ahogy Parsifal is elindult bohócruhájában az önmegismerés útjának.
Sokszor volt nevetség tárgya, ahogy mi is lehettünk azok mások szemében, de később visszatekintve értelmét nyeri minden kudarcunk, baklövésünk.
Ha már felvetted a bohócruhád, a bohócsipkád a fejeden, akkor gyere, menjünk tovább ezen az úton.