2016. március 17., csütörtök

lelkünk megmentése

A lelkünk megmentése fontos.
Észre sem vesszük, de folyamatosan ostromolva van és egyfolytában arra vár, hogy odafigyeljünk rá.
Az igazi háború ott dúl bent, nap mint nap.
A szellemünk érinthetetlen, de a lelkünk érzésvilágában a szélcsend és az óriási viharok váltják egymást és sokszor úgy, hogy a hajónk teljesen irányíthatatlan, mert nincs, aki kormányozza.
Változni akarunk, pontosabban ideális szándék nélküli nyilatkozataink azt akarják tükrözni, miközben csak csodákra várunk, hogy hátha megoldódnak a dolgok valahogy.
Különböző önámító csoportosulások hirtelen "megvilágosodásuk" közepette a legalapvetőbb probléma megjelenésekor csődöt mondanak, mert az önbizalom hiánya bizony ezt okozza.
De jön az újabb "míting"és újabb reményekkel omlanak össze, pedig " ők az önismeretet gyakorolták ott.
Úgy mondják mindennek van létjogosultsága, de kérdem én, meddig?
Mindig ugyanabba a gödörbe belesni és eközben azt hirdetni, hogy milyen csodálatos, tudatos  "kaminóban" van részük.
Az igazi "kaminó" ott kezdődik el, amikor az ember tudatossággal elkezdi felszámolni az élethazugságait.
Innentől kezdve viszont tényleg nem lesz leányálom az élete.
Ez az út nem arról szól, hogy hiteltelen emberek ígéretéhez híven hirtelen megszabadulunk minden terhünktől és az életünk innentől olyan kerékvágásba kerül, ahol csak a boldogság lesz jelen.
Nem, nem erről szól.
Arról szól, hogy szép fokozatosan, a nyilvánosság igénye nélkül kezdjük felismerni magunkat.
Azt a valakit, akit eddig nem láttunk, mert az egónk eltakarta, nem akarta , hogy észrevegyük a hazug, önámító, irigy...stb. részünket.
Ez a találkozás lehánt minden illúziót rólunk szép fokozatosan és az igazi érték felé indulunk el.
Nincs ennél szebb dolog az életben.
Amikor az ember felismeri, hogy ő és a sorsa egy.
"Én és a sorsom egyek vagyunk."
Nincs olyan dolog az életünkben, aminek nem lenne helye és ideje.
Fájdalmaknak és örömöknek.
De semmiképpen nem szabad elhinnünk, hogy lesz egy olyan pillanat, amikortól statikusan megjelenik a boldogság.
Ilyen hazugságokkal akarják az emberi lelkeket bebiztosítani, mert ez nagyon jól hangzik.
Sokaknak ez lenne az ideális, de idővel ezen hazugságokra is fény derül, lehet ideig-óráig a pénz mámorában "biztonságra" lelni, de minél több ideig ural ez a dolog, annál nehezebb lesz az önmagunk ideális megismerése.
Az igazi értékek csodálatosak.
A legnagyobb viharban is kormányozhatóvá teszik a hajónkat.
Lelkünk érzékszervei olyan adományok, amiket csakis akkor kaphatunk meg, ha a morális pálfordulásaink olyan tudatossági szintet érnek el, amikor már a gyakorlati életben is szeretettel dobjuk meg kenyérrel a minket kővel dobálókat.
De itt jön az igazi lényeg.
Kell lennie egy olyan erőnek, egy olyan impulzusnak, ami ezt megengedi bennünk.
Erre igazán nem sokan akarnak gondolni, teljesen természetesnek veszik, hogy a változás az adott és ez semmihez, senkihez nem köthető,
Korunk legnagyobb baklövése ez.
Egekig felmagasztalt egók hiszik, hogy a szellemi megvilágosodáshoz elegendő csakis ő maguk.
Talán hallottátok már azt a mondatot, hogy "nem én, hanem Krisztus énbennem"?
Sokaknak ez a mondat taszító lehet, mert karmikusan olyan időket idéz, amikor Krisztus nevével visszaéltek és persze ezen reakció úgymond jogosan engedi a felháborodást és a távolság tartást.
Az, hogy egyes vallások mit és hogyan tettek, nem jelenti azt, hogy a jelen korunkban idejét múlt lenne ez a megközelítés.
Sőt!
Most van szükségünk igazán erre a stabil mégis rugalmas viszonyítási alapra.
Aki ebben nem akar bízni, az magától veszi el a fejlődés lehetőségét, persze nem azt a fejlődését, amire a világ akarja hívni, hanem az igazi önmegismerését.
Krisztus támogatása, megváltása, az általa nekünk hátrahagyott erő, amiről most is beszélek létfontosságú.
A lelkünk megmentésének alapja ez.
Ennek az adománynak a nem érzése érzéketlenné tesz mindenkit embertársaink felé és azt segíti elő, hogy átgázoljunk másokon a saját érdekeink elősegítéséért.
Ez megy a világban most.
Beszélünk róla felületesen, de csak felületesen, ami egyáltalán nem vezet sehová.
Az önismeretünkben gátol.
Elhallgatjuk azt a belső hívást, érzést, késztetést, ami azt mondaná, hogy legyünk igazabbak először is magunkkal, hogy igazabb emberekkel találkozhassunk.
A szokásrendek és külső hatások hazugságra kényszerítenek.
Ez oda vezetett, hogy megkérdőjelezzük a szellemi birodalom valóságosságát, nem beszélve Krisztus valóságáról.
Nagy szomorúság ez, mert az a Megváltás, amit tudatosítania kellene minden embernek, kezd elhomályosulni, ha időben nem ébredünk fel.
Nem szégyellnivaló Krisztus.
Sőt!
El kell hinnünk, hogy a gondolatok sokféleségében létezik egy viszonyítási pont, egy középpont.
" az igazság, amihez a sokféleség mérhető"
Vagy azt akarjuk elhinni, hogy nincs egyetlen viszonyítási alap sem és a sokféleségek egyenlő jogait összetévesztjük azok egyenlő igazságtartamával.

Ha nincs meg ez az elvi középpont, akkor bizony csakis az antipátia és szimpátia fogja meghatározni az életét, ami nem más, mint a materialista szemlélet, ami most is uralkodik és ha végig nézünk a világon máris látjuk, mennyire "építő" hatással .

Szeretettel : T.

Nincsenek megjegyzések: