2016. január 11., hétfő

hozzáállásunk



Háború van.
A lelkekben folyik a háború, amit talán nem is tulajdonítunk annak, mert a magunkkal és másokkal vívott csatáink annyira megszokottá váltak, hogy fel sem merül bennünk ennek súlya.
Mindenkinek az életében lesz egy pillanat, amikortól ezt tudomásul veszi.
Fontos támpont lesz ez, mert az önmagunk megismerése e nélkül lehetetlen.
Persze ámítani magunkat lehetséges holmi instant sikerélményekkel, de a valós konfrontálódást kihagyni magunkkal annyit jelent, hogy egy olyan maszkot viselünk, amit elvárnak tőlünk, amit ránk erőltetett ez a világ.
A legnehezebb bevallani magunknak azokat a hazugságainkat, amiket azért tartunk fenn, mert pl. a munkahelyünkön a beosztásunk megkívánja ezt, mert ha igazán szembenéznénk magunkkal, akkor bizony rádöbbennénk, hogy ezen hazugságaink ugyanolyanok, mint ha nekünk hazudnának, de erre mégis úgy reagálunk, hogy kikérjük magunknak ezt a sérelmet.
Amikor a tudatosságunk eljut arra a pontra, hogy fontos lesz az, hogy magunknak se hazudjunk, akkor bizony ugyanazt fogjuk érezni egy magunkkal szembeni hazugságnál, mintha más hazudna nekünk.
Nehéz, egyben szép pillanatai ezek az életünknek.
Innentől egyre jobban oda fogunk figyelni, hogy mit mondunk, hogyan mondjuk.
Gyermekkoromban amikor először hazudtam szándékosan, olyan érzésem támadt utána, mintha szétszedné valami a lelkem.
Persze akkor ezt még nem értettem, csak azt éreztem, hogy valami nem stimmel.
Ez már olyan csata volt bennem, ami az alacsonyabb énem és a magasabb énem között vívódott.
Lelkiismeret-furdalásnak nevezik ezt.
Amíg ez jelen van, addig fáj a hazugság.
Az én életemben is eljött az a pillanat, amikortól ezek az érzések elkezdtek tompulni.
Egyre jobban belemosódtam a materialista világ földbe döngölő (mégis azt a látszatot keltő, hogy ez az igazi szabadság)világába, ahol Istentagadásomban egy anyaghalmaznak gondoltam magam.
Persze ezt is csak így utólag látom át, de szükséges része volt ez az életemnek.
Ebben az időben egyre jobban magába szippantott az a világ, ahol a felületesség  és a külsőségek vasszigora kényszerített olyan dolgokba, amiket ma már nem tennék meg.
Meggyőződéseim olyan hazugságokon alapultak, amik a másik embert nem vették igazán figyelembe, persze ezt megint csak utólag tudom bizonyossággal.
Ennek ellenére mindig ott volt valami bennem, ami figyelmeztetett, csak nem olyan erősen és hangosan, ahogy gyermekkoromban.
Amikor igazán szembenézünk magunkkal, azzal a sok hazugsággal, amivel eddig éltünk, kemény, fájdalmas napokkal, hónapokkal, évekkel nézünk szembe (egyénenként változóan ugyan).
De ez is egy sarkalatos pont minden ember életében.
Rudolf Steiner ezt a helyzetet a Kis küszöbőrünk találkozásának nevezi.
Tudatmódosító szerekkel ki lehet kerülni ugyan ezt a strázsát, de annak soha nem lesz jó vége, esetleg csak ideiglenesen. aminek sajnos nagyon sokan bedőlnek manapság és ezért a hozzászokás kényszerében szinte soha nem tudnak magukkal igazán szembesülni.
Ez a kikerülés pontosan olyan, mint amikor valaki koraszülötten jön a világra és önmagában nem tud életben maradni, csak külső segítséggel.
Ugyanígy kerül a szellemi világba az is, aki kikerüli a küszöbőrét és olyan illúziókba eshet, ami a lélekhez tapadva nem enged semmi érdemi konfrontálódást, csakis az instant felületességeket, amiből nagyon sok van manapság.
Aki egy kicsit is tudatosabban szemléli magát, az jól tudja, hogy minden nap meg kell vívnia a csatáit magával.
Azokkal a gondolataival, érzéseivel, cselekedeteivel, amiket már maga is un, de kényszerítő erejük akkora, hogy még mindig sarokba tudják szorítani az embert és ezáltal behódol nekik.
Apró lépésekkel lehet csak igazán az ideális felé haladni.
Nem szabad siettetni semmit, mert hamar visszaeshetünk.

Az instant gyorstalpalók szeretnék ezt az igazi szembesülést elhomályosítani, szeretnék azt éreztetni , hogy balgaság olyat hinni, hogy megszállottság van bennünk.
Pedig azok a gondolatok és érzések, amik fogva tarthatnak nem mások, mint fogva tartóink.
Nem idejét múlt gondolatok ezek, hanem valóságok. Olyan valóságok, amikkel naponta szembesülünk, csak még a tudatossági szintünk nem érett a meglátására.
A legnagyobb balgaság az, ha elhisszük, hogy a karmánk bármelyik részét is feloldhatja bennünk valaki más.
Korunk legnagyobb hazugsága ez.
Népeknek is van karmája és bizony sokszor azt éljük meg akkor, amikor igazságtalanságnak érezzük a jelenlegi helyzetet.
Nincs más megoldás arra, hogy jobbá váljon a világ, csak az, ha őszinte, tiszta szándékkal elkezdünk vágyni arra, hogy megismerjük magunkat.
Ezt a megismerést olyan tudatos, manipulatív szellemi erők gátolják, amiknek a felismerése elengedhetetlen a mostani korban.
Minél tisztábban, őszintébben keressük a bennünk lévő eddigi meghatározó tartalmainkat, annál erősebbek leszünk.
Annál jobban beigazolódik az is, hogy bármit is teszünk, annak lesz vonzata.
Olyan vonzata, amilyen a mi hozzáállásunk volt.
Sokszor elhangzik ez manapság, de az igazi mély, tudatos értelme még nem stabilizálódott az emberi lelkekben.
Amikor másokra mutatunk  valaminek az okaként, akkor ténylegesen fel kell ismernünk azt, hogy ami szemben van velünk azért van ott, mert látnunk, éreznünk kell.
A hozzáállásunk lesz a bizonyítványunk eredménye.

Szeretettel : Tibor

Nincsenek megjegyzések: