Álldogálunk és nézegetünk a kútba...megvitatjuk nagy okosan, hogy hogyan is éljen a másik, hogyan is kellene cselekednie, miközben magunkat egyáltalán nem ismerjük.
Ezek az instant dolgok nagyon mennek manapság, a gerendát nem látjuk meg a saját szemünkben, csak a szálkát a másik szemében, amiről azt állítjuk, hogy az volt az oka annak, hogy elbuktunk és az életünk vakvágányra jutott.
Nem egyszerű ez az önvizsgálat. Egyáltalán nem az. Ezért is van az, hogy hamar feladjuk és megismétlődnek ugyanazon események, ugyanazon hibák, amiktől már a falra mászunk...ilyenkor újra ujjal mutogatunk és megyünk a többiekkel a kútba nézni, amiben semmi n(s)incs. Ettől a mámortól azt hisszük, hogy kaptunk valamit, mert úgy tűnik...hirtelen erősnek érezzük magunkat, ami persze csak önámítás, mert amikor jön egy apró akadály akkor egyből kétségbe esünk.
A legnagyobb tanító a félelem, a fájdalom.
Persze ezt nem szereti senki, miért is szeretnénk, ami a komfort érzetünket rontja? De igazán nincs más lehetősége az emberiségnek mert amikor minden rendben van, akkor elfelejti azt, hogy ő egy teremtett valaki, elfelejti és az egóját az egekig emelve veri a mellkasát, hogy ő sérthetetlen és az egészségén nem eshet csorba. Ilyenkor jön a fájdalom és a félelem tanítómester(persze ez is a sorsfeladattól és a karmánktól is függ). Ez az igazi beavatás, amit nem adnak ingyen, mert itt minden mm-ért meg kell küzdenünk, egyre tudatosabbá válva. Ha ez nem történik meg, akkor a testünkön megjelennek a figyelmeztető jelek(vagy a környezetünkben) egyre kényszerítőbben.
"Minden ember kötelessége, hogy megértse a lélek útját; megértse, hogy honnan és hová." Rudolf Steiner
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése