Pünkösd

Pünkösd
(öntudat és alázat alkímiája)

Sokaknak ez a szó nem jelent semmit.
Sokáig nekem sem.
Soha nem értettem, sőt nem is akartam érteni, mit is kíván üzenni számomra ez a szó(Pünkösd) és ez az ünnep.
Ünnep?...sokáig azt gondoltam, hogy ez nem ünnep...minek is ez a felhajtás.
Sok ünneppel voltam így, de egyre tisztábban látom a mély értelmét, ami az üzenete számunkra, számomra.
De nem akarok mások nevében beszélni, beszélek az én nevemben, aki meg felismeri magát ebben, annak talán jól esik elolvasni ezt az írást.
Gyerekként kötelezően sok ünnepben volt részem.
Belül mindig tiltakoztam...fölöslegesnek éreztem.
De ott kellett lennem.
Voltak szebb ünnepek...ezek között a Karácsony, amit csodálattal vártam.
Anyám és Apám a legnagyobb szeretetükkel öleltek körbe minket a Testvéremmel.
Éreztem, hogy ezen a napon mindenki olyan szeretettel teli.
Mondták, hogy ez a SZERETET ünnepe. El is fogadtam...éreztem is, hogy ez valahogy tényleg más nap, mint a többi.
Ilyenkor megváltozott a világ.
Édesanyám arra tanított, hogy amim van, azt osszam meg mással.
Erre nagyon emlékszem...ezt kötelező érvényűnek fogadtam el, a mai napig. Soha nem bántam meg, ha így cselekedtem.
Ő is ezt teszi folyamatosan, amióta ismerem.
Nem csak ünnepnapokon, hanem mindig.
Ugyan fogytán az ereje és szeretné, ha most is 69 évesen ugyanazzal az intenzitással tehetne - vehetne...adhatna, de már sajnos elfáradt.
Ezt ő nehezen éli meg...sokszor haragszik is érte magára.
Pedig most magát kellene igazán már megajándékoznia a pihenéssel.
Egyet nem tanult még meg igazán, hogy magának is adnia kell.
Sok szépséget adott nekem, köszönöm Neki.
Ezeket a dolgokat beépítettem az életembe.
Volt idő, amikor azt hittem, hogy mindenkihez úgy el lehet menni, hogy nyugodtan belenyúlhatunk a hűtőjükbe, mert a hűtő mindenkié és az, ami benne van. Ilyen egyszerűen naiv voltam, nevetek most magamon, holott ezt tényleg így gondoltam.
Nálunk így volt.
Aki nálunk volt, az nyugodtan kinyithatta a hűtőt és azt evett belőle, amit akart.
Sokaknak ez furcsa volt, de számomra természetes.
Akkor ért a legnagyobb csalódás, amikor először tapasztaltam, hogy ez bizony nem így van.
Nem volt így a Barátaim családjában.
Ez akkor nagy traumaként ért...gyermek voltam...össze omlott bennem egy szép világ.
De nagyon elkanyarodtam a Pünkösdtől.
Ünnep?
Emlékszem gondolkodtam sokszor, hogy az ünnepek alkalmából, miért tudnak az emberek hirtelen mások lenni.
Miért csak az ünnepek teszik az embert Emberré?
Mert arra is rájöttem, hogy van a kisbetűs ember és van a nagybetűs Ember.
A kisbetűs ember nem ismeri a szeretetet, a nagybetűs Ember ismeri.
De ezek az én gyermeki gondolataim...talán egy kicsit zavaros, de ezeket éreztem.
Felnőtt fejjel megértettem magam.
A család fekete báránya voltam.
Azt sem értettem, hogy miért kell egy ünnep alkalmával alkoholt inni.
Miért nem elég az ünnep mélysége a mámorhoz?
Miért nem elég az, hogy együtt a család szeretetben?
Sok fura dolog volt, amivel nem értettem egyet.
Miért kell tele tömni magukat az embereknek az Étellel?
De, ami a legjobban felbőszített az, hogy miért akarják ezt ráerőltetni másokra...miért kell megennem olyan dolgokat, ami számomra nem jó?
Már gyermekkoromban is az asztal alá dobtam az oviban a húst.
Akkor nem volt bennem semmi tudatosság, csak azt éreztem, hogy nekem ez nem jó.
Utána jött egy olyan életszakaszom, ahol már belekóstoltam a "nagy életbe".
Megéltem a szélsőségeimet keményen.
Volt, hogy olyan részegre ittam magam, hogy a haverjaim a Nagyanyám házának ajtajához támasztottak ,becsengettek és amilyen gyorsan csak tudtak elfutottak, mert nem merték vállalni a felelősséget és a magyarázkodást, hogy mitől robbantam így le.
Szegény Nagyanyám egész éjszaka tejjel itatott és hánytatott, hogy az alkohol mérgezésem tünetein enyhíteni tudjon.
Nagy szeretet volt benne is, köszönöm Neki.
Reggel mellette ébredtem 25 éves fejjel.
Írhatnék még a legénybúcsúmról is, de arról már nem merek.
A lényeg az, hogy a szélsőségeim ismeretében kezdtem ráébredni önmagamra.
Volt olyan korszakom, amikor nem tűrtem meg, hogy nekem Istenről beszéljenek.
Sokszor volt, hogy elhajtottam ezeket az embereket.
Éltem és hedonista módon élveztem a fiatalságomat.
27 éves koromban megnősültem, mindenki nagy csodálkozására.
Senki nem értette, hogy mi történt velem.
Én viszont tudtam, hogy valami hatalmas üresség tátongott már bennem akkor, amikor az utolsó kemény szórakozós éjszakámban úgy döntöttem, hogy ebből elég.
Annyit tudtam, hogy ideje változtatnom.
Ideje Embernek lennem.
Egy ugródeszkaként jelent meg egy Nő az életemben(amit persze akkor még nem sejtettem, nem raktam össze a képet), aki a feleségem is lett és két gyermekem anyja.
Megismerkedésünk után három hónappal elvettem feleségül.
Nem semmi...most már nem mernék ilyet csinálni, de akkor és ott pontosan ez kellett, ahhoz, hogy elindulhassak az Emberré válásom útján.
Persze ezzel nem azt mondom, hogy az előtte lévő életvitelem nem oda vezetett volna.
Én elterveztem, hogy egy csodálatos házasságban fogok élni...csodálatos gyerekekkel körülvéve.
Elég gyorsan meg is született Alexandra és rá három évvel Balázs.
Folyamatosan velük voltam, ha tehettem.
Dolgoztam, de mindig vártam, hogy együtt lehessünk.
Egy csodálatos házban laktunk, a kertet közösen gondoztuk.
Sziklakertünkben csodálatos növények voltak.
A zöld gyepen napoztunk és élveztük a mi kis időnket.
Ezt az idilli képet egy másik férfi megjelenése romba dőltötte.
Elváltunk.
Gyermekeim velem maradtak.
Egy olyan oldalról ismerhettem meg magam, amit férfi még nem sok tehetett.
Innentől kezdve történt igazán meg bennem az alkímia.
Innentől kezdve éreztem, hogy most már egyenesben vagyok.
Egy pillanatig nem gondolkodtam azon, hogy lehetnek nehézségek a gyermek nevelésben...csak annyit éreztem, hogy ez az én utam, amiben kiteljesedhetek.
Újra megéreztem a belsőmből eredő nyugalmat, amit csak akkor érezhettem, amikor minden a helyén van.
Fura, de tényleg a helyén volt.
Gyermekeim a nagy tanító mestereim.
Keményen megtanítottak sok mindenre.
Ekkor kezdtem el kineziológiát tanulni.
Új távlatok nyíltak meg előttem.
Ez is olyan hirtelen jött, mint a házasságom.
Sok új emberrel ismerkedtem meg.
Kipróbáltam sok módszert, ami az EGÉSZség felé segíthet.
Kezdtek eltűnni azon  nézeteim, amik azt sugallták, hogy valaki különb lehet a másiknál.
Sokáig azt gondoltam, hogy egy orvos vagy természetgyógyász minden esetben fedhetetlen.
Fel sem merült bennem, hogy esetleg ezek az emberek talán nem úgy élnek, ahogy hirdetik.
Az iskolában is feltűnt, hogy más a szöveg és más a tett.
Ez megint egy nagy csalódásként ért...én naiv.
De nem bánom, hogy naiv voltam...így sokkal hatásosabb a felismerés.
Okleveleket gyűjtögettem, volt, hogy én is elszálltam ettől.
Hiszen az oklevél tényleg csak az egonak szükséges.
Amikor ebben a mámorban úsztam hála az égnek mindig volt valaki, aki vissza húzott a valóságomba.
Kemény leckéimet köszönöm Nekik.
A világ kulcsa abban áll, hogy megértsük mi az egészséges ÖNTUDAT és az ALÁZAT alkímiája.
E nélkül csak a káosz uralkodik.
E nélkül csak az egyik oldal vagyunk, ami mindig a szélsőségeink jelenlétét hozza felszínre.
Életem egyik legnagyobb ráébredése ez.

folyt köv.

Szeretettel.

izi