2017. február 22., szerda

tudom

Újra megélhetek valamit, amit egy kicsit elfelejtettem, amit hiányoltam ott a lelkem mélyén.
Egyre jobban egymásra találunk ismét a Gyermekeimmel.
Volt egy hatalmas űr, egy olyan fájdalmas űr, amit talán most fogok fel igazán, hogy mennyire megviselte a lelkemet.
Tudom ez egy természetes leválási és visszatérési folyamat, egy más minőségben, de mégis nehéz ezt megélni, mert az ember szereti, ha biztonságban érezheti magát azáltal, hogy gondoskodhat a Gyermekeiről, amiben ott van az az önzőség is, hogy viszonzásul magukénak tudhatja.
Igazán soha nem voltak a Gyermekeim a tulajdonomban és soha nem is lesznek.
Eljutottam oda, hogy a tapasztalataim fényében rálássak erre az egész történésre, ami körülöttem zajlik.
Sok pótcselekvésbe menekültem, de annak örülök, hogy tudatmódosító szerekhez nem nyúltam.
Mindennek volt helye az életemben, de már tudom, hogy mi az, ami épít és mi az, ami eltávolít önmagamtól.
Jelenleg egy más minőségben vagyok közel a Gyermekeimhez, aminek nagyon örülök.
Felnőttek lettek, sok olyan dolgot látok meg bennük, amiket én is csináltam fiatalabb koromban, de azt is tudom, hogy nem erőltethetek rájuk semmit, mert ők igazán a saját kárukból szeretnek tanulni, ahogy én is. :)
Ezért is azt tanácsolom mindenkinek, aki Gyermeket nevel, hogy ne vegye ezt tehernek, ne érezze azt, hogy ezen időket inkább feláldozná egy könnyebb életért.
Minden perc, amit a Gyermekeinkkel töltünk, hatalmas ajándék az élettől, nem véletlenül jöttek el ők hozzánk, nem véletlenül vannak velünk.
Tanítsuk őket szeretettel, amiben persze ott van az az elem is, amikor kiborulunk és kitérünk a hitünkből, de igazán nincs ezzel semmi baj, csak törekedjünk arra, hogy ideális irányba változzunk.
Ne hasonlítgassuk magunkat senkihez, mert ez a legrosszabb, amit tehetünk, ezzel csak még mélyebbre kerülhetünk.
Számunkra adott egy feladat, amit ha lehet nem kötelességtudatból kell véghez vinnünk, hanem alázatos Szeretetből.
Ölellek.

Nincsenek megjegyzések: