2009. június 2., kedd

Pünkösd 3 (lélekjelenlét)

"mámegintezapünkösd"...pedig már elmúlt.



Tényleg, már elmúlt Pünkösd és még szinte semmit nem írtam róla.
Mindenről írtam, de erről a sokak által nem ismert ünnep mélységéről semmit.
Talán már unalmasnak is tűnik a cikkem címe...de valahogy nem találtam jobb címet.
Különben meg nekem ma is Pünkösd van.
Az az igazság, hogy nagyon sok felismerésben volt részem manapság. Annyi minden van, amiről szeretnék írni és ezért csapongok a gondolataimban. Ennek ellenére azt hiszem van valami EGYség ebben az írásban, van bennük összefüggés.
Ha ezt valaki nem találná elnézését kérem, akkor csak annak írok, aki megtalálja benne az eszenciát.

Amikor a Pünkösdi események először megtörténtek, akkor az emberek még jobban hittek a szellem világban, abban, hogy létezik egy ember feletti hierarchia, ami a fizikális szemmel nem látható.
Nem volt kétséges számukra, hogy a fizikális dolgok mögött valami magasztosabb van jelen.
Persze voltak sokan akkoriban is, akik nem akarták ezt befogadni, már áthatotta őket az anyagiasság.
Manapság is így van, sokan irtóznak attól a gondolattól, hogy amit nem látnak, az létezhet.
Csak az van, amit látnak és ebből nem tágítanak.
Ez is igaz, az ő szemszögükből.
Ebben akarnak élni, nem foszthatjuk meg őket ennek a gondolatnak az ajándékaitól és esetleges hátulütőjeitől.
Sokáig hittem én is nagy bizonyossággal azt, hogy csak az anyagi testünk létezik.
16 éve elkezdtem masszírozni.
Valami hajtott a felé, hogy segítsek az embereknek.
Mindig éreztem, hogy szeretem megérinteni a másik embert.
Egyre többször szembesültem azzal, hogy az emberek nem figyelnek magukra.
Mindig csak akkor jönnek már el, ha fáj valamilyük, tisztelet a kivételnek.

Többször találkoztam olyanokkal, akik beszéltek nekem a lélekről, arról, hogy nem csak a testet maszírozom, hanem sokkal többet ennél.
Valahogy ez nem akart beleférni az agyacskámba.
Váltig állítottam, hogy ez csak egy félrebeszélés.
A test az test, ha valami baja van, akkor csak a testen kell javítani valamit.
Nem is emlékszem igazán arra a pillanatra, amikor először kezdett derengeni valami arról, hogy talán lehet, hogy van benne valami, amit mondanak.
A lényeg az, hogy szép folyamatosan kezdtem felfedezni azt, hogy minden testi tünet kapcsolódik egy féle nem önmagunkat támogató gondolathoz.
Ezek a felismerések mindig csodálattal töltöttek el.
Mindenkivel szerettem volna ezeket a dolgokat megosztani, nem is feltételezve azt, hogy talán ezt valaki el sem hiszi és nem tartja valóságosnak, valóságának.
Sokszor estem abba a csapdába, hogy erőltetni szerettem volna, hogy értsék meg.
De aki erre az útra lép tudja miről is beszélek.
Kijelentéseinkhez mindig kapunk próbákat.
De fogalmazhatnám úgy is, hogy lehetőségeket kapunk, hogy bebizonyítsuk tényleg a megértésünknek azon a magaslatán állunk-e, ahogy prédikálunk.
Nem tagadom koppantam egy párszor.
Voltam csalódott és haragos.
De kezdett bennem kialakulni egy kép arról, hogy amit érzek az valóságos...és minden, ami eddig az anyagisággal egyenlő volt, az csak illúzió.
Pontosabban a kettő együtt valóságos.
A lélek nyelve a betegség...a tünet.
A lélek beszél hozzánk a test nyelvén, betegségein, EGÉSZségén
keresztül.
Ezek információk nekünk.
Azért, hogy képet alkothassunk arról, hogy hol is tartunk jelenleg az önismeretben, a MAGunk ismeretében.
Minél jobban MAGunk vagyunk annál jobban szeretjük a testi tüneteinket.
Az első ilyen nagyobb próbatételemet leírom most tanulságként, ami már a válásom után történt, életem azon szakaszában, amikor kezdtem egy kicsit elveszteni a hitemet.

Nyaralni indultunk Barátnőmmel és gyermekével és az én két gyermekemmel.
Mielőtt elindultunk a Barátnőm egy könyvet akart nekem odaadni, amit félválról elutasítottam.
Úgy éreztem nagyon biztos vagyok magamban.
Sokszor beszélgettünk a nagy világ dolgairól és próbáltuk egymást meggyőzni az igazunkról.
Én akkor egy kicsit dogmatikusabban ragaszkodtam a Bibliai dolgokhoz, nem akartam befogadni, hogy sokkal nagyobb szabadsággal rendelkezik az ember, mint az akkori nézeteim.
Nem akartam elhinni, hogy sokkal nagyobb beleszólásunk van a dolgok menetébe.
Egyik délután, miután a gyerekekkel tollaslabdáztunk, bementünk a házba.

Volt egy padlástér és ennek a feljárója tetején játszottak tovább a lurkóink.
Többször is figyelmeztettük őket, hogy nem kellene ott lenniük, mert leeshetnek és azt senkinek nem lenne jó.
Mi beszélgettünk tovább.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valami árnyékszerűt látok zuhanni oldalt és valami nagy dobbanást hallottam.
Sejtésem volt, de nem akartam elhinni, hogy úgy van.
De sajnos beigazolódott, a Fiam két méter magasról fejjel lefelé lezuhant .
Rögtön odafutottam és felemeltem. A szeme fehérjét lehetett csak látni, és mozdulatlan volt.
Szörnyű érzés kerített hatalmába.
Elkezdtem ordítani és rázni, hogy adjon valami életjelet.
Hála az égnek magához tért, de rettenetesen fájlalta a fejét és nem beszélt egyértelműen.
Bepánikoltam. A Barátnőm csak annyit mondott, hogy nyugodjak meg nem lesz semmi baj.
Ez nagyon felbőszített, nem az ő gyermek, így könnyű abban a nyugalmában maradnia, amiben volt.
Dühös voltam rá.
Azt mondta, hogy higgyek benne kér segítséget.
Nem akartam ezt elfogadni, mert úgy éreztem semmi helye most ennek a hókusz -pókusznak.
De ő félrevonult és csinált valamit.
Utána a pánikomat látva kocsiba ültünk és elindultunk orvost keresni egy olyan faluban, ahol kétségeink voltak, hogy találhatunk.
Nagy nehezen találtunk egy rendelőt, ahol nem volt ott az orvos.
Vártunk egy darabig, de akkora már Balázs nagyon fájlalta a fülét is.
Egyből bekattant, hogy lehet, hogy agyalapi törése van.
Idegességemben és kétségbeesésemben nem tudtam pozitívan gondolkodni.
Amikor megjött az orvos, úgy látta jónak, hogy induljunk azonnal kórházba, de a kórház is fél órai út volt.
Mit tehettünk elindultunk...végig bőgtem az utat, a Barátnőm meg végig azt mondta, hogy nyugodjak meg, nincs semmi baj.
Én már akkor rákiabáltam, hogy hagyja már abba ezt a dumát , nem látja, hogy baj van?

Ólomsúlyként nehezedett ránk az idő, míg odaértünk.
Az első út a röntgenbe vezetett, ahol a doktornő diagnózisa szerint agyalapi törést szenvedett a fiam.
Végem volt. összedőlt a világ számomra. haragomban össze is vesztem a Barátnőmmel, hogy hol is van a nagy csoda?
Hol is van az, amiről végig beszélt?

Lecsillapodtam.
Balázzsal be kellett feküdnünk a gyermekosztályra.
Egy nagyon kedves doktornő állandó felügyelete mellett telt el az este, amíg el nem aludtunk.
Balázsnak folyamatos fájdalmai voltak és a szívem majd megszakadt érte.
Senkinek nem kívánom ezt az érzést...a tehetetlenség netovábbját.

Elaltattam Balászt és én is úgy éreztem aludnom kell.
Sok minden járt a fejemben, de megnyugtató volt azt látni, hogy a Fiam békésen alszik.
Ekkor történt bennem valami érdekes dolog.
valami azt súgta nekem, hogy "ELÉG EBBŐL A MAGATEHETETLEN VISELKEDÉSBŐL!".
Rendesen meglepődtem, de mégis valóságosnak tűnt a dolog, mert többször is hallottam.
Azután az az érzésem támadt, hogy itt valami óriási változás megy végbe, nem tudtam ezt akkor megfogalmazni, de annyit éreztem, hogy valami jó történik.
Újból hallottam valamit, ami annyit közölt, hogy "INNENTŐL MINDEN RENDBEN VAN, CSAK LEGYÉL NYUGODT!".
Fantasztikus érzés volt ez, valami mérhetetlen bizonyosság érzés kerített hatalmába.
Ennyire emlékszem, mert utána elaludtam.
Békésen keltem.
Balázs már felébredt akkorra.
Nagy szemeivel nézett engem és mosolygott.
Azt mondta, hogy már nem fáj a feje.
Nem is tudom hogy miért, de természetesnek vettem ezt.
Nem telt el 5 perc, amikor a kedves doktornő beviharzott és örömmel újságolta, hogy valami félreértés történhetett, mert a mai vizit előtti röntgen átnézése közben már nem látták azt a repedést a röntgenképen, mint tegnap.
Ekkor éreztem meg, hogy itt valami óriási csoda történt.
Béke és nyugalom töltötte el a szívemet.
Balázs felépült és én is gazdagodtam egy nagy felismeréssel.
Egyből eszembe jutott a Barátnőm, hogy mit mondott.
Ő már akkor tudta, hogy minden a legnagyobb rendben van, csak egy nagy tapasztalást kell megélnem, egy nagy tanulságot, egy beavatást, hogy MAGamra leljek.
Talán ezek a sorok sokakban hitetlenséggel párosulnak, de nem fontos elhinni.
Én sem hittem sokáig ennek létjogosultságát.
De, ha még ez sem elég ahhoz, hogy belátóbbak legyünk, legyek, kaptam még rá félévre egy hasonló keménységű próbát.

Balázs élt és virult. Én is jól voltam, csak éppen megint kezdtem olyan dolgokat kijelenteni, ami még nem fedte teljesen a valóságot, az egóm keményen harcolt az elismerésért.
Igazán nem szándékoztam semmi olyan dolgot kijelenteni, ami még akkor nem állta meg a helyét, vagy nem voltam teljesen bizonyos benne, de mégis megtettem valószínű, mert megkaptam hozzá az újabb lehetőséget, hogy bizonyítsak.

Balázzsal a játszótéren voltunk.
Pontosabban egy olyan helyen, ami nem is játszótér, de alkalmas arra, hogy nagy versenyeket csináljanak a gyerekek.
Egy nagy kőfal volt az, amin le kellett ugraniuk egymás után.
Figyelmeztetéseink ellenére csak nem hagyták abba ezt a szülőket eszeveszetten idegesítő cselekedetet.
Éppen beszélgettem egy babakocsit toló kedves régi jó Barátnőmmel.
Talán nem véletlen, de elmeséltem a történetet a nyaralásról, ahol az ominózus eset történt Balázzsal.
Beszéltünk a tanulságokról és arról, hogy milyen jó, hogy minden rendben van.
Ebben a pillanatban Balázs fiam szokásos árnyékát láttam oldalt elsuhanni és az ezzel járó hatalmas koppanást, vagy valamilyen dobbanó hangot, nem is tudom ezt leírni.
Már akkor tudtam, hogy itt valami megint nem stimmel, pedig még oda sem néztem. Odafordulva ugyanazt láttam, mint régebben. Balázs a földön, de most hassal ( betonon), mert a mellkasára esett és nem is tudom, hogy ez hogy volt lehetséges.
Egyből felkaptam és azt vettem észre, hogy nem lélegzik.
Azonnal kiabálni kezdtem, hogy hívjanak mentőt.
Aki ott volt, bármennyire is hihetetlen, de senki sem tudta a mentők számát.
Jött arra egy nő és azt is megkérdeztük, de még ő neki sem jutott eszébe. Ledöbbentem. Nem értettem az egészet.
Azt éreztem, hogy ez tényleg egy átverés, mert ilyen nincs.
Ekkor egy ismerős hangot hallottam meg...megint valami azt súgta, hogy "NINCS BAJ...MINDEN RENDBEN...NINCS MÁS CSAK A SZERETET.".
Ekkor megértettem. Minden bánatom és KÉTsége elmúlt.
Szóltam a többieknek, hogy nincs szükség mentőre már. Mindez pillanatok alatt történt.
Csak azt éreztem, hogy folyamatosan ölelnem kell a Fiam és minden szeretetemmel rá kell figyelnem.
Könnyek csöpögtek a szememből és úgy döntöttem jelenleg ettől többet nem tehetek.
Pár pillanat múlva valami reccsenést hallottam a Fiam mellkasából.
Egy nagy sóhajt követően Balázs elkezdett lélegezni.
Kezdett vissza térni bele az élet.
Csak ültem vele egy padon és vártam, hogy beszélni kezdjen.
nemsokára meg is szólalt. Megkérdeztem , hogy jól van-e?
azt felelte, hogy igen. Elmosolyodott.
Fogtuk magunkat és haza jöttünk.
Azóta minden rendben.
A Fiam EGÉSZséges.
Nagyon jó az immunrendszere.
Tudja, hogy mindig van megoldás.
Megtanultam, megtanultuk, hogy minden helyzetben van megoldás.
A SZERETET minden fölött áll.

Megint sok mindenről írtam, de a Pünkösdről keveset.
De azt bepótolom a következő írásomban.

Szeretettel.
Tibor)

folyt.köv.

Nincsenek megjegyzések: