monszun

húszóraharmincnégy

(tejcsokoládé figura porcukorral)

Este van.
Sok minden kavarog a fejemben.
A napi nehézségek okozta kibillenéseim egyensúlyra törnek bennem, mert úgy vélem ez a teendőm, hogy ne ússzak az árral.
Minden nap hoz valami meglepetést, minden nap választhatunk, hogy állunk hozzá.
Megtaláljuk-e azt a kis pozitív tartalmát, vagy beleragadunk a félelembe.
Minden nap van lehetőségünk dönteni magunk felett, az érzéseink, a gondolataink felett, amiből majd a méltó cselekedet születik, amivel embertársainkon is segíthetünk, mert sok múlik rajtunk, nagyon sok.

Goethe:
VI.
UTRAVALÓ.

A fényes szemtől elszokjam tehátlan,
Melyből szemeim boldogságot szívnak?
Hajthatlan az, mit földi sorsnak hívnak!
Tudtam és megdöbbenve félre álltam.

De már gyönyört most másban sem találtam,
S bucsút mondottam régi vágyaimnak;
Alig maradt szükségeimből írmag:
Szükségét csak az ő szemének láttam.

Hát félre bor, tivornya, ivás-evés,
Álom és kényelem! Magány se rettent -
Kerűlöm mind, a miben kedvem tellett.

Így nyugton járhatok. Mi kell, a kevés,
Az mindütt van; s a nélkülözhetetlent
Mindig magammal hordom: a szerelmet.