tele van

Soha nem vesztettünk el semmit és senkit.
Soha nem lehet a miénk semmi és senki.
Mégis azt a látszatot akarjuk fenntartani, hogy a birtokunkban van valami, valaki.
Ezzel a megnyilvánulással érezzük magunkat többnek, jobbnak.
Mekkora ámítás ez.
Mekkora félelem, ami azt akarja éreztetni, hogy önmagunkban nincs meg minden.
Ez az igazi létbizonytalanság, hogy mindig külső dolgokba akarunk szélsőségesen kapaszkodni.
Beidegződéseink ennyire korlátoznak, ennyire rabságban tartanak.
Félelmetessé téve az életet, az életünket, mert elhitetett olyan valótlanságokat, amik igazán csak egy kis ideig hasznosak.
A gyakorlatias élet elkerülhetetlen persze, ebben a világban kell élnünk és ebben a világban kell megélnünk.
De a szélsőségek viharaiban elkerülte a figyelmünket a lényeg.
Elkerülhetetlenül sodor így minket a káosz felé, ha nem kapunk időben észhez.
Olyan sztereotípiák születtek ezáltal, hogy tagadjuk le az érzéseinket, mert azok  csak a gyengeségeinket mutatják, mindig látszunk kőkeménynek, divatosnak, rendíthetetlennek.
Ez a mentalitás nem egészséges, de mégis így alakítjuk az életünket, nehogy valaki megismerhesse a rejtett világunkat.
Ez a világ egyet követel meg tőlünk most, legyünk inkorrektek, szélsőségesen törekvők, immorálisak.
De ezt úgy tegyük, hogy kívülre mutassunk egy mosolyt, mintha tele lennénk szeretettel.
Nincs ugyan ez sehol leírva, de ezt kell tennünk.
Idővel persze jönnek az álmatlan éjszakák, mert egyre kevesebb energiával rendelkezünk, mert a felhalmozott dolgaink öröme csak ideiglenesen nyújtott biztonságot.
Xanax, Rivotril...egyebek.
Elnyomjuk ezáltal az Énünket, a magasabb Énünket, hogy ne kelljen szembesülnünk a hazugságainkkal, mert akkor bizony hogy fogunk tovább élni?
Milyen lesz az, amikor ténylegesen látni fogjuk a torzulásainkat(az életeink során felhalmozódott torzulásainkat)?
Igazán ettől fél legjobban minden ember, még ha ezt nem is vallja be magának.
Nem könnyű dolog ez a szembe(s)Ülés magunkkal.
Sőt, egyenesen nehéz, de százszor ez, mint bármilyen antidepresszáns és tudatmódosító szer, ami kizárja az ideális fejlődésünket.
Félreértés az is, hogy egy terapeutától azt várják, hogy majd ő szabadítja meg a karmikus terheiktől , aki hozzá fordul segítségért.
Sőt, ezt tegye meg minél hamarabb, mert erre nekik nincs idejük, mert dolgozni kell menni és élni kell valahogy.
Sajnos az erre alkalmas személyek el is hitetik a tudatlan emberekkel, hogy ez lehetséges.
Külcsínekben gazdag belbecs nélküliség.
Az élet egyébként tényleg gazdag, tele van csodákkal, látványosságokkal, ideális mértékű természetes impulzusokkal.
De ez a mérték már nem elég, mert elszegényedett a lelkünk.
Azt érezzük, hogy nem történik semmi, azt érezzük, hogy unalmas minden körülöttünk.
A gyerekek is ezt érzik már kiskoruk óta, mert szélsőséges impulzusokat kaptak, nekik a fiatal koruk is a monitor bámulásával kezdődik.
Nem csoda, hogy ennyire nincs szükség a csendre, a természet adta világra.
Nem divatos(tisztelet a kivételnek).
Már régen háború van, régen elkezdődött a tudatos mérgezés, ami elszakít az eredettől és egy mesterséges virtuális világ állampolgárának szán.
Régen elszakadtunk az eredettől és egyre jobban eltávolodunk, ha nem akarunk változni, aláásva ezzel az egészségünket.
A lelkünk egyébként mindig jelez, jelez sokáig, amíg szomnabul állapotba nem kerülünk.
Ezek után viszont nagyon nehéz már a visszatérés, mert ilyenkor tényleg csak egy érzéketlen bábok leszünk csak a nyolcadik szféra rabságában.
Nagy a tét.
Óriási.
Mégis bagatellnek tűnhet minden szó, amit most leírtam.
Ez csakis azért lehetséges, mert egyre érzéketlenebbek vagyunk, miközben azt hisszük, hogy ez nincs így.
Legyen szép a napod, egyre tudatosabb.