hajdanán

Emlékszem arra, amikor Anyukám belém akarta erőszakolni az ebédet...mindig csatáztunk...emlékszem, hogy az oviban az asztal alá dobáltam a főzelékből a mócsingos húsokat...érdekes, soha nem derült ki, hogy ki volt a tettes.
Emlékszem, hogy nem értettem a felnőtteket, annyi fura dolgot csináltak.
Soha nem fért a fejembe, hogy abba a büdös disznó bélbe miért kell beletömködni azt a sok darált húst...miért eszik ezt az emberek, miért élvezik azt, ha egy disznóvágáson vannak.
Nem értettem, hogy mire jó kisdobosnak, úttörőnek lenni...nem értettem azt a sok protokollt...kinek jó ez?...
Az sem fért a fejembe, hogy a cigaretta füstjét miért kell nekem is beszívnom, amikor azt a szabadban is szívhatnák és ott esetleg nem zavarna másokat.
Fogalmam nem volt arról, hogy miért kellett anyának mindig egy rekesz sört venni...nem értettem, hogy Apám miért itta úgy, mint a vizet.
Fogalmam sem volt, miért kell iskolába járni...az első osztály olyan volt számomra, mint egy rémálom.
Azt gondoltam, hogy az idősebbeknek kijár a tisztelet...még az egy évvel felettem járónak is...
Azt hittem, hogy az Emberek ha tehetik mindenüket megosszák a másikkal...ha elmegyünk hozzájuk, akkor nyugodtan benyúlhatok a hűtőjükbe.
Azt hittem, hogy mindent meg kell nagyon sózni, mert Apukám mindent sózott.
Azt hittem, hogy a kakaóba nagyon sok kanál cukrot kell rakni, hogy a végén kikanalazgathassuk.
Úgy véltem, hogy a málna szörpöt nagyon édesen kell inni és a gyümölcsöket is meg kell cukrozni.
Soha sem mertem arra gondolni, hogy egyszer a bőröm nem lesz olyan sima és puha, mint hajdanán.
De sok mindent hittem...