Eltávolodtunk egymástól.
Eltávolodtunk annyira, hogy úgy megyünk el egymás mellett, mintha vadidegenek lennénk.
Egyre többször kelek úgy fel, hogy elhatározom, hogy észreveszem az emberekben azt, ami közös és nem az elválasztottság illúziója uralja a gondolataimat.
Sokszor sikerül és ilyenkor egy bizonyossággal gazdagodom.
Senki nem teheti meg ezt helyettem, senki nem mehet végig a saját beavatásomon.
Minden Ember feladata az, hogy felismerje egyszer a másikban, mindenkiben önmagát.
Ehhez apró lépésekben el kell indulni, mint egy járni tanuló gyermek.
Nem baj, ha csetlünk-botlunk...nem baj, ha hatalmasat esünk...az őszinte, tiszta szándékunk felemel és a szívünk örömmel és békével lesz teli.
Sokszor megyek az utcán és amikor az ítélkezés és a kritika ősrégi programja kényszeríteni tudna észre veszem az Embert az emberben.
Ilyenkor meglátom még a taszító külső mögött is a szépséget.
Van már ilyen tapasztalatom...nem sok, de van.
Stabil kapaszkodó már ez.
Ez az enyém és ez által mindenkié.
Bennem született meg, hogy a lépésem már ne csetlőek-botlóak legyenek, hanem egyre határozottabbak.
Határozottabban vegyem észre azt, hogy ha szeretem ellenségeimet, akkor magamat szeretem.
Ma sikerült egy ellenségemet megszeretnem, bevallom sokáig nem ment.
De amikor mellé értem és ő a lerobbant kocsija mellett állt megkérdeztem, hogy segíthetek-e.
Ez egy pillanat alatt játszódott le, szinte nem is értettem magam, mert volt bennem egy gőg, hogy megsértett.
De mivel azon voltam és vagyok most is, hogy lássam meg azt, ami mindenkiben egy, ezért az élet olyan változást hozott bennem, ami már átírta azt az alprogramomat, ami távolságot tart a sértődöttsége miatt.
Megint beigazolódott, hogy csak mi vagyunk egyedül, akik változtathatunk magunkon és ez által a világunkon, pontosabban először a szűk környezetünkben.
A szellemi történés hozza majd a fizikális történést, ami megmutatja, hogy igen is előcsalogatható a gőgös világból a megbocsátás és a megértés szelleme.
Szeretettel.
izi
2 megjegyzés:
Megjegyzés küldése