nekifeszülve

Kifeszítve vagyunk olyankor, amikor nem akarjuk elfogadni a tükreinket.
Ilyenkor a kezeinkben, lábainkban szögek vannak verve, ami a keresztünkre béklyóz minket.
Mozdulni nem tudunk, mert korlátozva vagyunk...nem tágítunk, nekifeszülünk, hogy nekünk legyen igazunk.
Mennyire jellemző ez, mennyire nem egyszerű abban a pillanatban alkalmazni azt, amit annyira tudunk elméletben.
Az, hogy folyton a pozitív oldalról beszélünk, még nem teremti meg azt, hogy hirtelen megváltozzon bennünk minden és el tudjuk engedni a dolgokat.

Pedig ezt sulykolják belénk.
Legyünk pozitívak és ne beszéljünk a negatív oldalról.
Ez a legnagyobb félelem.
A halálról sem ildomos beszélni, holott a gyógyulás csak akkor kezdődhet el, ha a halált elfogadtuk magunkban.
Ugyanúgy, mint a születést.
Miért merünk a születésről beszélni és miért nem, egy beteg ágyánál a halálról?
Ezek a dolgok a gyógyulás kulcsai.
Én nem azért írok a negatív oldalról, mert nem tudnék a pozitívról(nincs negatív vagy pozitív, csak tapasztalás)...egyszerűen úgy érzem most, hogy szembesítem magam ez által és másnak sem ártana tudatosan, érzelem mentesen a nem helyénvaló dolgairól írnia, beszélnie.

Ahhoz, hogy tudatosuljon bennünk a pillanat, amikor elindulunk a süllyedés felé, amikor a súlyokat elkezdjük rakni magunkra, ahhoz szükségünk van a negatív dolgaink felismerésére, és magunkhoz ölelésére.
Rövid távon talán működőképes dolognak tűnik, hogy állandóan pozitív dolgokról beszélünk, de később a negatív dolgaink nem elfogadása miatt ez egyoldalúvá és működés képtelenné válik.

Amikor viszont már stabilan elfogadtuk a negatív dolgainkat és tisztában vagyunk velük, akkor már simán beszélhetünk a pozitív dolgainkról.

Amikor egy szakadékhoz érünk, ezzel az erővel már rögtön hidat képzelhetünk , amin át tudunk menni...de, amíg nincsenek bennünk stabil elfogadások és minden félelmünkkel szemben, addig a híd leszakad, ha rálépünk.
Nem fogja elbírni a súlyunkat.
Nekifeszülve súlyosak vagyunk, az anyag rabságában vagyunk.
Amikor elfogadásban és elengedésben vagyunk, akkor viszont emelkedünk, súlytalanabbá válunk.
Így a híd is elbír minket.

Ölellek Benneteket.
izi