Hármunknak...szeretettel.
Trilógia...egyben.
Véder nagyúr türelmetlen volt már.
Nagyon türelmetlen.
Érezte, hogy már az ereje gyengül.
Mitől is lenne jó kedve, ha már nem dőlnek be neki sokan a galaxisban.
Sokat gondolkodott mostanában, hogy valami más munka után kéne nézni.
Nem érzett már olyan sűrűn késztetést, hogy a gondolataival másokat fojtogasson.
De a beidegződései sokszor felülírták ezt a piciny szikrát kő szívében és olyankor
gyorsan fojtogatott egyet.
Amikor jobb pillanatai voltak leült, levette fejéről a sisakját és belenézett a tükörbe...nézte elsorvadt, fakó, mimikátlan arcát.
Eszébe jutott, amikor kisgyerekként a napba nézett.
Elmerengett, hogy milyen régen érezte már a nap melegét.
Egyszer régen, kis fiú korában találkozott három lénnyel.
Éppen játszani indult, amikor észrevette, hogy valakik megérintik.
Egyszerre érezte mind a három éteri kezet.
Ezek a kezek finoman megsimogatták és a fülébe súgták:..."majd, amikor emlékezned kell, emlékezz ránk és erre az érzésre, amit most megéltél. Ha így teszel mi megjelenünk neked és elviszünk oda, ahová mindig is vágytál. De van még dolgod...nem is kicsi...amit elvállaltál a legnagyobb szeretetedből kifolyólag...talán még nem érted, de bízz bennünk."
Teltek az évek és ezt az emlékét a homály fedte el.
Idővel már nem is voltak emlékei.
Álmaiban néha-néha felderengett a jónak egy piciny szikrája.
Nem is szándékozott engedni a jó oldalnak, a szíve megkeményedett.
Most a tükör előtt áll.
Torzóját nézve eszébe jut gyermekkori sima, finom arca.
Eszébe jut édesanyja, ahogy lágyan megsimogatja pofiját és egy finom pihe-puha puszit ad neki.
Szíve körül melegséget érez.
Hirtelen emlékek törnek fel belőle.
Egy könnycsepp jelenik meg a szeme sarkában.
Emlék foszlányaiban három lényt lát, akik körbe ölelik.
Valami óriási, felemelő erőt érez a szíve körül.
Sírva fakad, mert ez a mindent átható erővel már nem bír megkeményedett szíve.
"VISSZATÉRHETSZ"...szólt egy hang.
Már tisztán emlékezett.
Mindenre.
Érezte, hogy megérintik a vállát.
Hátra pillantott és meglátta azokat a lényeket, akik már egyszer jártak nála.
Eljöttek hozzá, mert már szívéből emlékezett.
Felnézett az égre és azt mondta:... legyen meg uram a te akaratod.
A három lény körbe vette és az arca ismét üde gyermek arcá változott.
Most már csak haza akart menni...ennyi volt a vágya.
A három lény boldog volt.
Ők hárman egyek.
Felemelkedtek, magukkal víve Védert is, aki már nem volt gonosz nagyúr többé.
A csillagokba...a csillagok békéjébe.
izi
Hármunknak...szeretettel.
Trilógia...egyben.
Véder nagyúr türelmetlen volt már.
Nagyon türelmetlen.
Érezte, hogy már az ereje gyengül.
Mitől is lenne jó kedve, ha már nem dőlnek be neki sokan a galaxisban.
Sokat gondolkodott mostanában, hogy valami más munka után kéne nézni.
Nem érzett már olyan sűrűn késztetést, hogy a gondolataival másokat fojtogasson.
De a beidegződései sokszor felülírták ezt a piciny szikrát kő szívében és olyankor
gyorsan fojtogatott egyet.
Amikor jobb pillanatai voltak leült, levette fejéről a sisakját és belenézett a tükörbe...nézte elsorvadt, fakó, mimikátlan arcát.
Eszébe jutott, amikor kisgyerekként a napba nézett.
Elmerengett, hogy milyen régen érezte már a nap melegét.
Egyszer régen, kis fiú korában találkozott három lénnyel.
Éppen játszani indult, amikor észrevette, hogy valakik megérintik.
Egyszerre érezte mind a három éteri kezet.
Ezek a kezek finoman megsimogatták és a fülébe súgták:..."majd, amikor emlékezned kell, emlékezz ránk és erre az érzésre, amit most megéltél. Ha így teszel mi megjelenünk neked és elviszünk oda, ahová mindig is vágytál. De van még dolgod...nem is kicsi...amit elvállaltál a legnagyobb szeretetedből kifolyólag...talán még nem érted, de bízz bennünk."
Teltek az évek és ezt az emlékét a homály fedte el.
Idővel már nem is voltak emlékei.
Álmaiban néha-néha felderengett a jónak egy piciny szikrája.
Nem is szándékozott engedni a jó oldalnak, a szíve megkeményedett.
Most a tükör előtt áll.
Torzóját nézve eszébe jut gyermekkori sima, finom arca.
Eszébe jut édesanyja, ahogy lágyan megsimogatja pofiját és egy finom pihe-puha puszit ad neki.
Szíve körül melegséget érez.
Hirtelen emlékek törnek fel belőle.
Egy könnycsepp jelenik meg a szeme sarkában.
Emlék foszlányaiban három lényt lát, akik körbe ölelik.
Valami óriási, felemelő erőt érez a szíve körül.
Sírva fakad, mert ez a mindent átható erővel már nem bír megkeményedett szíve.
"VISSZATÉRHETSZ"...szólt egy hang.
Már tisztán emlékezett.
Mindenre.
Érezte, hogy megérintik a vállát.
Hátra pillantott és meglátta azokat a lényeket, akik már egyszer jártak nála.
Eljöttek hozzá, mert már szívéből emlékezett.
Felnézett az égre és azt mondta:... legyen meg uram a te akaratod.
A három lény körbe vette és az arca ismét üde gyermek arcá változott.
Most már csak haza akart menni...ennyi volt a vágya.
A három lény boldog volt.
Ők hárman egyek.
Felemelkedtek, magukkal víve Védert is, aki már nem volt gonosz nagyúr többé.
A csillagokba...a csillagok békéjébe.
izi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése