Keresünk...találunk...elvesztünk...keresünk...találunk ...elvesztünk...keresünk...találunk...
Mindig kerestem.
Mindig vágytam valami többre.
Voltak pillanataim, amikor megnyugodtam és azt éreztem, hogy találtam is valamit.
Találtam, hogy elveszítsem.
Csodálatos lelkekkel hozott össze a sors.
Emlékeztettük egymást sok mindenre.
Bátorítottuk és pátyolgattuk egymást.
Szerelemben, magasztos élmények között simogattuk egymás lelkét.
Ki tudta volna megmondani, hogy meddig tart egy ilyen csoda?
Voltak hosszabb és rövidebb idejüek, de a feladataikat beteljesítették.
Annyira szép ez az élet.
Annyira finom illatú.
Nem szabad siettetni semmit, erre már rájöttem. Minden ott lesz a maga idejében.
Ellenkező esetben kétségek közé esünk.
Mindennek meg van az ideje. Az egyedül létnek is.
Ilyenkor csak magunkkal ildomos foglalkoznunk.
Ránk fér.
Meg kell tisztelnünk lelkünk templomát.
Saras cipőnket levéve, meztelen talpunkkal léphetünk be testünk oltárához.
Itt alázattal meghajolva sejtjeink anyagcseréje normalizálódik.
Ezt az időt szükséges megadni magunknak.
Ilyenkor emelkedünk.
Templomunk falait helyre hozzuk, nincs tovább omladozó vakolat.
Ez ad egy stabilitást.
Testünk új erővel feltöltve könnyebben indul neki az újabb tapasztalásnak.
Régen elvesztettünk valamit...mindenki, aki itt a földön él fizikális testben.
Erre nem nagyon emlékszünk, hogy mi is az.
Igazán ez a dolog alapból mindenkié volt...ezt nem is kellett keresnünk soha.
Elfelejtettük.Elfelejtettük az EGYséget, amiben éltünk.
Ennek hiányát érezzük meg, minden személy és dolog elvesztésében. Ez az alapja minden hiány érzetünknek.
Jól belénk van vésődve sejt szinten.
Amíg ennek tudatában nem vagyunk, addig mindig becsapva érezhetjük magunkat.
Olyan élethelyzetekbe találhatjuk magunkat, ahol igazolódni látszik a hiány.
Most újra felfedezem magam.
Felfedezem azt, akit elrejtettem magam elől.
Akit már volt lehetőségem megismerni, csak a tapasztalás miatt inkább elfelejtettem és belevesztem a földi tapasztalás útvesztőibe. Megéri?
Igen...megéri.
Minden, ami történt velem, pontosan ide vezetett...ebbe a pillanatba.
Amikor felfedezem ezt a pillanatot, akkor felül emelkedhetek a földi dolgokon. Nem kényszeríthetnek tovább.
Csak addig, amíg azt érzem, hogy keresnem kell valamit...valamit, ami kiegészít.
Nincs olyan...minden bennünk van.
Amikor megszeretjük magunkban a SEMMIT.
Amikor megszeretjük a semmit az lesz MINDEN.
izi
Mindig kerestem.
Mindig vágytam valami többre.
Voltak pillanataim, amikor megnyugodtam és azt éreztem, hogy találtam is valamit.
Találtam, hogy elveszítsem.
Csodálatos lelkekkel hozott össze a sors.
Emlékeztettük egymást sok mindenre.
Bátorítottuk és pátyolgattuk egymást.
Szerelemben, magasztos élmények között simogattuk egymás lelkét.
Ki tudta volna megmondani, hogy meddig tart egy ilyen csoda?
Voltak hosszabb és rövidebb idejüek, de a feladataikat beteljesítették.
Annyira szép ez az élet.
Annyira finom illatú.
Nem szabad siettetni semmit, erre már rájöttem. Minden ott lesz a maga idejében.
Ellenkező esetben kétségek közé esünk.
Mindennek meg van az ideje. Az egyedül létnek is.
Ilyenkor csak magunkkal ildomos foglalkoznunk.
Ránk fér.
Meg kell tisztelnünk lelkünk templomát.
Saras cipőnket levéve, meztelen talpunkkal léphetünk be testünk oltárához.
Itt alázattal meghajolva sejtjeink anyagcseréje normalizálódik.
Ezt az időt szükséges megadni magunknak.
Ilyenkor emelkedünk.
Templomunk falait helyre hozzuk, nincs tovább omladozó vakolat.
Ez ad egy stabilitást.
Testünk új erővel feltöltve könnyebben indul neki az újabb tapasztalásnak.
Régen elvesztettünk valamit...mindenki, aki itt a földön él fizikális testben.
Erre nem nagyon emlékszünk, hogy mi is az.
Igazán ez a dolog alapból mindenkié volt...ezt nem is kellett keresnünk soha.
Elfelejtettük.Elfelejtettük az EGYséget, amiben éltünk.
Ennek hiányát érezzük meg, minden személy és dolog elvesztésében. Ez az alapja minden hiány érzetünknek.
Jól belénk van vésődve sejt szinten.
Amíg ennek tudatában nem vagyunk, addig mindig becsapva érezhetjük magunkat.
Olyan élethelyzetekbe találhatjuk magunkat, ahol igazolódni látszik a hiány.
Most újra felfedezem magam.
Felfedezem azt, akit elrejtettem magam elől.
Akit már volt lehetőségem megismerni, csak a tapasztalás miatt inkább elfelejtettem és belevesztem a földi tapasztalás útvesztőibe. Megéri?
Igen...megéri.
Minden, ami történt velem, pontosan ide vezetett...ebbe a pillanatba.
Amikor felfedezem ezt a pillanatot, akkor felül emelkedhetek a földi dolgokon. Nem kényszeríthetnek tovább.
Csak addig, amíg azt érzem, hogy keresnem kell valamit...valamit, ami kiegészít.
Nincs olyan...minden bennünk van.
Amikor megszeretjük magunkban a SEMMIT.
Amikor megszeretjük a semmit az lesz MINDEN.
izi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése