ez vezet

Elégtétel kell?
Elegendő valami ahhoz, hogy igazolni véljük az igazunkat, azt, hogy megkönnyebbülhetünk, mert az élet is visszaigazolta, hogy velünk senki sem packázhat?
Kicsinyes maradiságok ezek, mert addig, amíg ez az elégtétel fontos számunkra, addig a béka segge alatt vagyunk, nem pedig az ideális lelki viszonyban magunkkal.
Amíg ezen a kerülőúton akarunk magunknak energiát szerezni, addig csak még mélyebbre belebonyolódunk a hazugságainkba, önámításainkba.
Nem  attól vagyunk valakik, ha visszaigazolja az élet a létjogosultságunkat.
Nem.
Teljesen más miatt van létjogosultságunk. Attól elsősorban, hogy megszülettünk, hogy élünk és lehetőségünk van fejlődni, morálisan változni.
Ez a mi kincsünk, a legnagyobb szabadságunk.
Felismerni magunkban a semmitől sem függő Önvalónkat.
Mindenkinek ez a feladata, csak olyan más utakon jár, amitől észrevétlenül elfogynak az energiái, holott látszólag úgy tűnik, hogy ezzel szerezhet energiát.
Megfelelések, hatalmi harcok, önigazolások, játszmák világa ez, ahol az együttérzés írmagját is el szeretnék felejtetni mindenkivel.
Pedig az ember alapvetőleg együttérző és szeretettel teljes.
Kapjuk a pofonokat, hatalmas öklösöket a gyomrunkba, mégsem tűnik fel a leli-szellemi háttere, mert annyira beleragadtunk az anyagba, hogy nem érezzük jogosnak a fájdalmakat.
El lehet így lenni életeken keresztül is, el lehet vegetálni a bosszúálláson, az elégtételen, de igazán semmire nem megyünk vele, csak több testi fájdalommal jutalmaz majd az élet.
Nehéz elfogadni? Nehéz alázatot gyakorolni az életünk szánalmas baklövéseivel szemben?
Nehéz színt vallani magunknak, hogy mennyire aljasak és szánalmasak voltunk, vagyunk?
Pedig ez is mindenkinek az útja, ha tetszik, ha nem.
Vannak emberek, akik csakis azért jelennek meg az életünkben, hogy a legfájdalmasabbal "jutalmazzák" a beengedésünket, azt, hogy bizalommal megnyíltunk feléjük.
Ez a legnehezebbek egyike, ezért van annyi magányos ember, mert ezen korban annyira az a feladat, hogy a karmánk valóságosságát, realitását szervesen beépítsük az életünkbe, jobb inkább egyedül, úgy kevesebb váratlan negatív impulzus érhet. De nem menekülhetünk el a sorsunk elől, de menekülési útvonalainkat megtervezzük, mert nem tudjuk elfogadni a mások által okozott"igazságtalanságokat"?
Nem kötelező így gondolkodni, senkit nem erőszakolnak erre, de az élet egyszer majd figyelmeztet valahogy, amikor már a kényszerítő erő elég erős lesz arra, hogy elgondolkodjunk.
Szeretettel ölellek.