Egyedüli pajzsunk a jelenlegi káoszban a szoros kapcsolatunk az Önvalónkkal.
Ez az egyedüli védelmünk, mert csak ez által érhetnek meg a gondolataink arra a szintre,ahol igazán gyógyítólag hatnak.
Nem más ez, mint amikor az ember folyamatosan ápolja magát, gondozza a lelkét, fontos magának.
E nélkül élni káros következmények nélkül nem lehet és nem is érdemes, mert előbb-utóbb szomjazni fog a lelkünk, bizonytalanná válhatunk és ezáltal a kétségeink eluralkodhatnak rajtunk, aminek következménye a betegség és szélsőséges fáradtság.
Nem csak attól lehetünk fáradtak, hogy agyon dolgozzuk magunkat, vagy valamilyen trauma ér, hanem attól, hogy a lelkünk elsorvad.
Ha ezt valamilyen képalkotó módszerrel láthatóvá tudnánk tenni, igazán elszörnyednénk, mert olyan látvány fogadna, mint egy oázis nélküli sivatag.
Mégis így élnek emberek évtizedeken át egy olyan önámítással fűszerezve, amitől ideiglenes reményeikben az élet vízét keresik, de amit megisznak az csak egy szennyezett, áporodott folyadék.
Önvalónkkal való szoros kapcsolatunk mindennél fontosabb.
Ez a viszony gyökeres változást hoz az életünkbe, szép folyamatosan, egyénileg változóan elhagyjuk csökevényeinket, magabiztosságunk egyre növekszik, lelkünk gyógyul.
De semmiképpen nem szabad ezt félvállról vennünk, mert ha ezt tesszük, akkor a kezdeti épülésünket felválthatja a gőg, az a szélsőség, ami ugyanolyan romboló, mint az, amikor az ember teljesen leépül, mert nem szereti magát.
Szépséges világba kerülünk viszont akkor, ha ez a saját magunkat segítő terápia rendszeressé, tudatossá válik.
Ez már nem csak a psziché szintje, ez már nem az asztrális érzésvilágunk szintje. Itt már a sérthetetlen, a napnál is ragyogóbb Önvalónk van jelen, ami a szellemi birodalom trónörököse, az igazi megváltásunk.
Korunk nagy tévedési közé tartozik az, hogy CSAK lélek szintjén dolgozva megoldhatunk és átalakíthatunk gyökeresen olyan beidegződéseinket, amik már nem szolgálnak építően minket.
Nagyon nagy csapda ez.
De azért is hódíthat teret még, mert az ember lelkiállapota nem engedi meg azt, hogy igazán mélyen, időt nem kímélve, a legnagyobb tudatosságával elkezdjen visszacsatolódni az Önvalójához.
Szellemi reintegrációnk kezdete mindig egy őszinte, tiszta szándékkal kezdődik, amiben a hit csírája még annyira nem erős, de jelen van.
El kell kezdenie mindenkinek ezen elgondolkodnia, mert egyébként vissza húz a hedonizmus, ami sokszor rejtetten van csak jelen és vérszívóvá változtathat. Tudom ez egy kicsit kacifántos gondolat, de ez így van, mert akiben nem kezd az alázat kellő módon dolgozni, annak valahonnan energiát kell nyernie, és mivel nincs meg a kapcsolata az Önvalójával mástól rabol.
Mindeközben nagyon elfárad, de ideiglenesen feltöltődve folytatja tovább "szerény" ámokfutását.
Akinek ezen sorok nem logikusak valószínűleg eddig nem olvasta el ezen írást, mert a figyelmét ez már nem tudja lekötni.
Ha sikerült neked, akkor szívből köszöntelek és ölellek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése