feláldozhatók

Mindent meg kell tapasztalnunk.
Feláldozónak és feláldozottnak lenni.
Hatalmas feladat ez, mert egyik sem jobb a másiknál, talán az egó részéről az első elviselhetőbb, viszont, ha valaki tudatosabb, akkor az sem annyira.
Nem kellemes feláldozottnak lenni, de a lelki fejlődésünk egyik mérföldköve ez.
Fájdalmasságát az határozza meg, mennyire nem vagyunk még önmagunk.
Mert az igazi szeretet az elfogadóan belesimul ebbe a történésbe.
De ehhez fel kell nőnünk, stabilan , szorosan kell kapcsolódnunk önmagunkhoz, az Önvalónkhoz, ami sérthetetlen, mert ő maga a szellemi részünk.
Az elbizakodottságunkban sokszor kerülhetünk olyan szituációba, ahol az élet feláldoz, hogy érezzük meg azt, hogy mennyire igaz, amit állítunk magunkról. Én bele(e)stem ebbe  a csapdába, igazán megérezhettem ezt a próbatételt, ezt a sarkalatos helyzetet.
Most tisztult le igazán bennem ezen szakrális esemény súlya, jelentősége, lelkemre gyakorolt tanító hatása.
Sebeimet nyalogatva vonszoltam magam ezen felismerésig, amiben pótcselekvéseimbe akartam nem egyszer menekülni, de mint kiderült, egyik sem adta meg a kellő erőt, stabilitást, szeretetet, ölelést.
Hiányzott valami, Valaki.
De igazán nem hiányozhat Valaki, mert nem töltené be az űrt, ha nem vagyok jól magammal. Mégis azt hittem(hisszük), hogy elegendő az a személy a jólétünkhöz, mert benne láttunk meg valami esszenciálisat, valami olyat, ami számunkra vonzó.
Nagy csapda ez.
De az egónk így játszik velünk, érzelmeinket olyan viharossá teszi, hogy a hajónk sokszor akkora léket kap, hogy csoda, hogy egyáltalán a partig is eljut.
Lábadozásunk kezdete az, amikor mindezekre rájövünk, amikor úgy ébredünk, hogy bizony méltóak vagyunk az életre, a szeretetre, a csodákra, a szerelemre.
Nem baj már, ami történt velünk, nem baj, hogy így alakult.
Csak a szeretet van bennünk, ami elegendő energiával öleli körbe a szívünket, a lelkünket és lecsendesíti a vihart, a tenger hatalmas hullámait.
Ölellek.