Hatásvadászat az élet.
Nem kellene pedig annak lennie.
Sokkal másabb a valóság, mint ez, de mégis ennek a létjogosultsága erősebb.
Miért is?
Mert semmi önbizalommal nem rendelkezünk, mert igazán semmi nincs, ami igazi támpont lenne bennünk, csak azt érezzük annak, amit más elismer rajtunk, bennünk.
Önbecsapások világában élünk, napszámosok vagyunk, gályarabok ezen moráltalan Földgömbön.
Egymást túllicitálva akarjuk testünket plasztikai műtétekkel még vonzóbbá tenni, miközben a lelkünk haldoklik.
Extrábbnál is extrább edzésformákkal kívánunk még jobban eladhatóvá válni.
Árucikkek vagyunk.
Azzá tettek.
Miközben meg vagyunk győződve arról, hogy ez az élet rendje, mert fejlődni kell.
Fejlődni? Hova?
A fejlődés pontosan ott kezdődik, ahol egyre kevesebbet adunk arra, hogy ki mit gondol rólunk(persze itt nem arról van szó, hogy gátlástalanul tegyünk meg mindent és ne érezzük meg a lelkünk hangját), egyre kevesebb kényszer van már bennünk arra, hogy a külső "értékeink" legyenek láthatóak, nyomatékosabbak, és tényleg a belső értékeink miatt szeressen valaki.
De ha ez az egész nincs tudatossággal bennünk, addig mit is várunk az élettől? Mit is adhatna?
Ne csodálkozzunk a tükrön, mert igazán semmi sem jön véletlenül elénk.