A világ szellemi alapokon nyugszik.
Bármi más gondolat, megközelítés elterel a lényegtől.
Szimbiózisban élünk egymással.
Szeparált világ, de ez csak egy külsőség, mert a lelkünk kapcsolatai mindig aktuálisak és fennállnak.
Mindig dolgoznunk lélekben, vagy építünk, vagy rombolunk.
Dac, harag, elfogadás, remény, elengedés, öröm... érzések, érzelmek, gondolatok.
Kellőképpen szeretni magunkat nagyon nehéz.
Megközelítőleg szeretni magunkat napi szinten már könnyebb, éppen ezért a célom jelenleg ez.
Alapból nem is tudja szeretni magát egy ember, mert annyira sok terhet hordoz egy inkarnáción belül, hogy ennek nyomása, hátráltató ereje nagyon sok energiát követel tőle.
Vannak életek, ahol ezen viszonylagos egyensúly fenntartásához könyörtelenül le kell morzsolni magunkról embereket.
Kegyetlenségnek tűnhet ez, holott ez a legalapvetőbb védelmi beidegződésünk, amit jó esetben átlátunk és tolerálunk.
Ismételten az a lényeg, hogy rendezzük a viszonyainkat, magunkkal, ezáltal másokkal.
Amikor ideálisabban érezzük magunkat, akkor egyre nagyobb elfogadással vagyunk az élet viszontagságaival szemben.
Szívből örülök azon Lelkeknek, akik ezen gondolatok már egyértelműek és a morális utat választották, annak ellenére is, hogy sokszor esnek vissza a saját kétségeikbe.
Aki így él az nagyon érzékeny.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése