Életünk.
Belehelyezkedtünk.
Vagyis inkább csak belenyomkodtuk magunkat, néhol nagyon szorít.
Az igazság erkölcsi magaslata felé tartunk, ide tart mindenki, annak ellenére is, hogy sokszor nem ez látszik.
Ha egy kicsivel is közelebb kerülünk ehhez, akkor az életünk kényelmetlenségei egyre jobban elfogadhatóvá válnak.
Életünk komfortzónáit szeretjük.
De nem feltétlenül jut mindenkinek belőle sok.
Baj ez?Egyre jobban azt érzem, hogy nem.
Nem divat arról beszélni, hogy vannak nehézségeink.
Furcsamód annyira átbillent a másik oldalára ez a dolog, hogy az emberek presztízsből még akkor is mosolyt erőltetnek az arcukra, amikor a legnagyobb fájdalmait élik meg és ezáltal nem őszinték.
Becsapjuk magunkat sokszor ezáltal, mert aki attól fél, hogy rossz képet fest így magáról mások előtt, az ugyanolyan szélsőségbe esik, mint aki folyamatosan panaszkodik és az élettagadása az egekig szál.
Szellemi válságban élünk.
Egy olyan mélységben, ahol akkora szeretetéhségünk van, amit már észre sem vehetünk, észre sem veszünk, mert a pótcselekvéseink homálya eltakar minden ideálisat, igazán értékeset.
Szükségünk van a jólétre, de mértékkel.
Nem azért születtünk ide a Földre, hogy csak habzsoljuk az életet, hanem azért is, hogy tegyünk valami fontosat.
Mindenkinek van egy olyan része, amivel hadilábon áll.
Ez alól nincs kivétel, még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy minden rendben van egy emberrel.
Az ember azért ember, mert hiányai vannak. Ezt a hiányt kell tudatosan felismerni, a helyzetünkhöz mérten pótolni.
Mindenki elérkezik egy olyan szakaszához az életében egyszer, ahol már fájdalommentesen büntetlenül ( de inkább azt írom, hogy fájdalommentesen következmények nélkül) nem lehetséges a több hazugság magunknak.
Amikor ideérünk, akkor a pofonok ereje brutális.
Ez az a rész, ahol megmutathatjuk magunknak és ezáltal a külvilágnak is, hogy mennyire tudtunk emberré válni.
Aki idáig még nem jutott el, annak az egész egy panaszáradatnak tűnhet, mert még nem találkozott a kis küszöbőrrel, aki igazán szembesíthetné magával és még abban a pozícióban érzi magát, ahol abban hisz, hogy nincs determinált része az életének, mert ő bármikor bármit megváltoztathat rajta, akár dimenziót is válthat az üdvözüléséért.
Ezek az állapotok a legveszélyesebbek a lélek számára, mert igazán itt veszhet el egy lélek egy egész inkarnációra nézve is(vagy többre).
Nem vesszük komolyan magunkat, mert az sem divat már, mert lazának(szélsőségesen) kell lennünk, ezt követeli meg a világunk.
Pedig ez nem merevség, hanem az igazi elaszticitás.
Szellemi alapjaink ismerete révén tudunk igazán élni.
A legnagyobb csapda az, hogy mindenünkre vigyázunk, de a lelkünkre nem, annyira elhanyagolttá vált már, hogy nagyobb becsben tartunk egy tárgyat vagy egy munkát...stb..
Szóval amikor "panaszkodom", akkor igazán csak tényekről beszélek érzelemmentesen.
Aki ismer igazán, az tudja, hogy az életem a tudatos önmegismerésről szól, persze ebbe belevegyül az a rész is, ahol orra bukok és ilyenkor néha sajnálom magam egy darabig.
De ez a legtermészetesebb, mert aki ezt szégyelli, annak az élet még igen keményen megmondja majd a magáét.
Egyre többször érzem magam jól. Ennek a mondatnak is van mélysége, mert ilyenkor tényleg jobban ismerem magam és sokkal közelebb vagyok magamhoz. Ezért is lehetek jobban.
Ez az állapot nem tagadja le az életét, sőt egyre jobban belesimul és ahol eddig szorított, ott már kényelmesebb.
Vannak terveim.
Olyan tervek ezek, amiket egyre több reális szál köt össze a valósággal, azzal a tervvel, amibe beleegyeztem.Amikor ezt a tervet fel akarom rúgni, akkor bizony a lelkem megsérülhet.
Volt rá precedens bőven, mert az egóm hedonizmusa határtalan, amíg meg nem lesz zabolázva.
A méltó Társam jelenléte már most is valóságos, ahogy én is az vagyok neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése