hányszor?

Azon gondolkodtam el reggel, hogy mennyire kevésszer tudatosítom a nap folyamán azt, hogy bármit is teszek, szeretettel tegyem.
Szerintem ez mindennek az alapja, nem véletlenül írták meg azt hajdanán, hogy úgy cselekedj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled is cselekedjenek.

Minél többször érzem ezt a tudatosságot magamban, annál tisztább lesz a napom.
Ha minden cselekedetünkben ott vagyunk mi MAGUNK is és nem csak a beidegződéseink révén cselekszünk, akkor valami fennköltebb dolgot teszünk.

Amikor nem vagyunk magunknál, magunkon kívül leszünk...és ez jellemző a mai világra igazán.
Ebben az esetben a káoszt erősítjük meg...van belőle bőven úgy hiszem.

Az, amikor megáldjuk az ételt, nem teszünk mást, mint tudatosítjuk a pillanatot, kizökkenünk abból a taposó malomból, amiben vagyunk...az ételt megáldani nem jelent mást, mint szeretetünkkel átitatni, mielőtt befogadjuk.
Ezzel az emésztés folyamatát is elősegítjük, még ha ez egy kicsit bugyutaságnak is tűnhet.
Az sem véletlen, amikor azt állítják, hogy az ételen érezni, hogy szeretetből készítették-e el, vagy csak úgy össze csapták.
Emlékszem ez számomra soha nem volt érthető, de idővel felnőttem hozzá, megérett bennem az, hogy belássam igazság tartalmát.
Amikor anyám kötelesség tudatából főzött nekünk, ráadásul annyit sem kérdezve tőlünk, hogy szeretjük-e az adott ételt, akkor mindig nagyon érződött a káosz, az ételben.
Érdekes, ha szeretettel átitatva készítjük el az ételt akkor harmonikussá válik, az összetevők aránya ideális lesz.
Talán az sem véletlen, ha valaki szerelmes és tényleg azért sós...ha erre tud valaki választ szívesen fogadom, hogy miért éppen só?...de már, hogy írtam -e sorokat eszembe is jutott a mese a sóról...ugye emlékeztek rá, ha nem, akkor érdemes elolvasni és elgondolkodni rajta.
Ma reggel a grapefruitot facsartam ki és tisztán emlékszem, hogy mennyire jó érzésekkel tettem ezt, érezve azt, hogy beleadhatom önmagamat is egy kicsit, amikor Balázs megissza ezt az amúgy is éltető nedűt.
Szandra ma nincs itthon...egy kicsit a légkör is nyugodtabb.
Ő most kamasz, ahogy szokták volt mondani:-)...ő az én nagy leckém, de tanulom szorgalmasan:-)
Szóval a lényeg az, hogy nagyon fontosnak tartom, hogy egyre többször önmagunk legyünk a cselekedeteinkben...érezzük, hogy éppen benne vagyunk, ezáltal átadunk valamit.
Akkor is átadunk valamit, amikor nem vagyunk önmagunk, nem vagyunk benne a cselekedeteinkben...de akkor nagyobb az esélye annak, hogy olyat adunk át, amit mi magunk sem szeretnénk, hogy kapjunk másoktól.
Talán észre vettétek, hogy ebben az írásban benne vagyok, nem csak azért mert megemlítettem magam, és nem az egóm fényezéséért, hanem egyszerűségemben...a legnagyobb szeretetemből.

Ölellek benneteket...ha nem baj, akinek baj, azt nem:-)
izi