Erősnek látszunk...de titokban szeretetre vágyunk.
Egy lágy ölelésre, egy kedves szóra.
Hányan, de hányan vagyunk úgy, hogy félünk megnyílni, mert sokat csalódtunk.
Elszigetelődtünk.
Felvesszük a napi rutin sminkjeinket, ami eltakarja csalódás ráncainkat és műmosollyal elkápráztatjuk a munkatársainkat, ismerőseinket...ismeretleneket.
Annyi fájdalom van, annyi félelem kíséri az emberek útját...nehezen mernek beszélni róla.
Pedig ildomos lenne ezekről a dolgokról beszélni.
Nem szabad magunkban tartani.
Nem szabad hagyni, hogy a fájdalom annyira elkeserítsen, hogy reményt vesztetté váljunk.
Sajnos eljuthatunk erre a pontra is, ahol csak nézünk magunk elé kiégetten.
Szívem minden szeretetével ölellek téged, aki olvasod ezt az írást...ha kétségbe vagy esve, ha valami bánat ért, most érezheted, hogy valaki szeret téged is...lehet, hogy nem is ismersz, de érezni fogod, hogy béke és nyugalom költözik a szívedbe, lelkedbe.
izi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése