Annyira büszkék vagyunk mi Emberek.
Olyan természetesnek vesszük azt, hogy minden nap romboljuk a testünket és elvárjuk tőle, hogy legyen energiája regenerálódni.
Meg is teszi a testünk sokáig ezt, de lesz egy határ, amikortól betelik a pohár.
Amikor már nagyon beteg az Ember, akkor kénytelen lesz elgondolkodni, mert onnantól már rákényszerül, hogy tegyen magáért.
Eddig is tehetett, de úgy vélte fölösleges, nyugodtan élhet hedonista módon.
Sok Ember úgy vélekedik magáról, hogy következetes, miközben egyáltalán nem az.
Sok múlik a neveltetésen, azon, hogy mit hozott a lelkünk ezen életünkbe át az előző életeinkből.
Sajnálatos dolog az, amikor már a testünk megadja magát, amikor már a meridiánjainkban annyi blokk keletkezik, hogy az öngyógyító mechanizmusunk nem tud működni.
Miért kell ezt megvárni?...feltettem már sokszor ezt a kérdést, de mindig oda jutok, hogy tényleg sokunknak meg kell tapasztalnunk milyen is az, amikor már csak magunkra vagyunk utalva.
Ha másként, egyszerűbben nem megy az, hogy felismerjük magunkban a csodát és tiszteljük a Szent templomunkat(a testünket), akkor majd kénytelenek leszünk keményen megdolgozni minden egyes egészséges sejtünkért, amit majd talán akkor igazán tisztelni tudunk.
Amikor magunk dolgozunk meg érte, akkor már nem fogjuk bántani többé, és nem akarunk tőle mindent, miközben mi nem adunk neki semmit.
Egy rákos sejt is büszke.
Kizsákmányolja a környezetét nem gondolkodva azon, hogy mi lesz később.
Valahol a mának él, de hedonista módon, a túlzásokba esve, nem a középúton.
Itt az ideje mindenkinek megtisztelni a testét az által, hogy odafigyel mit eszik, mit iszik...milyen negatív gondolatokkal terheli folyamatosan magát...egy egészséges kontrollt tartsunk, hogy sokáig élvezhessük egészségesen az életünket.
Az ideális szellemi dolgok nélkül is romboljuk a testünket.
Szeretettel,
izi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése