Újra érzem a lelkem.
Újra vagyok valaki saját magam szemében.
Ezt úgyis csak az érti, aki napi szinten vizsgálja már magát, persze nem abnormális módon, csak úgy egészséges mértékkel.
Imádom ezen pillanataimat, amikor egyensúlyba kerülök és akadálymentesen látom a megoldásaimat.
Ez maga a csoda érzése.
Persze ilyenkor is ott vannak az akadályok, de mennyire másként látom, amikor vágtatok feléjük...nincs bennem félelem, mint egy versenylóban sem, amikor kecsesen átugorja.
Emlékszem gyermekkoromban simán leugrottam a legmagasabb lépcsőfokról is a lépcsőházunkban, de ma már meggondolnám.
Annyira kevés volt még a hátamon, annyira kevés teher, amit ezen életemben tapasztaltam, hogy az még nem blokkolt le, az előző életeimből sem hoztam olyan reflexeket, ami bátortalanná tett volna.
Viszont most már jó sok minden pakoltam magamra...észre sem vettem és az évek folyamán megtelt a zsák a hátamon a különböző félelmeimmel.
Nem szándékosan gyűjtögettem, de egyszer csak feltűnik valahogy, hogy nagyon nehéz már.
Cipekedünk sokan...ha igazán rálátnánk erre a világra, akkor ledöbbennénk, mennyi hajlott hátú ember cipekedik, miközben bizonygatja, hogy mennyire szerves része ennek a romlott világnak.
Félünk nem része lenni ennek a belül penészes társadalomnak.
Megijednénk, ha hirtelen nem támaszkodhatnánk erre a korhadt fára...ragaszkodunk hozzá, mert félünk egyedül lenni magunkkal...öleljük a halott fát, ahelyett, hogy egy élő fát ölelgetnénk, aminek még van köze az Anyaföldhöz.
Ha jóban vagyok magammal, akkor mindenkivel jóban vagyok.
Ilyenkor kisimulnak a ráncaim, érdemes botox helyett ezt használni.
izi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése