egyszer

Fura érzés az, amikor egyszer rádöbbenünk, hogy nem függünk annyira a körülményeinktől, mint eddig.
Ennek ideje egyénenként változó, de az biztos, hogy mindenki eljut egyszer erre a felismerésre.
Az egész élet, amíg nincs benne ideális tudatosság önmagunk felé, a megfelelésről szól és ez olyan kényszerítő erejű, hogy úgy véljük nincs is ebből kiút.
Mennyire sokszor megtapasztalhattuk, ugye?

Én úgy vélem, hogy az emberek lelki fejlődésének vannak hasonló állomásai.
Persze nagyon sok egyéni dolog is van benne, de vannak sarkalatos dolgok, amiket, ha nem teljesítettünk, akkor nem léphetünk tovább.
Minél tovább habozunk és nem vesszük észre a változásban a helyén valót, annál nagyobb a valószínűsége, hogy az energia blokkolódik valahol bennünk.
Mi is történik, ha blokkolódik?
Azon a test területen anyagcsere zavar lesz.
Idővel a kezdeti enyhe tüneteket felváltja a már jóval nagyobb figyelmeztetéssel jelentkező fájdalom.
Szükségünk van erre?...sajnos sokunknak igen.

Szokták is mondani, hogy aki ügyes az a mások kárából tanul...igen, lehet belőle tanulni, de sokunk inkább megvárjuk, amíg az éghez imádkozva könyörgünk egy kis enyhülésért a kegyetlen fájdalmaink miatt.

Egy sarkalatos állomás minden ember életében az, hogy meg kell érezni önmagát úgy, hogy minden eddigi függőségeitől(legalábbis nagyon soktól), amitől eddig úgy érezte, hogy ez a dolog biztosítja azt, hogy biztonságban érezheti magát, meg kell válnia.
Ez egy nagyon kemény feladat.
Ilyenkor úgy érezhetjük, hogy vége mindennek.
Ilyenkor megszűnhet a stabil munkahely, a stabil párkapcsolat, egy betegség folytán sok mindenről le kell mondanunk...nem is sorolom, mert van belőle bőven.
Az élet először simogatva tanít.
Ha időben észre vesszük az üzenetét, akkor megenyhül és nem bánt tovább(tudom magunkat bántjuk).
Amikor egyedül kell maradnod, amikor úgy érzed, hogy minden megszűnt körülötted, ami eddig biztosította azt, hogy jól érezd magad, akkor köszönd meg ezt...tudom ez most nagyon hülyén hangzik, de minél hamarabb megértjük ennek a lényegét, annál hamarabb leszünk jól.

Átestem az utóbbi évben egy ilyen eseményen.
Nagyon kemény volt...néha annyira, hogy úgy éreztem, bárcsak ne élnék.
Nincs ezzel semmi baj...olyan ember nincs, aki még ne érezte volna annyira kétségben magát, hogy ki nem jelentett volna olyat, amit később már tudatosan már nem jelent ki.
Szeretem az életet minden megpróbáltatásával együtt.
Egyre jobban el tudom fogadni a dolgokat, úgy, ahogy vannak.

Ehhez meg kell éreznünk magunkat úgy, hogy nem szólhatunk senkinek, hogy segítsen.
Nem vesz körül bennünket senki, csak mi magunkkal vagyunk egyedül.
Sokan menekülnek az egyedülléttől.
Miért is?
Azért mert ott szembesülnünk kell magunkkal.
Szembesülni annyit jelent, hogy elindulni a nagy változáson.
A nagy változás pedig nem leányálom, mint tudjuk.
Ezektől alapból félhetünk, ha volt már előző tapasztalásunk, ami bántó volt...ezért sem szeretünk egyedül maradni magunkkal:-)
Ezen viszont felül kell kerekednünk, hogy tovább léphessünk...

Milyen apropóból született ez az írás?
Abból, hogy végtelen békét éreztem ma az autóban, ahogy jöttem Mátrafüredről Gyöngyös felé.
Ez egy ajándék volt...annak a magamban töltött pillanatoknak az ajándéka, amiben megtanultam megbecsülni magam. Ez mindennél többet ér...aki tapasztalta már, az tudja:-)

Nagyon fontos mérföldkő ez.
Számomra az.
Megnyugtat, ha arra gondolok, hogy átbillentem abba az irányba, hol már jobban érzem magam.
Amikor levegőért kapkodva ébredtem és könyörögtem, hogy csak egy kis szabadság és magabiztosság érzéssel áldjon meg az ég...ezt soha nem felejtem el...mert ezek azok a pillanatok, amikor tényleg magamra akartam számítani.
Szándékosan nem kértem segítséget...ez már nem makacsságból, dacból, hanem tudatos döntésből fakadt...örülök, hogy így döntöttem.

Szeretettel,
izi