erkölcsiség

Erkölcs nélkül szeretnénk ideális változásokat.
Erkölcs nélkül szeretnénk az életünkben olyan történéseket, amik nem az értéktelenségünket, hanem az értékünket, megbecsülésünket mutatják.
Párkapcsolataink gyökerei erkölcstelen alapokon nyugszanak, és illúziókat illúzióra halmozva megyünk a döbbenetes végkifejlet felé.
Egészséges ítéleterőink hiányában olyan döntéseket hozunk, olyan döntéseket akarunk másoktól elvárni, ami csakis egy felelőtlen önámításba vezet.
Használjuk a másik embert, azután kiszállunk váratlanul, mert úgy véljük most éppen ezt kívánja meg az érdekünk.
Az előzményeket letakarjuk egy lepellel és úgy véljük ezek a dolgok mindig inkognitóban maradnak és soha nem kell már szembesülnünk azzal, ahogyan tettünk, cselekedtünk.
Modern felmentésünk egy nagy hazugság.
Földi életeinknek kell megadnia azt a felismerést, amiből felfakad az erkölcs fontosságának ereje.
Minden más csak problémát halmoz magunk köré.
Nem csoda, hogy ennyire szörnyű a világ állapota, ennyire egocentrikus, hataloméhes, szívtelen-lelketlen önző dolgokkal szembesülünk.
Gőgünk, felsőbbrendűségünk a Föld fölé emel minket és az alázat legkisebb csíráját is elfojtja.
Mégis elvárjuk magunk körül a jót , a szépet, a szent párkapcsolatot.
Szánalmasan élünk így, mert azt hirdetjük, hogy mekkora fejlődést értünk el, miközben mindent csak materiálisan vizsgálunk, a legalacsonyabb szinten.
Különbnek érezzük magunkat másoknál, mert elvarázsolt az a szemlélet, miszerint a külsőségek határozzák meg az embert, az ember értékét.
Hatalmas csapda ez.
Munkánk monotonitása mögé menekülve igazoljuk létjogosultságunkat és megtagadjuk magunktól az igazi tudatosságot, azt a szent időt, amiben igazán szembesülhetünk magunkkal és ezáltal emelkedhetnénk.
Szeparált steril világunkban megszűnnek az igazi, mély, szellemi gyökereivel rendelkező kapcsolataink, vagyis ki sem alakulhatnak, mert annyira eltávolodtunk már az eszenciánktól, hogy a közelünkbe sem tud kerülni ilyen élethelyzet, ezért az elvarázsolt világunk ránk kényszerített életmintájában fuldoklunk.
A Földön kivívott moralitás az egyedüli egészséges útlevél az ideális felé, ami nem engedi meg, hogy túlbecsüljük magunkat és ami a szélsőséges vágyainktól, ösztöneinktől nem enged függővé válni.
Házasságok bomlanak szét azért, mert nincs meg ez az útlevél.
Mert semminek nincs már értéke manapság egy kapcsolatban, csak ideiglenesen és később a gyenge lelkünk kényszere miatt újabb felé kacsingatunk, mert minden annyira unalmas és fárasztó és idegesítő.
Ezek az "újak" csakis ideiglenesen hoznak némi mámort majd csak, amiben ismét hamar elkezdünk fulladozni.
Pótcselekvéseink betonhalmazai tetején sírunk, hogy semmi sem jó.
De ezek az egyedüllétek sorsfordítóak lehetnek.
Akkora transzformáló erő  rejlik bennük, amik igazán kimozdíthatnak, ha van hozzá tiszta, őszinte szándékunk, mert a fájdalmunk elviselhetetlenné vált.
Kívánom neked, aki most olvasod ezen sorokat, hogy szeresd meg magad annyira, hogy ezen sorok szellemi alapjaiban megmártózva indulj el egy morálisabb úton magad felé, ahol szembesülni fogsz minden olyan dolgoddal, amin javítanod ildomos.
Ezáltal legyen egyre több tudatos pillanatod.
:)