Az ideális kommunikáció a leglényegesebb része minden kapcsolatnak.
A megértésnek, és a megérteni akarásnak is van egy átmenete, de alapvetőleg érezhető, hogy ezt akarjuk-e, avagy sem.
Férfiúi-női hiúságok, régi sértettségek beidegződései nyomatékosan megkeseríthetik az igazi oldást.
De akik szeretik egymást, figyelembe veszik ezeket, felülírják sérelmeiket, mert azt is tudják, hogy sorsfeladataink adottságai néha kegyetlenek.
Nem adnak már ingyen semmit, ami értékes.
Vagyis csak nagyon minimális kivétellel.
Ha tökéletesek lennénk, akkor nem kellene a lelkünk sötét részeivel azonosulnunk, amit legfőképpen kapcsolataink hozhatnak felszínre.
Igazán senki nem szereti ezt, nem a legjobb dolog ilyen mélységeket megtapasztalni.
De hiszek abban, hogy a kölcsönös lelki alapok fényében eltörpülnek ezek a dolgok és látni fogjuk azt, hogy senki sem akarja bántani a másikat.
De a determinált dolgokat akkor is meg kell élnünk, ha ezt nagyon nem szeretnénk, mert egy sterilebb, tisztább dolgot akarnánk csak beengedni, mert annyi fájdalomban volt már részünk.
A kozmikus rend szerint mindig visszatérnek ezek a dolgok, ha halogatjuk és nem lesz abban osztályrészünk, hogy ebből kimaradjunk.
Ezt csakis két tudatos, önmagát megismerni vágyó lélek valósíthatja meg, mert ilyenkor a konszenzus ereje hatványozottan gyógyíthat.
Persze a félelmek ereje is hatványozottan ront a helyzeten, ilyenkor keverednek bele olyan elemek és élethelyzetek, amik még jobban magunkba zárhatnak és felvesszük a védelmi pozíciót.
Azt is tudom, hogy egy szem mindent elárul.
Ha egymás szemébe nézünk, ott ténylegesen látható a másik fél önvalója.
A két önvaló ereje hatalmas, viszont a két alacsonyabb egó ereje szánalmas és játszmák színterének adnak helyet.
Ilyenkor kell másként látni, ilyen esetben kell a másikat megérteni, persze fel kell küzdenünk magunkat az önvalónkig, de fogalmazhatunk úgy is, hogy kapcsolatba kell őket hoznunk.
Ha ez megtörténik, akkor bizony a sorsfeladat karmikus determináltságának súlya megszűnik és ismét szabadságban megérezhetjük a Barátság üdvözítő hatalmát. :)
Ezt el lehet odázni és a sértettségünkben eltompulhatunk.
De ennek igazán semmi értelme nincs, sőt, amit ma megtehetünk tényleg nem szabad elhalasztanunk, mert annak kényszerítő ereje egyre csak növekszik és egyéb élethelyzetekben fog a legváratlanabb pillanatokban felszínre kerülni és letaglózni.
Van ennek értelme? Szerintem nincs.
Amikor a vesztébe rohan valaki, akkor így cselekszik, talán így megértjük ezt is, hogy miért hangzott el egyszer ez a mondat.
Kérlek gyere, öleljük meg egymást és tegyük meg, ami "lehetetlen". :)
...haza kell találnunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése