Sokszor történnek úgy a dolgok, ahogy nem szeretnénk.
Teljesen másként képzelünk el valamit, rávetített képünk mámorában döbbenünk rá, hogy mennyire más ez az egész, mint képzeltük.
Szeretnénk békességet, nyugalmat, meghittséget, őszinteséget, szeretetet, szerelmet.
Alapvetőleg ez belénk van kódolva, de a sok csalódás miatt felvehetünk egy olyan védelmi pozíciót is, amiben a lelkünk megkeményedik és szélsőségesen magunkba zárkózva minden közeledést támadásnak vélünk.
Ilyenkor az összes eltemetett megoldatlanságunk felszínre törve mindent mumusnak tekint.
Szerintem ez az állapot is nagy tanító, mert egy idő után annyira elegünk lesz ebből is, mert ez is egy szélsőség, hogy elindulunk a tényleges középutunk felé és egyre több időt fogunk ott tölteni.
Egyébként mindenkinek át kell esnie ezen a szakaszon is, mert ténylegesen önmagunkra találni másként nem lehetséges.
Ezek az utak, élethelyzetek valahol hasonlóak, csak kicsit másként vannak tálalva.
Visszatekintve az életünkre hatalmas rendet fedezhetünk fel, ami pont ide vezetett el, ahol most vagyunk és megéljük magunkat.
A mostani pillanatomban nagyon jól érzem magam, mert hátranézve a káosznak tűnt életszakaszaim, a legnagyobb rendben fűződnek egymáshoz, amiben gondos tervezőmunka eredményeként a legnehezebb sorsfordító pillanatok is jelen vannak.
Ezek nélkül soha nem fejlődhetnénk.
Éppen ezért oldódik bennem minden, ami ezt nem így akarja láttatni, ami azt sugallja, hogy baj van.
Nincs baj, ebben a duális világban jelen kell lennie a jónak és a rossznak, ami persze megint csak elgondolkodtató, mert mi is az a rossz?
A rossz nem más, mint a nem kellő időben jelenlévő jó.
Ha ezen átrágjuk magunkat, akkor tisztában leszünk az igazi lényeggel.
Nem várhatjuk el a jelenlegi életünkben itt a Földön, hogy sterilen jöjjenek felénk a dolgok, mert ez nem az a hely.
Itt a történések helyén mindig szembesülnünk kell olyan dolgokkal, aminek fényében megmutathatjuk magunknak és ezáltal másoknak is, hogy hol tartunk.
Az elméleti dolgok hangsúlyozása még nem jelenti azt, hogy gyakorlatban készek vagyunk annak a legideálisabb megélésére, véghezvitelére.
De az úton vagyunk már.
Ezen az úton felismerjük egymást, mert a lelkünk valamiért közelinek érzi azokat, akikben ezek a dolgok már élnek.
Szimpátiánk más jelélegűvé válik.
Egyre nagyobb hangsúly helyeződik ilyenkor a lélekre.
Aki ezt még nem élte meg, annak csakis a külső a meghatározó.
A csakis materialista szemléletű embereknek(tisztelet a kivételnek) nem véletlenül szükséges maguk köré csoportosítani a a legideálisabb formájú nőket, férfiakat, autókat, ruhákat, különböző tárgyakat.
A legnagyobb rabság ez.
Persze az egészséges középút ebben is mérvadó és számomra is nagyon fontos.
De a legfontosabb, hogy egy ember hogy viszonyul magához, ezáltal a világhoz.
Nagy hedonista voltam, azt hittem fiatalabb koromban, hogy a szex lesz a legmeghatározóbb dolog az életemben, ami mindig is kiemel majd a csávából.
El sem hittem volna az időben, ha valaki azt mondja, hogy lehet ez másként is egyszer.
Az értékeink a tudatosságunkkal változnak és ezzel megint nem azt mondom, hogy nem maradt érték számomra a testi-lelki egyesülés, csak tényleg abban a formájában, ami már nem tud kényszeríteni.
Amíg kényszerít, addig nem vagyunk urai az életünknek, amikortól szabadon döntünk a moralitás határain belül, akkor emelkedünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése