2016. december 11., vasárnap

adsz valamit...

Vannak terveink. Vannak lehetőségeink.
Van egy sorsfeladatunk.
Ha ebbe belefér, akkor meg is tudjuk valósítani, amit elterveztünk.
Viszont, ha nem , akkor nem fog támogatni az élet ebben.
Az egó, az egónk ezt nem nagyon akarja elfogadni, de csak addig, amíg nem lesz biztos, stabilan-elasztikus kapcsolatunk magunkkal.
Nagyon nehéz ez az elfogadás, mert alapból nagyon eltávolodtunk magunktól.
De mivel mindenkinek ez az útja, egyszer majd felismer mindent maga körül, ráébred arra, hogy minden kellemes és kellemetlen esemény ezen felismerés felé terelte, segítette.
Fáradtságos, nehéz út ez, mert miért is lenne könnyű, ha már olyan régen teljesen más képet festettünk a világról és magunkról.
Túlélési stratégiáinkba kapaszkodva hittük, hogy ez az egyedüli megoldásunk, ez által mindig biztonságban leszünk.
De pont a leglényegesebbről felejtkeztünk meg, de ezt senki nem mondta nekünk, nem beszélt róla, tehát honnan is kellett volna tudnunk?
De a lelkünk egyszer majd jelez, jelzi, hogy tovább nem bírja, nem mehetnek így a dolgok ebben a kerékvágásban már.
A legrosszabb az, amikor egy ember már a régiben sincs, de még az újban nem hisz kellő módon.
Ilyenkor van az, hogy annyira magányosnak és elhagyatottnak érzi magát, hogy képes arra, hogy minden eddigi probléma okozójának saját magát kiáltja ki. Ez az önostorozás annyira jellemző ilyenkor, de mindig van kiút.
Aki ezt megérzi egyszer, annak lesz egy nagyon biztos támpontja már.
Kellenek ezek a támpontok, mint az Anya szeretete is a gyermeknek.
Ha nincs, akkor minden még nehezebb, fájdalmasabb.
Szüksége van a lelkünknek táplálékra, ideális táplálékra.
Szellemi forrásból táplálkozik a lélek.
De nem mindegy milyenből, mert  ahogy egy rossz étel is elronthatja a gyomrunkat, egy rossz szellemi irányvonal is ezt teszi.
Mégis manapság ezen nem gondolkodnak el az emberek, nem tartják igazán fontosnak ezt, mert a fizikális valóság adta birtoklásvágy jobban érdekli őket, hedonizmusuk az egekig ér.
Ezek után persze nem értik, hogy miért omlanak össze az első konfliktusban, miért nincs lelki stabilitásuk?
Advent harmadik hetében a bátorság és a lélekjelenlét(lelkierő) erényét erősítjük, tudatosítjuk magunkban.
Miért fontos ez?
Mert ezen harmadik héten még erősebben(mint az évben bármikor)jelentkeznek kényszerítő félelmeink, aggodalmaink, fékezhetetlen szélsőséges vágyaink.
Az ember hajlamos arra, hogy ezen dolgokat lekicsinyelje, bagatellizálja, semmiségnek vegye.
Az egó ilyenkor torz képet fest arról, hogy mi a fontos és legfőképpen a szabadság helyett a SZABADOSSÁGOT erősíti bennünk.
Ez azt eredményezi, hogy egyre jobban csakis az állati ösztöneink fognak irányítani, azon beidegződéseink, amik felett a szabad gondolkodásunk figyelme nincs meg.
Mi ez, ha nem probléma?
Pont ezért ilyen a világ jelenleg, mert eltompítjuk ezen magasabb énünkkel(önvalónkkal) való kapcsolatunkat, sőt, nem is tudunk a létezéséről, mert a propaganda jól tette a dolgát.
Szabadnak hisszük magunkat, miközben egy marionett bábok vagyunk, amikor az össznépi parádék kényszerében egyre csak tápszerrel etetjük a  lelkünket.
Nem véletlen az sem, hogy a nagy "gőzkiengedések" alkoholmámorából reggel felébredve még mélyebbre süllyedünk, még nagyobb erővel tör ránk a bánat, félelem.
Mégis minden évben ugyanaz a menet.
De csak addig, amíg az Önvalónk fel nem ébreszt és el nem kezdünk tudatos életet élni, ami nem egyenlő azzal a képzelt tudatossággal, amit ránk erőltettek már.
Karrierünk védelme ideig -óráig ad mentsvárat.
De mindenkinek kell az idő, akár egy egész élet is, mert nem akar másként gondolkodni, másként látni.
A saját sorsunk kovácsai ezáltal mi vagyunk.
A jó vesztében nyer.


Mert e világban a jóra nincs igény, csak látszólag, mert igazán ha nem teszünk magunkért semmit, akkor csak a hangzatos frázisokban  fogunk "élni", de ideális változás nem fog történni.
"A jó viszont a vesztében nyer, gyöngeségével átalakít, szelídségével megvált."
Ezekkel a gondolatokkal kívánom, hogy Advent harmadik gyertyáját teljes tudatossággal gyújtsd meg, mert ezáltal adsz valamit magadnak, a lelkednek, amit talán így még soha nem adtál.
Ölellek szeretettel.
















Nincsenek megjegyzések: