2016. december 9., péntek

ugyanazon






Tettünk velünk marad, pontosabban a tetteink következményei.
Addig, amíg ezt be nem látjuk, fel nem oldjuk, szeretettel át nem alakítjuk, mindig valamilyen formában testet ölt az életünkben.
Erre szokták azt mondani sokan, hogy "bizony én ezt meg sem érdemlem".
Pedig igen, mindent.
Szabadon dönthetünk a cselekedeteink felett.
Szellemi énünk felülírhat minden "hibás" beidegződést, ami kényszerítően nyomorba dönt.
Tőlünk függ, nem mástól.
Csakis tőlünk, de karba tett kézzel ülve nem fog változni semmi.
Idővel rájövünk, hogy ha valakit megütünk, akkor rajtunk kezd terjedni a kék folt. Látszólag nem, de a lelkünkben igen.
Ítéletet mi magunk hozunk magunk felett tetteinkkel, érzéseinkkel, gondolatainkkal.
De minden fordítva is igaz.
Ha szeretünk valakit minden érdek nélkül, akkor ez megszabadít a lelki bajainktól, ha támogatunk valakit érdek nélkül, akkor ez felemel önmagunkhoz.
Mi magunk vagyunk a szabadság, de rabságot csinálunk e helyett magunknak.
Tömlöcünkből nyivákolunk, amikor a karma kényszerítő béklyójából nem tudunk szabadulni.
Mindezek után is csak azt hajtogatjuk, hogy ezt nem érdemeljük meg.
Az egónk minden önfényezéssel menekül a szembesülés elől.
Belátni csak a magasabb énünk tud, az önvalónk, ami sérthetetlen és stabilan elasztikus.
Emberi méltóságunk területe ez.
Megismerés kell, erre van szükségünk, mert már a régi "jó"tanítás nem elég.
Az akkor volt jó, de már nem segít, mert el kell hagynunk sok mindent, de legfőképpen  a ragaszkodásunkat a félelmeinkhez, mert fel kell ismernünk azon erőket, azon szellemi hátteret, ami ezt bennünk okozza és fenntartja.
E nélkül hiábavalóság.
E nélkül ugyanazon gödörbe fogunk mindig beleesni, ezek után meg csodálkozunk, hogy megint fáj valamink.
Ölellek szeretettel.



Nincsenek megjegyzések: