kitartást magamnak

Megszülettünk.
Ki-ki egy olyan testben, ami a legjobban szolgálja a lelki fejlődését, még, ha ezt földi szemmel sokszor nem tartjuk elfogadhatónak.
Érthetetlen sokak számára, hogy egyesek miért szebbek, miért egészségesebbek, mint, aki esetleg nyomorékon született meg.
Ezek a kérdések mindig is jelen voltak, mindenkinek megfordult a fejében, hogy talán ez tényleg igazságtalanság így.
Mindenki az egyéni szűrőjén keresztül tudott ehhez a dologhoz viszonyulni.
Volt, akiben sokkal több az elfogadás, mint másban.
Van, akinek a fájdalom küszöbe is sokkal magasabb, mint a nagy átlagnak.
Lettünk valamilyenek.

Növekedtünk...tapasztaltunk...

Emlékszem arra a pillanatra, amikor a Barátommal szövetséget kötöttünk, hogy mi ha felnőttek leszünk is játszani fogunk a matchboxokkal.
Akkor a legnagyobb bizonyossággal hittem, hogy ez tényleg nem lesz máshogy.
Eltelt jó pár év. Felnőttem.
Ma már nincs bennem ambíció ezekhez a dolgokhoz...a Barátomnak sem, akinek jelenleg három gyermeke van.
Jót nevettünk ezen, amikor találkoztunk, hogy minden változik.

Annyi félét gondoltam már az életemben.
Annyi mindent vallottam.
Az önmagunk felé vezető út sok változást hoz, ha intenzíven bevállaljuk ezt az utat.
Stabilnak hitt dolgaink pillanatok alatt szűnhetnek meg.
Tényleg kemény leckéket kaphatunk, nem árt, ha felkészülünk erre.
megismerni önmagunkat csak a változásban lehet igazán. Egy stabil élethelyzetben szinte semmi új megismerésre nincs lehetőség.
Persze ezt szeretné mindenki, hogy stabilan tudja azt, hogy mire számíthat.
Attól mindenki reszket, hogy bizonytalanságban éljen, hogy a munkája megszűnhet, kapcsolatai lezáródhatnak, egzisztenciálisan padlóra kerülhet, szüleit , családtagjait elvesztheti, kétségeiből betegsége alakulhat ki.
Kegyetlen dolgok ezek. Mindenünk, amink van egyszer eltűnhet.
Nem rémisztgetek itt, csak olyan reális dolgokról beszélek, aminek a lehetősége adott.
A pozitív hozzáállás sajnos egy determinált szerződésen nem segíthet.
Pedig sokan állítják ennek ellenkezőjét.
szakrális szerződéseink szerint, ha valaminek be kell teljesednie, akkor beteljesedik.
Ezek a dolgok azért vannak itt az életünkben, hogy megoldjuk.
Egyénenként változó, hogy milyen feladat van kiszabva ránk ezen életünkben.
Ebbe beleegyeztünk, akár mennyire is hihetetlen.
Bármennyire is fáj, ezeken az eseményeken végig kell mennünk, ahogy a régi időkben a beavatások során.
Hogy fejlődhetne a lélek, ha mindig minden ugyanúgy lenne?
Ha belátók vagyunk, akkor rájövünk, hogy sehogy.
Szeretünk birtokolni.
A birtokaink ölelésében lubickolni.
Erre is van lehetőség, de igazán nem érdemes semmi földi dologra alapozni magunkat. Egyszer már nem lesz a miénk.
Ez nem igazság...mondhatják sokan.
Így is fel lehet fogni....de nem érdemes.
Abban a stádiumában vagyok az életemnek, amikor tényleg egyre kevesebb dologban kapaszkodhatok már.
Ez eleinte elviselhetetlenül bántott.
Nem értettem, nem akartam érteni, mi történik velem.
A fiatalság gyümölcseként rettenetesen sokat tűr a szervezetünk. Nincs olyan szituáció, amiből hamar ne jönne ki.
Ahogy elérjük kb. 30. évünket, onnantól egyre kevesebb sejtünk jön létre, mint amennyi elpusztul.
Ez magával hozza a korosodást, a testünk leépülését, még , ha eleinte nem is nagyon látható módon.
De a lényeg az, hogy megindul ez a folyamat.
A szellemi dolgokat innentől egyre jobban előtérbe kellene hozni mindenkinek.
De sajnos ezzel nincsenek tisztában, csak kevesen.

Élünk...tapasztalunk...a lelkünk tanul tovább ezen testünkben.
Minél jobban elhanyagoljuk a lelki dolgainkat, minél kevesebbet elmélkedünk szellemi dolgokról, annál hamarabb amortizáljuk le a testünket.
Ez egy egyetemes törvény, amit megint sokan nem akarnak tudomásul venni.
Ennek is van helye az életben, ők még így szeretnének élni, abban bízva, hogy mindennél erősebbek és ő rajtuk nem fog ez a törvény.
nagyon sok félék vagyunk. A legnehezebb ezeket beismerni, elfogadni.
Mindenki a saját egója hatalma alatt veri a mellét.
sajnos, vagy nem, a pofon mindenkit elér egyszer.
Erről már írtam egyszer, de megint előveszem
A videót is felteszem...érdemes megnézni.
A pofon súlya nagyon változó, de a lényeg az, hogy megérdemeljük, mert nem vettük figyelembe azokat a törvényeket, amiket nem hagyhatunk figyelmen kívül.


http://www.youtube.com/watch?v=xBqa-dNToqk

Volt az életemben egy olyan szakasz, amikor 20 évesen egy discoban úgy megvertek, hogy a mentő vitt el nyolc napon túl gyógyuló sérüléssel a traumatológiára.
A helyzet az volt, hogy nem adtam rá okot arra, hogy bántsanak.
Beszélgettem egy lánnyal, akit régen ismertem és egyszer csak annyit hallottam, hogy vigyázzak, szinte hátra sem tudtam nézni, már ért az ütés.
A székről úgy zuhantam le, mint egy bábú.
A földön még jó párszor a fejembe rúgtak acélbetétes bakanccsal.
hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány, csak annyit éreztem, hogy valami nagyon kegyetlen dolog történt velem...de nem cifrázom tovább.
A videón is nevetnek előtte, mielőtt betalál az ütés.
Nekem sem utalt semmi arra, hogy félnem kellene.
Utólag kiderült, hogy félre értés történt, ami sajnos engem már nem vigasztalt.
Még utólagosabban sok mindent megértettem.
Azért kaptam ezt az élethelyzetet, mert már annyira leértékeltem magam, annyira nem figyeltem azokra a jelekre, amik felhívták a figyelmemet arra, hogy változzak.
Régen máshogy kellett volna állnom magamhoz.
De úgy gondoltam nem teszem, jó nekem az az állandóság, a franc fog kimozdulni a megszokottból.
Amilyen régen nem tettem hajlandóságomat a kimozdulásomra, olyan mértékkel mozdított ki az élet egy nagy veréssel abból, ami voltam.
Ezt a jelet már nem hagyhattam figyelmen kívül.
Most nevetek magamon, azon, ahogy a családom száguldott hozzám a kórházba és ahogy kinéztem...monokli...egyebek.
Szóval a büntetés elkerülhetetlen.
Változó, hogy milyen úton módon kapjuk, de megkapjuk, az biztos.
Lehet ezekkel a dolgokkal is vitatkozni, amit leírtam, hogy ez belemagyarázás.
Erre csak annyit tudok mondani, mint sokszor, hogy ám legyen, gondolja így, aki akarja. A puding próbája az evés.
Az aratás mindig eljön...Isten nem ver bottal.

Most egy olyan szakaszában vagyok az életemnek, amikor szinte csak ebbe a blogba kapaszkodhatok.
Szeretek írni, kiírni magamból azt, amit össze gyűjtöttem.
ha idáig eljutottál menj és igyál egy pohár vizet, mert az nagyon fontos...én is azt tettem.
Hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni olyankor, amikor lent van az energia szintünk. belestem én is ebbe a hibába, de most tudatosabban figyelek.

Elfáradtam egy kicsit, de a tapasztalataim azt súgják, hogy hamar kilábalok ebből az önsajnálatból. Fura, mert én mindig nagyon hamar helyre billentem.
De ez a próba, amit átélek nem piskóta.
Bevallom olyan senkinek éreztem magam egy pár napja, hogy még így soha nem.
De így is meg kell tapasztalnom önmagam és , ha tényleg én vagyok az egyike azoknak, akik segítenek másokon, akkor ne csak pofázzak, hanem tegyek rendet magamban.
Ehhez kívánok magamnak ezen írásommal sok kitartást és erőt:-)...és persze mindenkinek, akinek szüksége van rá, csak most egy kicsit önző voltam.

Szeretettel.
izi